Indokolatlanul borús képet fest Magyarországról a baloldali nyugati sajtó Betlen János szerint. A korábban számos televíziós műsort is vezető médiaszemélyiség a Médiapiacnak adott interjújában nevetségesnek nevezte, hogy a nyugat-európai lapok fasizmusnak állítják be a jelenlegi kormányzást. A Magyar Televízió híradójának egykori főszerkesztője szerint Amerikában a liberális elitek a társadalom többsége által furcsállt kisebbségeket igyekeznek példaképpé tenni, ami több más szélsőséges jelenséggel együtt destabilizálhatja a politikai helyzetet.

Televíziózás helyett mostanában az írott sajtóval foglalkozik: szerkesztőként jegyzi a Metazin és a BudaPost nevű oldalakat. Utóbbi angol és német nyelven reflektál a hazai közélet híreire, immár tíz éve. Miért tartja fontosnak a külföldiek tájékoztatását a magyarországi ügyekről?

Azt tapasztaltam, hogy Nyugat-Európában aránytalanul negatív kép alakult ki Magyarországról, ezért mi az idelátogató vagy a Magyarország iránt érdeklődő szakmai közönségnek igyekszünk korrekt képet adni naponta egy-egy témáról úgy, hogy rövid szemléket közlünk az egymással vitázó sajtóvéleményekből.

A Brüsszel és a magyar kormányzat közti jelenlegi viták kapcsán fest borús képet a magyar viszonyokról a nyugati sajtó?

Már jóval korábban, 2011-ben is tapasztalható volt ez, igaz, hogy az évtized közepe óta erősödik. Nem ritka, hogy a külföldiek a számukra elérhető lapokból tájékozódva azt hiszik, hogy itt fasizmus van, de legalábbis diktatúra. Életem nagyobbik felében diktatúrában éltem, annak is egy puha válfajában – márpedig az nem ilyen volt. Akkor nem volt szólásszabadság, nem volt gyülekezési szabadság, nem volt egyesülési szabadság.

A balliberális sajtó tehető felelőssé az említett imázs kialakulásáért?

Az utóbbi évtizedekben teljesen megváltozott a média világa, és ez igaz a korábban legnagyobb presztízsnek örvendő televíziós csatornákra és lapokra is. Például az amerikai CNN-től a hetvenes években (amikor persze nem is létezett még kábeltévé) a szövetségi médiafelügyelet megvonta volna a licencét, ha úgy szerkesztették volna, mint ahogy ma. Igaz, ugyanezt elmondhatjuk a jobboldali Fox Newsról is.

Valóban szembeötlő ez a tendencia, elég, ha arra gondolunk, hogy az amerikai elnökválasztás estéjén a CNN elemzője a könnyeivel küszködött a képernyőn, amikor a hivatalban lévő Donald Trump jobban állt demokrata párti ellenfelénél. Mi lehet az oka az ehhez hasonló jelenségeknek?

Egyszerűen elfelejtették a szakma alapjait, még csak nem is törekednek a korrekt tájékoztatásra. Ez nem az egyes újságírók hibája: mára olyan mély a társadalom megosztottsága – elsősorban Amerikában –, hogy több nézőt veszítenének a kiegyensúlyozott tájékoztatással, mint ahányat nyerhetnének, mivel a politizáló rétegek a saját véleményük megerősítését várják a médiumoktól, a nem politizálók pedig egyre kevésbé néznek ilyen műsorokat.

Az úgynevezett véleménybuborékok jelenségéről van szó?

Ma már a politikailag elkötelezett emberek az identitásuk részének tekintik a politikai hovatartozásukat, az övékével ellentétes véleményt pedig legbelső személyes énjük elleni agressziónak fogják fel. Ma ráadásul az elit olyan identitáselemeket követel meg a lakosságtól, amelyeket az egyszerű amerikaiak tömegei megérteni is képtelenek, nemhogy elfogadni. Ez destabilizálja a társadalmat.

Mit ért ezen?

Egy társadalom akkor lehet stabil, ha legitimnek fogadja el a maga elitjét. Amerikában persze csak kevesekből lett milliárdos, de élt a hit, hogy elvben mindenki megcsinálhatja a szerencséjét. Ma ezt már nemigen hiszik. Az elit egészen más dolgokkal igyekszik legitimálni a maga helyzetét: ideológiákkal. Ezek azonban súlyosan megosztják a társadalmat. Márpedig minél többen kérdőjelezik meg e réteg legitimitását, annál instabilabbá válik a politikai helyzet.

A radikális baloldali eszmék egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert, elég, ha például a politikai korrektség józan észt is nélkülöző elvárásaira gondolunk. Az eszmetörténetben is jártas emberként – egyebek mellett fordította filozófusok, köztük Antonio Gramsci és Roger Scruton munkáit – mit vél e tendencia okának?

Nekem rokonszenves az a divatos nézet, hogy a mai amerikai egyetemi, politikai és gazdasági elit érdemdúsabbnak igyekszik mutatkozni a többségnél, s ezzel igazolja vezető pozícióját. És miképp lehet erényesebb másoknál? Hát úgy, hogy olyan csoportokat vesz nemhogy védelmébe, hanem állít a többiek elé példaképül, amelyekre a többség furcsállva tekint. Ma már nem a proletariátus a hős, hanem a transzneműek. Nem arról van szó pusztán, hogy valaki nemet válthasson, hanem hogy például a szülő ne szólhasson bele, ha kiskorú gyermekének hormont kezdenek adagolni, hogy a nemváltását előkészítsék. Nem a tőkés a bűnös, hanem az egész állami berendezkedés, mivelhogy a fehér felsőbbrendűség és a rendszerszintű rasszizmus bűnében leledzik. Márpedig az elit maga is része mindennek, s ki lehetne erényesebb, mint az, aki önmagától is elhatárolódik? Az erényfelmutatás mellett az önlegitimáció másik módszere az áldozatiság. Ha áldozat vagy, a többiek bűnösök, és máris neked van igazad – meg persze azoknak, akik az ügyedet felkarolják. Ez sajnos nálunk is ismert jelenség, a táborok egymással versengve igyekeznek valamilyen súlyos sérelmet felmutatni és a másik nyakába varrni. Nálunk elsősorban történelmi sérelmekről van szó. Ez nagyon egészségtelen dolog, hisz rég nem élnek már azok, akiken a sérelmeket elkövették, és e sérelmek különben sem egymás okozói voltak. Viszont felemlegetésük az erkölcsi felsőbbség érzetét adja a felemlegetőknek.

Arra gondol, hogy a holokauszt és a trianoni diktátum áldozataival példálóznak olyanok, akiknek gyakran másodkézből sincs tapasztalatuk arról, ami annak idején történt?

Rájuk is, de számos más példa is említhető a XX. század történelméből.

A már említett Metazin felületén rendszeresen foglalkoznak az imént említetthez hasonló témákkal. Gyakran szemléznek olyan cikkeket, amelyek bírálják az olyan szélsőséges gyakorlatot, mint hogy például az egyetemeken elhallgattatják azokat, akik a legújabb dogmáktól eltérő nézeteket vallanak. Egyfajta kultúrharcos missziót is teljesít, amikor ilyesmiket vesz kritikusan górcső alá?

A Metazinon egyszerűen azt keressük, min gondolkodnak ma a világban. Hogy milyen elemzések látnak napvilágot a társadalmakról, a válságokról, a kiutakról. Sokféle közéleti, külpolitikai és kulturális témával foglalkozunk a dadusállamtól kezdve a robotizációig.

Mégis megfigyelhető a kritikus él a baloldali eszmékkel szemben, és az imént is elsősorban az extremitásba csúszó balliberális nézeteket bírálta.

A baloldalon belül is számtalan irányzat különböztethető meg, de Amerikában tényleg az úgynevezett identitáspolitika kezd a liberális elit ideológiájává válni. Európában mindig is sokkal erősebb volt a hagyományos baloldal, mint a tengerentúlon, s ez ma is érezhető, de az biztos, hogy a szociáldemokrácia egyre kevésbé tudja megfogalmazni, mi is a küldetése. Ezért keletkezik tér az Amerikából importált újfajta identitáspolitikának.

A migránskérdésben azonban – amellyel a Metazinon is visszatérően foglalkoznak – az Európai Unió bürokratikus elitje nem kevésbé észszerűtlen, sőt önpusztító nézeteket vall. Hogyan látja ezt a jelenséget?

A teljes európai elit progresszív nézeteivel nehezen lett volna összeegyeztethető a szerencsétlen migránsok áradatának erőszakos megállítása. Az erényesség érzése szenvedett volna csorbát. Hogy miért ilyen az elit? 1968-tól kezdve a konzervatív oldal fokozatosan alulmaradt a kultúrharcban. A baloldali ideológiák meghódították az egyetemeket, márpedig a modern világban az egyetemekről kerülnek ki a döntéshozók. Ez a politikára, a gazdaságra, a kultúrára egyaránt vonatkozik. A brüsszeli apparátust is diplomásokkal töltik fel, ki mással is lehetne. A konzervatív oktató fehér holló a társadalomtudományi tanszékeken, márpedig onnan kerülnek ki az emberi jogi szervezetek kuratóriumi tagjai és azok az önfeláldozó aktivisták is, akik a hátrányos helyzetű csoportok védelmére esküdtek fel, és mint ilyenek, az erényesség megtestesítői. Ennélfogva minden korábbinál nagyobb hatásuk van a döntéshozókra, akik maguk is az erényesség dicsfényére vágynak.

A Soros György által finanszírozott szervezetekre gondol?

Véleményem szerint sokkal kisebb jelentőségű szereplő ő, mint ahogy feltüntetik. Ez egy világméretű, hatalmas nemzetközi mozgalom. Ő is erényes akar lenni, büszkén az élére áll hát, és finanszírozza, de nem irányítja. Ez a jó ügyekre szövetkező és sok áldozatkész aktivistát összefogó mozgalom például jogászprofesszorok szakértelmére is igényt tart, és igen gyakran e szakértők közül kerülnek ki az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának (EUB) tagjai. Ily módon valamennyire e szervezetek működése meg is változtatja a modern demokrácia jellegét.

Említene egy olyan EUB-döntést, amely felháborította?

Meglehetősen furcsállottam volt a magyar menekültügy szabályozásával kapcsolatos döntést, amely gyakorlati következményeit tekintve kötelezővé tette volna, hogy Magyarország bárkit átengedjen a területén, aki politikai menedéket kér. Ugyanis szerintük a menedékkérőt nincs jogunk feltartóztatni sem a határon, sem az ország területén belül. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a bíróság szerint bárki, aki azzal jelentkezik a határon, hogy menedéket kér, mehet egyenesen akár Svédországig. Nagyon tisztelem azokat a jogászokat, akik a migránsok védelmére teszik fel az életüket: mindenkinek szüksége lehet jogi védelemre. De ők eszerint az egyik fél. Nem nekik kellene bíráskodniuk.

Ha már Soros György és az egyetemek erősen baloldali szellemi légköre is szóba került, hogyan vélekedik a milliárdos üzletember által alapított CEU-ról? Ha jól tudom, ön is oktatott ott egy darabig.

Egy három hónapos kurzust tartottam a CEU-n, még az 1990-es évek végén, s akkor azt mondtam, nem lehet ez valami remek egyetem, ha még én is oktathattam ott. Mindenesetre nem örülök neki, hogy a felsőoktatási törvény módosítása nyomán gyakorlatilag már át is költöztek Bécsbe. Értem én, hogy a kormánynak borsot tört az orra alá, mert szakmányban gyártotta a liberálisokat, igaz, főleg külföldieket. Évi sok száz ember szerzett itt mesterdiplomát. És a mai politikai-ideológiai ellentétek nem fognak számítani, amikor ezeknek a diplomásoknak egy része húsz év múlva olyan helyzetbe kerül a maga hazájában Kazahsztántól Amerikáig, hogy valamit tehet Magyarországért.

A kínai Fudan Egyetem Budapesten létesítendő campusán sokkal több külföldi diák tanulhat, mint a CEU-n évente végző pár száz hallgató.

Bízhatunk benne, hogy ők is nagyon jó barátai lesznek majd Magyarországnak: a fiatalkori élmények életünk végéig elkísérnek. Csak az a kérdés, hogy miért mi finanszírozzuk az építést.

Feltételezhető, hogy a magasan rangsorolt egyetemeket számos ország meghívná, ezért egy versenyszituációban kell több más államnál jobb ajánlatot tenni. Végezetül arról is kérdezném, hogy melyik a kedvence a számos televíziós műsor közül, amelyeket a pályafutása során vezetett. Az embereknek elsőre talán a hét éven keresztül futó Jani házhoz megy című műsor ugrik be önről.

Mindent szerettem csinálni, azt sem vettem büntetésnek, ha kissé háttérbe szorultam. Az éjjel fél 12-kor induló, 0,1 százalékos nézettségű műsorokat ugyanolyan szívesen vezettem, mint a jóval népszerűbbeket. De talán a Jani házhoz megyről mondható el, hogy sokat változtatott rajtam, sokat tanultam belőle. Mellesleg eredetileg tréfának szántam ezt a címet. Amikor 1995-ben leváltottak a híradó főszerkesztői posztjáról, azt mondták, ne közéleti műsorra gondoljak, s viccből találtam ki a Jani házhoz megy címet. Annyira kerülni akarták a botrányt a leváltásom után, hogy gyorsan rám hagyták. Így aztán hét évig ment ezen a címen – elég tartós vicc lett belőle.

Milyen értelemben tanult sokat ebből a műsorból?

Rengeteget jártuk az országot, nagyon sokféle emberrel ismerkedtem meg. Már ettől más ember lettem. Azt kerestük, hogyan boldogulnak, hogyan élik meg a rendszerváltást az emberek. Bár nem készítettem statisztikát, az volt a benyomásom, hogy leginkább az árutermelő parasztok, az úgynevezett kulákok leszármazottai voltak képesek boldogulni. Bár az ötvenes évek után mindenkitől elvettek mindent, mindenki ugyanabban a téeszben dolgozott, ugyanabba az iskolába járt, két-három nemzedéknyi idő eltelte után mégis azok találták fel a leginkább magukat, akiknek az őseik piacra termelő parasztok voltak, nem béresek, napszámosok, szegényparasztok. Panaszosaink jobbára az utóbbiak közül kerültek ki. Mi együtt éreztünk velük, de nem képzeltük magunkról, hogy nekünk kell igazságot szolgáltatnunk. Általában az derült ki, hogy mindenkinek van némi igazsága.

Kárpáti András