Meg tudta figyelni, hogy a pályafutásának melyek voltak azok a pillanatai, amikor a filmjei – mint a Talpuk alatt fütyül a szél, a Kopaszkutya vagy a Roncsfilm – kultuszfilmekké váltak?

Amikor ezeket a filmeket csináltam, a kultfilm fogalma még nem létezett. Egyszerűen az volt a szándékom, hogy olyan játékfilmeket mutassak be, amelyek beépülnek a magyar kultúrába, ugyanakkor népszerűek, populárisak, már önmagukban a témájuk okán is. Egyfajta hagyományt kívántam folytatni. Elképzelésem szerint a filmjeim megállnak a maguk lábán, mert azokat a közönség érdeklődése tartja fönn, nem vagyok kiszolgáltatva a kultúrpolitikának. Közvetlen kapcsolatot kívántam kialakítani a közönséggel, és valahol itt jön be a kultuszfilm fogalma. Az 1970-es években a kultúra túl elitista volt. Akkoriban jelent meg Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyve, amelynek fő állítása, hogy a munkásmozgalomra hivatkozó szocializmusban a proletariátus helyett idővel az értelmiség ragadta magához a hatalmat. A könyv nagy vihart kavart, a szerzőket állandó megfigyelés alatt tartották, Szelényinek később el is kellett hagynia az országot. Az értelmiségnek tehát számolnia kell azzal, hogy integrálódik, és felelnie kell azokért a disznóságokért, amelyeket a hatalom elkövet.

Nyilvánvalóan hatott a játékfilmes munkásságára az, hogy a Balázs Béla Stúdió dokumentarista iskolájából indult.

Kicsit visszább mennék az időben. Herskó János osztályába jártam a Filmművészeti Főiskolán. A stúdium lényege az volt, hogy a témákhoz, amelyekkel foglalkozni szerettünk volna, alapos előkészítő munkálatokat kellett végeznünk, magnóriportokat, fotóetűdöket készítettünk. Fel kellett tárnunk a valóságot. Amikor elvégeztük a főiskolát, közös ideológiánkat a Balázs Béla Stúdió Szociológiai filmcsoportot! című 1969-es kiáltványában fogalmaztuk meg, amely a társadalomtudományilag megalapozott filmkészítést tűzte ki célul. Ugyan nem írtam alá a Filmkultúrában publikált kiáltványt, de a stúdió vezetőségi tagjaként teljes mértékig magaménak vallottam az elveit, minthogy mi, filmesek a társadalomtól kapunk megbízást arra, hogy filmeket készítsünk, és ezért vissza kell adnunk a társadalomnak az ő mozgóképét. Ebben az időszakban már némileg lazult a Kádár-kori fegyelem, ennek is köszönhető, hogy a magyar szociológia is nagy korszakát élte. A szociológusokkal együtt ráéreztünk arra, hogy a kulcs a tények bemutatásának forradalmisága volt. Persze mindennek filmes technikai feltételei is voltak. A főiskolán nagy dolognak számított, hogy évente egy alkalommal már lehetőségünk nyílt 16 milliméteres nyersanyagra dolgozni.

A Nászutakban például egy sajátos szubkultúra életét, szokásait és motivációit mutattam be. A hatvanas–hetvenes években divatos jelenség volt az úgynevezett digózás. A filmben fiatal lányok mesélnek arról, hogyan ismerkednek meg és „futnak” olasz turistákkal a márkás nyugati holmik és a jobb élet reményében. Kényes téma volt, de mégsem kavart akkora vihart, mint társaim, Gazdag Gyula vagy Ember Judit ebben az időszakban készült filmjei, amelyek politikailag igen rázósak voltak.

Szomjas György (Fotó: Egry Tamás)

Mozgóképes munkáiban a zene kezdetektől hangsúlyos szerepet kapott. Jelen volt az első hazai beatzenekarok születésénél is, és az egyik legjobb rock and roll táncosnak számított.

A magyar rock a hatvanas évek második felében elkezdett differenciálódni, új hangok jelentek meg, élükön Baksa-Soós Jánossal és a Kex zenekarral, akiknek félig-meddig belső emberük voltam. Amikor 1972-ben Sebőék rákaptak a népzene ízére, már velük együtt mentem Kalotaszegre. Az egész táncházas csapat ebben az időben utazott először Erdélybe: Sebő Ferenc, Halmos Béla, Éri Péter, Csoóri Sándor, Sipos Mihály és én. Fantasztikus élmény volt, a széki táncházat pontosan olyannak láttuk, mint amilyennek Korniss Péter fotóiról ismerjük.

Evidensnek tűnt, ha egy magyar kalandfilmet szeretnék forgatni, annak betyárfilmnek kellene lennie. Komoly anyaggyűjtésbe kezdtünk, Sebő Ferenccel együtt mentünk a Hortobágyra, hogy idős pásztorokkal beszélgessünk, de felkerestem Szűcs Sándort is, aki sokat tudott a híres betyárok viselt dolgairól. Az ő írásai alapján született meg a forgatókönyv. A másik befolyásom a Sergio Leone-féle olasz western volt, amely műfaj nagyon egybeesett az elképzeléseimmel. A filmet 6-700 ezer ember látta, örülhettek a filmes főnökök.

A sikerre való tekintettel, gondoltam, forgatok megint egy betyárfilmet, de közben kiszúrtam Gönczi Ferenc A somogyi betyárvilág című könyvének a Gelencsér–Soromfai-banda sorozatos rablásai és gyilkosságai című fejezetét. A háttérmunka során a levéltárosok olyan iratokba engedtek bepillantást, amelyekben még ott volt a porzó az 1850-es évekből. Ezekből írtam egy tényregényt, majd Dobai Péterrel leforgattuk a Rosszembereket. A Talpuk alatt fütyül a szél egy szép film lett, ez viszont igen kemény. Ez is összefüggött a rockvilágban zajló folyamatokkal.

Földes Lászlóval ekkor már tizenöt éve jóban voltunk. Együtt kitaláltuk, forgassunk egy filmet, amely egy korabeli rockzenekar világába enged bepillantást.

Szomjas György: Kopaszkutya és a többi című könyvének borítója (Kossuth Kiadó)

Ebből született a Kopaszkutya.

Az egész Kádár-rendszer a szabályozásra épült, és voltak bizonyos kulturális egységek, mint a könyv- és lemezkiadók, a filmstúdiók, amelyek egyrészt produkáltak, másrészt betartották a rendet. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója, Bors Jenő és emberei felügyelték a könnyűzenét, de a filmes szférában nem ismerték Hobóékat. Ekkor már elterjedt rólam, hogy képes vagyok népszerű filmet csinálni, így senki nem tette fel a kérdést, miért Schuster Lóránt, Földes László, Deák Bill Gyula és Póka Egon szerepelnek a készülő alkotásban. Mire a hatalom képviselőinek leesett a tantusz, a Tabánban tartott koncertjükre, amelyet a filmben is láthatunk, vagy harmincezer fiatal érkezett.

Szomjas György (Fotó: Egry Tamás)

A film bemutatását követően megingott a pozíciója a szakmában.

Köllő Miklós stúdióvezető mindig remegve érkezett meg és számolt be a filmmel kapcsolatos egyeztetésekről, amelyekre engem egyszer sem hívtak meg. A film sikeres lett, de hamar kiderült, hogy ezt a vonalat nem folytathatom. Gondoltam, rendben, akkor megint rúgjuk át a labdát a pályán.

Egy közismert újságíró megírt egy sztorit az Esti Hírlapban, miszerint egy fiatalember (Csaba) egy kocsmai késelés miatt börtönbe kerül, majd 28 hónappal később szabadul, és amikor a nejével (Éva) közös VIII. kerületi bérlakásukba ér, ott egy idegen férfit (Miklós) talál. Az asszony kezdeményezésére kimondják a válást, de a bíróság engedélyezi, hogy a volt férj a lakásban maradhasson, így egyre több konfliktus támad közöttük. Megtetszett a történet. A főhősöm Sátoraljaújhelyen volt börtönben, az édesanyja az Alkotás utcában lakott. Akit lehetett, megkerestem, még a szomszédokat is. A célom az volt, hogy a fikciós és a dokumentarista filmkészítést házasítsam. Csabát, Évát és Miklóst valódi színészek (Eperjes Károly, Erdős Mariann és Andorai Péter – a szerk.) játsszák, és ugyan időközben néhány szomszéd megijedt a szerepléstől – így volt, akit Bikácsy Gergellyel kellett helyettesítenem –, a többieknél erre nem volt szükség. Még Csaba édesanyját is a valós mama alakítja a filmben. A Könnyű testi sértés nemzetközileg is sikeres lett, Berlinben versenyfilm volt, és amerikai mozihálózatban vetítették.

1983-at írtunk, a világ még zárt volt Magyarországon, számomra különösen, hisz a nyugati határt is csak 29 évesen léptem át először, emiatt egyfajta fóbia a mai napig van bennem. De azért az évtized második felére már más szelek kezdtek fújni, megjelentek például a kisvállalkozások, ami a Falfúró egyik központi motívuma lett. A filmben megjelenő call girl hálózatra Fekete Ibolya talált rá. A következő filmem, a Könnyű vér ugyanennek a történetnek egyfajta továbbgondolása. Jártak ugyanis hölgyek statisztálni a filmjeimbe, és egy idő után kiszúrtuk, hogy bizony hivatásosak, akiknek szükségük volt fedőfoglalkozásra. Sorra leültettük a lányokat, elmondattam velük az élettörténetüket, és szinte már kész is volt a film. A főszerepet játszó Margó hajszál híján megkapta a legjobb női alakítás díját a filmszemlén, de a zsűritagok észrevették, hogy egy másik szakmából avanzsált filmszínésznővé.

Hogyan jellemezné azt a stílust, ami az idők során kialakult és a sajátja lett?

Szomjas György a Roncsfilm forgatása közben (1992)

Ebben nagy szerepe van az alkotótársaknak is. Milyen volt a közös munka Fekete Ibolyával és Grunwalsky Ferenccel?

Mindannyian egy húron pendültünk. Amikor megismertem Ibolyát, a Hunnia Filmstúdióban dolgozott sajtóreferensként, a Könnyű testi sértés volt az első közös munkánk. Feri egy nálam sokkal konstruktívabb világot képvisel. Az én dolgom a dokumentarizmus, az övé a képi megfogalmazás. Sok jó operatőr is sémákban gondolkodik, de Feri nem képviseli az operatőri sztenderdeket, minden alkotásnál a nulláról indul, egészen egyedi karaktert ad a filmnek.

Bernardo Bertolucci mondta egyszer, hogy kész lett volna meghalni vagy embert ölni egy Godard-képsorért. Ön érzett hasonlót?

Talán nem, de Godard fontos mesterem. Azt a fajta játékosságot, a sémákból való kimozdulást képviseli, amit nagyon akceptálok. Van egy szlogen, amelyet Godard-tól idézek A Nap utcai fiúkban: „A filmhez elég, ha szabad embereket fényképezünk.” Ez számomra egy abszolút és esszenciális gondolat.

Filmjei közül melyiket tartja a legjobbnak?

A Könnyű testi sértést. Nem annyira népszerű, mert egy kamaratörténetről van szó. Olcsó film volt, így nagyon szabadon dolgozhattunk rajta, lényegében azt csináltunk, amit akartunk. Például abban az időben szokatlan megoldás volt színesből fekete-fehérbe váltani a képkockákat, de merészek voltunk. Szabadon tudtuk kezelni a nagyon szigorú történetet.

Többszörös filmszemledíjas, Balázs Béla-díjas, Kossuth-díjas. Ezen elismerések után még fontosnak tartja az indulást?

Azt szoktam mondani, úri gyereknek születtem, de az építőiparban nevelkedtem. Ha látott már belvárosi úri gyereket, én az voltam. Az érettségi után azonban megváltozott az életem. 1959-ben kemény világ volt Magyarországon, hiába a jeles bizonyítvány, több okból kifolyólag sem vettek fel az építészkarra. Dolgoznom kellett, ahogy dolgoznia kellett egy barátomnak is, aki orvosnak készült, mivel az édesapja is az volt, de arra hivatkozva, hogy nem akarnak orvosdinasztiákat, mentősként tudott csak elhelyezkedni. Én a II. számú Épületelemgyárba kerültem. Az első munkanapomon közölték velem, hogy vételezzek egy lapátot a szerszámraktárból, és kezdjem el elhordani a tíz méter magas sóderhegyet. Sportember voltam, nem okozott problémát. Aztán egy héttel később rájöttek, hogy a gyár háromszáz dolgozója közül tizenötnek van érettségije, a főmérnököt és a gyárigazgatót is beleszámítva, így kiemeltek, de egy hétig derekasan lapátoltam a cigányokkal a sódert.

A tervemről nem mondtam le, előkészítő tanfolyamra szerettem volna járni a Műegyetemre, a párttitkár azonban elutasította a jelentkezésem. Kénytelen voltam cselhez folyamodni, átjelentkeztem egy másik munkahelyre, az Orionhoz, ahol már megbeszéltem a vezetéssel, hogy aláírják a papírom. Másodjára sem vettek fel az építészkarra, de Miskolcon volt gépészmérnöki kar, és mivel az állam támogatta a nehézipart, oda szinte mindenkit felvettek, engem is. Szeptemberben, amikor először hazajöttem Miskolcról, bementem a Budapesti Műszaki Egyetem központi épületébe, az építészkar dékáni hivatalába, és kértem, hadd jelentkezzem át. Azt mondták, semmi akadálya.

Az utolsó vizsgája volt hátra, amikor örökre megváltozott az élete.

Ezerkétszáz jelentkező közül húszan kerültünk be a Filmművészeti Főiskolára. A felvételi majdnem egy évig tartott, háromfordulós volt, az utolsó körben vizsgafilmet forgattunk, Herskó nagyon a végére járt a dolognak. Ragályi Elemér, Maár Gyula, Ember Judit, Ráday Mihály és persze Grunwalsky lettek az osztálytársaim.

Már elismert filmrendező volt, amikor a Kőbányai Amatőr Filmklubot vezette.

Krasznói András barátom volt a filmklub műszaki vezetője, ő kért fel, hogy legyek művészeti vezető. Azzal kezdtem, hogy közöltem a tagokkal, senkinek nem fogom elmondani, hogyan kell filmet készíteni, csak valósítsák meg az elképzeléseiket, és majd hozzászólok. Abban, hogy elvállaltam a feladatot, az is szerepet játszott, hogy a hetvenes évek közepén a Balázs Béla Stúdióban tagrevízióra került sor, amire sem előtte, sem utána nem volt példa. A generációk nem értettek szót egymással, így a Filmművész Szövetség elnöksége úgy döntött, hogy azok, akik öt évnél régebben végeztek a főiskolán, lapátra kerülnek. Vezetőségi tag voltam, de nekem is távoznom kellett.

A filmklubban minden héten negyven-ötven ember jött össze, öt évig vezettem az üléseket, majd később tizenkilenc évre a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének főtitkára lettem. Sokszor mondom, hogy a béke embere vagyok, de nem volt könnyű dolgom. Akkor hiányzott a közösség, egy csapat, ahol ugyanúgy szót kaphatott egy darukezelő, egy szerszámkészítő vagy az egyszer csak betoppanó Szőke András és Badár Sándor. Fontos volt, hogy Kőbányán nem egy értelmiségi társaság gyűlt össze, mert azt a kört ismertem, a hozzám hasonlók a Mafilm büféjében ültek.

Mi vonzotta a hagyományos kultúrához?

Mint mondtam, kezdetektől közel álltam a táncházmozgalomhoz. Ennek egyik csúcspontja a Téka néptánctáborról forgatott, Mulatság című dokumentumfilmem lett, amelyet Halmos Bélával készítettünk 1989-ben. Akkor már tizenöt éves volt a mozgalom, és egyszer csak egymásra néztünk Halmossal, miért nincs ez megörökítve filmszalagon. Ezután indult el a Magyar Televízióban a Rosta Katival és Halmos Bélával közös népzenei műsorunk, a Népzenei magazin, ezt pedig egy másik műsor követte a Duna csatornán, amelynek első adásnapján egy másik, a Muzsikásról forgatott, Szól a kakas már című filmem ment adásba. Ez lett az első darabja a tizenkét részből álló, Új régi hang című, szintén Halmosékkal készített sorozatunknak, amely nagyrészt az öreg adatközlőkről szól. Idővel kitaláltuk, hogy forgatnunk kellene a népzenei revival képviselőiről is. Mondtam Halmosnak, hogy ő lesz a befejező, 13. film, de az élet közbeszólt, még abban az évben meghalt, így ő lett az első film főhőse. Most tartunk a 11. filmnél, ha minden jól alakul, jövőre kész lesz a sorozat.

A Betyárjáték plakátja

Az utolsó bemutatott munkája a Betyárjáték. Azt mondják, megmaradt nyitottnak és kísérletező kedvűnek. Miből merít?

Szerencsés természetem van, nem szeretek megülni a kész dolgokon. Miközben egy-két feketelistán rajta vagyok, egyik filmet készítem a másik után. Most épp a Golda János építészről forgatott dokumentumfilm utómunkálatai zajlanak, és nemrégen fejeztem be a Vujicsics együttesről szóló filmem.

Mit jelent ön számára a kreativitás?

Alkotni, teremteni. Természetes dolog, hogy az emberekben van kreativitás, kiben kisebb, kiben nagyobb mértékben. Valakit messzire visz az ambíciója, én lassabban építkező típus vagyok. Mérnöki módon rakom össze az életet, nem az ötletek és a sziporkák embere vagyok. Azt gondolom, az élet arról szól, hogy meg kell ismernünk a múltunkat, a hagyományainkat, majd rájuk kell építenünk a magunkét. Fontos a folytonosság.