Kövess minket!

Művház

Tombor Zoltán: „A fotó varázslat”

Tombor Zoltán Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósaként, szinte mindent hátrahagyva költözött Milánóba, majd New Yorkba, hogy valóra váltsa álmát, és a világ élvonalába küzdje fel magát. Értelmezésében a fotó arra született, hogy segítségével elmeséljünk valami olyat, amit kép nélkül nem lehet. A képek helyett ezúttal mégis a szavak beszélnek.

Magyarország egyik legkeresettebb divatfotósa voltál, amikor egy pillanat alatt megfordult veled a világ.

Nagykanállal faltam az életet. Mind emberileg, mind szakmailag azt éreztem, mindenem megvan, amire azelőtt vágytam. Aztán 2003. augusztus 16-án éppen az Árpád hídon hajtottam a sportmotorommal, amikor százzal belecsapódtam egy személyautóba. Azonnal elvesztettem az eszméletem. Kis híján meghaltam. Minden, ami addig a mindennapjaim része volt, elérhetetlen távolságba került. Életemben először eszméltem rá, hogy ugyanúgy pótolható vagyok, mint bárki más.

Tombor Zoltán: Defekt, Brooklyn, 2017 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Defekt, Brooklyn, 2017 © Tombor Zoltán

Nem sokkal a balesetem előtt egy olasz barátom, Monty Shadow olyan gondolatot fogalmazott meg, amely noha nem tett jót az önbecsülésemnek, azóta is a fülemben cseng: „Bitang jó, hogy Magyarország egyik legjobb divatfotósa vagy, de ez sajnos semmit sem jelent.” Hónapok teltek el a rehabilitációval, ami alatt volt időm gondolkodni azon, mit jelent számomra a fotográfia. Miért foglalkozom kizárólag divatfotóval, ami noha nehéz műfaj, alig több, mint esztétizálás? Miért nem fordítok több figyelmet az alkotói munkára? Milyen művészeti értékkel bír egy fotó a szépségen túl? Mi a kulturális hozadéka? Mennyivel lenne nehezebb külföldön karriert építeni? Egyre inkább felszínre kerültek a korai időszakban megfogalmazott álmaim is. Úgy döntöttem, Olaszországba költözöm.

B terv nélkül.

Nem hagytam nyitott ajtókat magam mögött, meg akartam csinálni, bármi áron. Utólag örülök, hogy védőháló nélkül ugrottam, és nem jöttem haza egy év múlva. Eladtam a pesti lakásom és az autóm. 2004-ben már Milánóban éltem, ahol elkezdtem fotóügynökségeknél bemutatkozni, amely nem ment zökkenőmentesen a Magyarországról vitt portfóliómmal. Monty barátom sokat segített abban, hogy megismerjem az olasz divatvilágot, bemutatott Franca Sozzaninak, a Vogue Italia főszerkesztőjének is, aki akkor már jó ideje kis túlzással élet és halál ura volt az olasz divatiparban. Hosszú várakozási időszakot követően szerződtetett egy milánói ügynökség, amelynek segítségével a következő években már olyan márkákkal dolgozhattam, mint az olasz Vogue, a Marie Claire, a La Perla vagy a Revlon. Olaszországban minden a jó konyháról, a borokról, a zenéről, a csajokról és a divatról szólt. Ebben a közegben remekül éreztem magam.

Tombor Zoltán: China Town, 2016 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: China Town, 2016 © Tombor Zoltán

Nyolc év alatt sokat tanultál, elsősorban magadról.

Az ember a legnagyobb harcát mindig saját magával vívja. A díszlet, a barátok cserélődhetnek, de az csak rajtad múlik, hogy milyen vágyakat fogalmazol meg, művész akarsz-e lenni vagy iparos. Magyarországról Olaszországba katapultálni olyan, mint egy vidéki kisvárosból felköltözni Budapestre, és legalább ekkora ugrás Milánóból New Yorkba áttenni a székhelyed. Esetemben talán az jelentett könnyebbséget, hogy egyrészt beszéltem angolul, másrészt aláírt ügynöki szerződésem volt.

A világ legjobb fotósai közé szeretném felküzdeni magam, amiért nap mint nap keményen dolgozom, és rengeteg áldozatot hozok. Sok küzdelemmel jár felismerni a hiányosságaimat, illetve a képességeim határait is, amelyek ez idáig még nem tántorítottak el.

Azt, hogy mennyire vagy sikeres, kisebb részben az dönti el, mennyire vagy jó abban, amit csinálsz, míg nagyobb részben az, hogyan adod el. Amerikában alapvető, hogy jól világítasz, magas szinten esztétizálsz, hatékonyan kommunikálsz és remek csapatjátékos vagy. New Yorkban tízezer magasan kvalifikált fotós versenyzik a kliensekért. Nevetek, amikor itthon úgy mutatnak be, mint a világszerte ismert magyar fotóművészt. Érthetetlen, miért lett sztenderd itthon a külföldön sikereket elérő magyarok hamis és túlzó sztárolása. Magyarországról könnyű azt mondani, hogy a magyar borok a világ legjobbjai, vagy hogy hazánk ontja magából a szupermodelleket, csak az a baj, hogy ez nem igaz. A Tokaji Aszú és Palvin Barbara is remekül teljesít, de Magyarország ebből a szempontból inkább csak említésre méltó világviszonylatban, mint sem meghatározó ezeken a területeken, ráadásul a szertelen önfényezés beárnyékolja a valódi sikereket is.

Helmut Newton erotikus képeivel átírta az akt fogalmát, André Kertész pedig a modern fotóművészeti látásmód megalapozójaként forradalmasította a fotográfiát. Művészetük erősen hatott rád.

Példaképekre akkor volt igazan szükségem, amikor kerestem a „hangom”, addig, amíg szerettem volna, hogy a képeim hasonlítsanak egy nagy elődére.

Egy ideig newtonos fotókat akartam csinálni, később kertészeseket. Ma azon dolgozom, hogy képeim minél tomborosabbak legyenek.

A múlt század húszas–harmincas éveiben több káprázatos tehetségű fotográfus hagyta el Magyarországot. Például Martin Munkácsi, aki meghatározó alakja az amerikai divatfotónak, Robert és Cornell Capa, Brassaï vagy Moholy-Nagy László, akik egyenrangúak Henri-Cartier Bressonnal, Richard Avedonnal, Josef Koudelkaval vagy akár Robert Frank-kel. A kortársak közül alkotói területen Jim Goldberget, Alec Sotht és Todd Hidót kedvelem leginkább, míg a portré- és a divatfotó világában Hapák Péter, Vincent van de Wijngaard és Jack Davison munkája nyűgöz le.

Newton szerint a sikeres divatfotó legfontosabb kritériuma, hogy ne nézzen ki divatfotónak. Mitől sikeres szerinted egy divatfotó?

Newtonnak igaza volt. A fotó elsősorban a készítőjéről, illetve annak szándékáról beszél, kevésbé arról, akit ábrázol. A fénykép szerencsés esetben valami olyasmiről mesél, ami a képen magán nem látható. Ezzel szemben a divatfotó szinte nem szól másról, mint hogy egy szép ember pózol egy szép ruhában, azaz álmokat árul, vásárlást generál. Ezzel nem degradálni szeretném a kommercionális fotót, de a tartalmát tekintve nem érdemes összehasonlítani a képzőművészeti alkotásokkal, hiszen a célja pusztán esztétikai.

2018-ban jelent meg barátom, Barabási Albert-László sikerről szóló könyve A képlet címmel, amelyből az egyik kedvenc gondolatom így hangzik: „A siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet.” Szerintem a siker nem szerencse, nem is misztérium. A siker a természetes eredménye vagy következménye egy folyamatos és fókuszált törekvésnek, annak irányába, amit akarunk.

Tombor Zoltán: Alicia Keys, New York, 2017 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Alicia Keys, New York, 2017 © Tombor Zoltán

A divatszakmában a tervezők folyamatosan újratervezik a létezőt. Hogyan lehet egy ilyen közegben egyedit és eredetit alkotni?

Ismétlünk. Ahogy a divatban sem lehet újat alkotni, úgy az alkotói fotográfia területén sem lehet Bresson vagy Frank után újat fényképezni. Legalábbis nekem még nem sikerült. A titok talán abban áll, hogy a már képben megfogalmazott gondolatokat és érzéseket egy másfajta interpretációban dolgozzuk fel, amely a szerző kézjegyétől, a kidolgozás minőségétől válik egyedivé. Vagyis létezik valami, amit csak én tudok adott módon elmesélni.

Olyan kiadókkal dolgoztál együtt, mint a Condé Nast, a Mondadori vagy a Hearst, illetve olyan magazinokkal, mint a Vogue és a Harper’s Bazaar. Hogyan felelsz meg fotósként a márkák kommunikációs céljának, üzenetének?

Minden megrendelőm a portfólióm alapján választ ki. A művészeti vezetők vagy szerkesztők pontosan tudják, milyen témában és vizuális stílusban leszel te a legjobb választás az adott feladatra. Manapság már ritkán kapok olyan felkérést, amelyet nehezen tudok összeegyeztetni a saját vizuális nyelvemmel. Idővel azt is megtanultam, mely magazinokat, milyen érdeklődésű és intellektusú nők olvassák, és hogy egy kép mitől lesz Vogue-os, Elle-es vagy Bazaar-os. Persze ez piaconként is különbözik, de mindegyik lapnak megvannak az alapvető stílusbeli és esztétikai ismertetőjegyei. Egy olyan sorozatot, amelyet az Elle-nek készítek, nem közölné le a Vogue. Fordítva már inkább elképzelhető, mert a Vogue picit menőbb. (Nevet.)

Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)
Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)

Emlékszel az első általad készített fotóra?

A telefonomban van egy olyan kép, amelyet tizenhárom éves koromban készítettem, és egészen biztosan az elsők között van. Ahogy látod, édesanyámat ábrázolja. Eget rengető művészeti teljesítmény! (Nevet.) Még szerencse, hogy egy fotográfust ugyanúgy nem lehet egyetlen képe alapján megítélni, mint egy filmrendezőt. Egy filmből kivett képkocka vagy jelenet nem mondja el Felliniről, mekkora géniusz volt. A művészet megítélése szubjektív, ezért színvonala is nehezebben mérhető, amely nagyban függ a nézőjének művészeti, kulturális ismeretitől, intellektusától és fantáziájától.

1994-ben kezdtem el fényképezni, és már az első években szerelmes lettem a képalkotásba, amelyet autodidakta módon sajátítottam el. Végzettségem szerint textilvegyész vagyok. Apám, akit a szakma Tombor Öcsiként ismer, az ország talán legjobb kelmefestője és koloristája volt, megpróbált „beterrorizálni” az üzletbe, de ma már ő is örül, hogy nem sikerült. (Nevet.) A gyerekkoromat a színek, az „aktuális fazonok” bűvöletében töltöttem. Nővérem, Saci a nyolcvanas évek vége felé sminkes és kozmetikus lett, Náray Tamással is rendszeresen dolgozott, aminek köszönhetően fotózhattam a divatbemutatóit, később pedig a katalógusait. Hajas Laci unokatestvérem révén is sok szakmabelit ismerhettem meg. Lassan épült a portfólióm, 1998-ban lett saját műtermem a Mafilmnél. Szerencsés időszak volt, már itthon is megjelentek olyan lapok, mint a Cosmopolitan, az Elle, a Glamour, vagy a magyarok, a Bonton, a Voilà és az Elite. Sok megrendelésem volt.

Tombor Zoltán: Istenek városa, New York, 2016 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Istenek városa, New York, 2016 © Tombor Zoltán

Mi inspirált a hivatásod megválasztásakor?

Nem én választottam a fotós pályát, inkább az választott engem. Soha nem érdekelt semmi más. Arra emlékszem, hogy az első gépemet apukámtól kértem kölcsön, és a barátnőimet fotóztam vele a legkülönbözőbb helyzetekben. (Mosolyog.)

Meggyőződésem, hogy a művészet csak egy bizonyos szintig tanulható, a tehetség velünk születő adottság. A fotográfiának is csak a technikája sajátítható el, az, ahogyan képekben gondolkodunk, a humor, a szenzitivitás, az intuíció, a logika vagy akár a találékonyság már nem tanulható.

Gondoljunk bele, milyen sokan tudnak mesterien zongorázni, de Rachmaninovból vagy György Ádámból évtizedenként egy születik. Kezdetben talán az tetszett a legjobban, hogy a kamerával a kezemben én irányítok. Később vált fontossá, hogy a képeim többet meséljenek, hogy általuk fogalmazzam meg a véleményem a világról.

Amely markánsan megjelenik a 2015-ben alapított, Supernation című kiadványodban is.

Jó ideje mindent monitoron keresztül szemlélünk, és elfeledkezünk arról, hogy a fotó valójában egy fizikai tárgy, amire fény vetül, kézben vagy keretben tartjuk, és aminek a műtárgy jellege egyre hanyatlik. Szerettem volna létrehozni egy saját kiadványt, egy márkát, ami egyfajta névjegykártyaként is felfogható. Illetve azt, ha az egóm minden évben fizikai testet ölt egy bookazine formájában, amely limitált példányszámban ugyan, de ott van a könyvespolcokon. Formátumát tekintve ez egy állandóan változó kiadvány, amely a divat- és a dokumentarista sorozataimat gyűjti össze. Az októberben megjelenő ötödik számban Palvin Barbarát fényképeztem magyarországi helyszíneken, kissé rendhagyó formában.

Tombor Zoltán: Barbara, 2019 © Tombor Zoltán

Mi jellemző egy Tombor-képre?

A kézjegyem mint vizuális összhang remélhetőleg minden munkámon rajta van, akár szeméthalmazt fotózom Brooklynban, akár szupermodellt egy stúdióban. A képeimet ugyanaz az esztétika, formaiság, hangsúlyozás és kíváncsiság hatja át a kezdetek óta.

A fényképezés véleményalkotás, amelynek dallama és ritmusa idővel felismerhetővé válik a fotó témájától függetlenül.

Nem szívesen beszélek a saját képeimről, de ha három szóval kellene jellemeznem a munkáim, akkor a tiszta, az érzelmes és az érdeklődő jelzőt használnám. Többnyire divatfotósként tekintenek rám, ebben a körben vagyok a legismertebb, pedig már egészen korán készítettem portrékat, csendéleteket és alkotói sorozatokat is. 2007-ben arcokat és tenyereket fényképeztem a budapesti hajléktalanok földalatti városaiban, 2009-ben a nagyobb börtönöket látogattam végig, hogy portrésorozatot készítsek gyilkosokról. A széria még nem teljes, azóta is a fiókban van. Két éve dolgozom egy történeten az apámról, ami az ő fizikai elmúlásáról, a gyerekkoromról és főként az identitásom kereséséről szól. Nem igazán találom a helyem a világban, mindenhol kissé turista vagyok, itthon, Európában és Amerikában is.

Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)
Tombor Zoltán (Fotó: Valuska Gábor)

New York a világ közepe. Művészeti küzdőtere hatalmas, ennek megfelelően csak a pénzről és a karrierről szól, az emberi kapcsolatok felületesek, többnyire az érdekek irányítják őket. Persze álságos lenne csak a negatívumokról beszélni, hiszen New York bizonyos szempontból zseniális, senkit nem érdekel, ki vagy és honnan jössz, nincs előítéletük sem. A legfontosabb, hogy mi újat tudsz hozzátenni az egészhez.

Kilencedik éve élek New Yorkban, és hálás vagyok a városnak, mert sokat tanultam, főként magamról. A svájci születésű, a második világháborút követően Amerikába menekülő Robert Frank azt mondta egyszer, hogy ha a párizsi metrón egy fekete ember ül veled szemben, akkor őt afrikainak hívják, ha ugyanez az ember a New York-i metrón ül, akkor amerikaiként tekintenek rá. Ennyire demokratikus hely nincs még egy a világon. A mentalitásból adódó különbségek ugyanakkor betölthetetlen űrt jelentenek egy európai kultúrából érkező ember számára. Aki nem ebben a légkörben szocializálódik, ezt a gondolkodást és attitűdöt csak elfogadni tudja, megérteni soha. Mindig röhögnöm kell, amikor az öt-tíz éve Amerikában élő haverjaim amerikaiaknak gondoljak magukat. Charles Darwin szerint, nem az a faj fog túlélni mindent, amelyik a legerősebb vagy a legokosabb, hanem az, amelyik a legjobban alkalmazkodik a változáshoz. Amerikában a boldogulás azon is múlik, mennyire tudsz közülük valónak tűnni, úgy, hogy valójában nem vagy az. Donáth Mirjam írta a Supernation első számában: „Talán arra is jó New York, hogy ráébreszt arra, ami fontos, mert megtelít azzal, ami nem az.” Tizenegy éve ismerkedtem meg a Nelli nevű csodával, aki azóta a feleségem, és akivel szeretnénk családot alapítani egy Amerikánál igazibb és romantikusabb helyen.

Tombor Zoltán: Nelli, Tiszagyenda, 2018 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Nelli, Tiszagyenda, 2018 © Tombor Zoltán

Ha lenne egy képzeletbeli fotóalbumod, amelyben a szakmai életed legfontosabb fotódokumentumait őriznéd, mivel egészülne ki a közeljövőben?

Egyre távolodom a divattól, szeretnék mélyebb és személyesebb történeteket mesélni, több időt tölteni az alkotói és a dokumentarista munkáimmal, rendszeresen kiállítani, könyveken dolgozni. A divat körüli állandó csetepaté sokszor zavar az alkotásban. Utálom, hogy a kommercionális munkáim zöme egy hétig, szerencsésebb esetben egy szezonig érvényesek. Avedon vagy Irving Penn, a kortársak közül Juergen Teller, Viviane Sassen és Collier Schorr is képes volt úgy a divatban, mint a kortárs művészet területén is maradandót alkotni. Ez a célom.

A fénykép, amelyen a jövőben dolgozni szeretnék, az eddigiekhez képest is magányosabban készül. A fotó varázslat. Az, amit benne meg tudok nevezni, nem foghat meg igazán. Az az álmom, hogy a fotográfia által találjak még inkább magamra, nem pedig az, hogy a képeim révén határozzanak meg mások.

Tombor Zoltán: Cím nélkül, Népsziget, 2019 © Tombor Zoltán
Tombor Zoltán: Cím nélkül, Népsziget, 2019 © Tombor Zoltán

A helyszín biztosításáért külön köszönet a Tokio Budapestnek!

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/5. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)

Művház

Dargay Attila 50 évvel ezelőtti álma valósul meg a Csongor és Tünde adaptációjával (videó)

A sikeres nemzetközi alkotásokat is jegyző Cinemon Entertainment gyártásában, Temple Réka producer vezetésével, Máli Csaba és Pálfi Zsolt rendezésében a Nemzeti Filmintézet támogatásával készül a Csongor és Tünde mozifilm Dargay Attila terveiből. Az animációs stúdió Ördögség címmel elkészítette az egész estés mesefilm első teaserét.

Közzétéve:

Nemzeti Filmintézet

Dargay Attila, a Lúdas Matyi, a Vuk és többek között a Szaffi alkotójának 50 évvel ezelőtti álma valósul meg azzal, hogy elkészül Vörösmarty Mihály klasszikusának a Csongor és Tündének a mozifilm adaptációja. A feldolgozás a hetvenes években akadályokba ütközött, ezért az ötlet a fiókban maradt. A nagyszabású tervet élesztette fel a Cinemon Entertainment alkotócsapata, akik Dargay figuraterveit és teljes képes forgatókönyvét felhasználják a készülő mozifilmhez.

Az időtlen költeményből Henrik Irén, Dargay Attila alkotótársa részvételével készül a mozifilm, aki a Cinemon stúdióra bízta a megvalósítást. Az alkotók arra vállalkoznak, hogy Dargay szellemiségét követve szólítsák meg a mai közönséget, elsősorban a gyerekeket.

A mesefilm első beharangozójának főszereplői, az ördögfiókák – Berreh, Kurrah és Duzzog – Dargay Attila eredeti figurái, akik a lehető legnagyobb mértékben őrzik a rendezőlegenda stílusát.

A most közzétett videóban Előd Álmos vezeti fel a csodálatos történetet. Az Ördögség már most bővelkedik a kedves és vicces jelenetekben, az alkotók nem titkolt célja, hogy a készülő rajzfilm minél közelebb álljon Dargay világához és a képsorok láttán minél többen újra kedvet kapjanak a mozizáshoz – közölte.

Dargay a storyboardhoz Vörösmarty Mihály költeményének eredeti szövegét használta, viszont dramaturgiailag sok helyen változtatott rajta, hogy közelebb hozza a közönséghez a történetet.

Úgy érzem hiányt pótlunk, és nem félek a nagy szótól, kultúrmissziót töltünk be, amikor a film elkészítésével milliók számára tesszük elérhetővé Vörösmarty nem túl könnyen érthető és élvezhető, gazdag szimbolikájú remekművét. Az animációs film eszköztára végtelenül gazdag, a műhöz méltó megvalósításra nyílik most lehetőségünk

– összegezte a 80-as években Dargay Attila és még halála előtt is azt nyilatkozta „reménykedem, hátha egyszer ez az álmom is valóra válik.”

A sikeres nemzetközi alkotásokat is jegyző Cinemon Entertainment gyártásában, Temple Réka producer vezetésével készülő Csongor és Tünde feldolgozás egyszerre kívánja megismertetni Vörösmarty művét a 21. századi közönséggel és tisztelegni Dargay fantasztikus öröksége, képes univerzumának karakterei előtt.

A hagyományos 2D animációs technikával készülő rajzfilm rendezője Máli Csaba, az egyik utolsó Dargay tanítvány és Pálfi Zsolt (Lengemesék, Salamon király kalandjai). A Csongor és Tünde a Filmintézet 570 millió forintos támogatásával készül Balassa Krisztián forgatókönyve alapján, és a tervek szerint 2024 őszén lesz látható a mozikban.

Tovább olvasom

Művház

Csúcskategóriás koncertfilm a Mandoki Soulmates budapesti fellépéséről

Egy globális nemzetközi streaming eseménnyel szeretné megköszönni a közönségnek a MANDOKI SOULMATES január 15-én este 9 órakor az immár három évtizedes szeretetet. Az Utopia for Realists: Hungarian Pictures tavaly augusztusi, budapesti exkluzív koncertfelvételét nézhetik meg a rajongók.

Közzétéve:

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

A koncert vetítése mellett Leslie Mandoki élő adásban beszélget majd a zenekar tagjaival az elmúlt két év kihívásairól, valamint ízelítőt is kapunk újdonságokról, például az új Jethro Tull albumról, a “The Zealot Gene”-ről.

Leslie Mandoki közleményében azt írta: A közönségünk továbbra is inspirálta kreativitásunkat ezekben az előadók és a világ számára is bizonytalan időkben. Szeretnénk kifejezni hálánkat élő Zoom-beszélgetésekkel, majd egy soha korábban látott, pazar koncertfilmmel, amely a felvillanyozó szabadtéri budapesti előadásunkon készült 2021 augusztusában. A szombati streaming eseményen 16 kamerával rögzített, két és fél órás, csúcskategóriás prog-rock szvit koncertfilmet láthatnak az érdeklődők oly módon, ahogyan csak az audiovizuális médiumban lehetséges – így szeretnénk köszönetet mondani csodálatos közönségünknek.”

A lemezbemutató koncertre tavaly mintegy 30 000 ember látogatott el Budapesten. 2021-ben ez volt a zenekar egyetlen fellépése – írta az Origo.hu. A színpadon Leslie Mandokin kívül olyan világsztárok léptek fel, mint Al Di Meola és Mike Stern gitáros, Tony Carey billentyűs, Bill Evans szaxofonos, Randy Brecker és Till Brönner trombitás, valamint Richard Bona basszusgitáros, és olyan csodálatos magyar művészek, mint Szakcsi Lakatos Béla és Charlie. 

Tovább olvasom

Művház

A Kék róka premierjével indul a megújuló Duna Televízió

Először a megújuló Duna Televízión lesz látható január 22-én este Herczeg Ferenc Kék róka című színművének filmes adaptációja, amely az 1930-as évek Budapestjére repíti vissza a nézőket.

Közzétéve:

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A Száraz Dénes és Zsigmond Emőke főszereplésével készülő romantikus tévéfilmben izgalmas szerelmi történet közepébe csöppenhetnek a nézők – olvasható az MTVA csütörtöki közleményében, amely szerint a lebilincselő cselekmény, a kiváló színészi alakítások és a különleges képi világ nemzetközi szuperprodukciókat idéz.

A Herczeg Ferenc legtöbbet játszott színdarabjából készült egészestés játékfilm rendezője Pacskovszky József, főbb szerepeiben Száraz Dénes és Zsigmond Emőke mellett Fekete Ernő, Schmied Zoltánt és Sodró Eliza lesz látható.

Mint írták, a Kék róka komoly lelki utazást és egyben önfeledt szórakozást ígér.  

A történet alapja egy romantikus komédia, de a tévéfilm megmutatja a szerelmi bonyodalmak drámai oldalát is. A színmű modernizált feldolgozása helyenként Woody Allen, másutt a francia újhullámos alkotók mozijait idézi. A film dialógusaiban, látványvilágában és elbeszélő stílusában is egyedülálló – hangsúlyozták a közleményben.

A történetben a gyönyörű és rejtélyes hősnő, Cecília a vőlegényéhez sietve beleszeret egy ismeretlen férfiba, akiről kiderül, hogy jövendőbelije sokat emlegetett barátja és tanúja. Ez a szerelem nem teljesedhet ki, mivel Sándor kizártnak tartja, hogy titkos harmadik legyen, ugyanakkor továbbra is gyakran jár a házaspárhoz. A történet idővel szerelmi sokszöggé duzzad. Minden szálat Cecília mozgat, aki rádöbben, hogy egyik férfi sem méltó igazán a figyelmére, ezért elhatározza, hogy kezébe veszi az irányítást.

Herczeg Ferenc mai napig nagy sikerrel játszott színdarabját 1920-ban Erotikon címmel némafilmként vászonra vitték Svédországban, a magyar filmesek azonban eddig még nem fedezték fel.

“2020-ban már készítettünk egy televíziós filmet Herczeg Ferenc több novellájából összegyúrva, az MTVA megrendelésére, amit nagyon szerettek a nézők” – idézte a közlemény Helmeczy Dorottya producert, aki hozzátette, hogy ezúttal a színműíró azon művét választották, amelyik az ízig-vérig férfi-nő kapcsolat klasszikus játékát filmesíti meg. A szereplők közötti kapcsolatok erőteljesebbek, mint az eredeti műben. Minden nő-férfi kapcsolat igazi tétet kapott, a legnagyobbat pedig a főhős páros karakterei, főként Cecília, a női főszereplő, aki megmutatja, hogy finom játékkal mit és hogyan tehet egy nő egy szenvedélyes szerelemért – mutatott rá a producer.

Mint Pacskovszky József rendező a közleményben kiemelte, megpróbáltak kicsit francia újhullámos lendülettel egy szerethető, játékos, ugyanakkor a mélyből fel-fel csillanó drámát készíteni. Bizonyos változtatásokat is beiktattak ehhez, például az eredeti színműben lévő öt szereplő helyett a tévéfilmben több mint tíz jelenik meg.

“Megpróbáltuk megteremteni a főhősök környezetét. Cecíliának lesz barátnője, Sándornak szeretője, a professzornak plátói viszonya. Igyekeztünk életszerű, de kiindulási pontként is érdekes helyzetekből indítani a sztorit. Pincér, taxisofőr, kalauz, bárónő a vonaton – mind-mind lenyomatot hordoznak, sorsokat villantanak föl az adott korból. A hőseinket a körülöttük felvillanó karakterekhez való viszonyuk is jellemzi. Esendővé tettük őket, nem akarunk ítélkezni. Az a fajta elnéző irónia ez, amit én nagyon szeretek filmben megjeleníteni. A Woody Allen-utat követjük, nem a tragédia felé visszük a filmet, a drámát a vígjáték elemeivel próbáljuk ötvözni” – hangsúlyozta.

A történetet a századelőről áthelyezték a 1930-as évekbe. A rendező szerint a nők emancipációja ekkor már nagyobb teret kapott, hitelesebbnek tűnik, hogy Cecília a kezébe veszi sorsát. “Akkor indult be a jazzkorszak, úgy döntöttünk, Sándornak legyen jazzklubja, izgalmas világot ad ez a környezet. A zeneszerző ehhez igazodva Bacsó Kristóf jazz-zenész volt” – tette hozzá.

Látványban is magával ragadó a film, mozgalmas stílusra, sok steady-camre lehet számítani. Több vizuális rétege van, szerepelnek benne archív felvételek az 1930-as évek Budapestjéről – az autóknak, vonatbelsőknek, tereknek, ruháknak van egyfajta jó értelembe vett romantikája, de ugyanakkor már modernek. A filmbe beillesztett stock videókat CGI-jal alakították át a korszaknak megfelelően és olyan trükköket is alkalmaztak, amelyek a meseszerűséget erősítik – emelték ki a közleményben.

A Kék róka január 22-én, este 19:50-től lesz látható a Dunán.

Tovább olvasom