Kövess minket!

Művház

Szavak a képekben

Harminc évig volt a Film Színház Muzsika fotográfusa, a művészvilág képviselőiről készült sok felvétele több mint sztárfotó, drámai erejű portré. Az igazi ismertséget mégsem ezek, hanem azon sorozatai hozták meg számára, amelyek megrendelés nélkül készültek: a cigányokról, bányászbrigádokról, zsidókról. A Kossuth-díjas Féner Tamás számára mindig a fotó verbalizálható része volt a fontos. Meggyőződése, hogy az alkotásokat el kell olvasni.

Komoly ember hírében áll, aki egyetlen dolgot nem vesz komolyan: saját magát. Úgy vélem, ez nemcsak a magánemberre, de a fotóművészre is igaz.

Mindig próbáltam a szakmámra kívülről rápillantani. Noha nagyon fontos dolog a fotográfia, a szó hagyományos értelmében nem tartom művészetnek. Inkább valami másnak, ami legalább annyira fontos, de mégsem az. A digitális feldolgozás kapcsán pedig még azt is ki merem jelenteni, hogy a számítógépes programokkal nemcsak korrigált, de manipulált felvételeket fényképeknek sem tartom, azok inkább alkalmazott grafikák. Az analóg korszakban a fényképezés induktív tevékenység volt, a képeket már csak azért is előre ki kellet találni, mert mindösszesen néhány tucat kép elkészítésére volt lehetőség. Már akkor úgy véltem, hogy nincs az a tehetségtelen amatőr, akinek egy ötszáz képet tartalmazó sorozatából ne tudnék kiválogatni húsz olyat, amelyből ne lehetne nívós kiállítást szervezni. Manapság a fotográfia deduktív tevékenységgé vált, a tetszőleges számú felvételek közül utólag választanak, ami inkább képszerkesztői feladat. Persze a „klasszikus korszakban” a nagy produkciók legalább a felében a képszerkesztő alkotásai voltak. Legendákat hallottunk, hogy a nagy amerikai magazinok munkatársai hány száz tekercset használtak fel. A kreativ, ha úgy tetszik „művész” az aktuális tendencia szerint nem lefényképez valamit, sokkal inkább megteremti. Nem minősíteni akarom őket, egyszerűen megváltozott a gondolkodás. Persze a digitális korszak tette igazán demokratikussá a fényképezést, ahogy a fluxus teoretikusai mondták, na nem erről: mindenki művész.

Mikor fogott először fényképezőgépet a kezébe?

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor édesapám odaadta nekem a saját 6×6-os fényképezőgépét, amellyel a családi történéseket fotóztam. Aztán a Madách Gimnáziumban; az egyik osztálytársam apja lelkes amatőr fotós volt a második világháborút megelőzően, én pedig boldogan lapozgattam a tőle kapott a Hafa-katalógusokat (a Hacsek és Farkas fotólabor kiadványai – a szerk.), később már megörökítettem a színjátszókört, és már volt olyan felvételem is, amely megjelent a Szabad Ifjúságban. Az 1956-os forradalmat is végigfényképeztem egy kétlencsés, tükörreflexes géppel.

Könyvtáros vagy operatőr szerettem volna lenni, de 1957-ben nem vettek fel az egyetemre. Tébláboltam a városban, amikor összefutottam a Pest Megyei Hírlap munkatársaként dolgozó Mészáros Ottóval, aki megkérdezte, nincs-e kedvem náluk gyakornokoskodni. Jobb ötletem nem volt, három hónapig velük voltam, 240 forintos fizetéssel, majd mondván, sokallják a honoráriumomat, kirúgtak. Ekkor, az EMKE-nél lévő nyilvános WC-ben vett gyökeres fordulatot az életem. Itt találkoztam ugyanis Bass Tiborral, aki 1956 előtt a Szabad Ifjúság fotórovat-vezetője, később a Fotó című lap főszerkesztője volt. A világháború után Rákosi Mátyás protokollfényképészeként is dolgozott, aki azután le is csukatta, a forradalom után viszont nagy befolyással rendelkező ember lett. Megkérdezte, nem akarok-e fotóriporter lenni. Mondtam: „Milyen jó ötlet!” Így kerültem a Film Színház Muzsikához.

Féner Tamás: Kassák Lajos, 1962 © Féner Tamás
Féner Tamás: Kassák Lajos, 1962 © Féner Tamás

Összesen harminc évet töltött a kulturális hetilapnál riporterként, képszerkesztőként, majd művészeti szerkesztőként, miközben a színházi fotóról azt vallja, az nem annyira a fényképész munkájának eredménye, mint inkább a rendezőé, a világosítóé és a színészé.

Amikor prózai színházi előadást fotografáltam, kétfajta magatartás vezérelhetett. Ha a színházi vagy a kiadói elvárásoknak engedelmeskedtem, akkor csak azt örökíthettem meg, amit a közönség az előadásban láthatott, de ez azt jelentette, hogy magamból alig valamit tudtam hozzátenni. Ha pedig a saját mércém szerinti jó képet kívántam készíteni, akkor meg nem voltam korrekt, hisz azzal a megközelítéssel a néző soha nem találkozott volna.

Azért előfordult, hogy a személyes vízióját helyezte előtérbe.

Az első ilyen esetre a régi Nemzeti Színházban került sor. A darab Szophoklész Oidipusz királya volt. Sikerült kölcsönkérnem egy 180 milliméteres teleobjektívet, majd beültem az egyik a páholyba, és onnan fotóztam a darabot és főszereplőjét, Básti Lajost. Nem volt nagy találmány. Escher Károly a háború előtt és után is fotózott a súgólyukból. Aztán idővel „jó” kollégák elterjesztették, hogy azért rejtőzködöm, mert csúnya, ostoba és kulturált beszédre képtelen ember vagyok. Önbeteljesítő volt. Tényleg nem éreztem jól magam a színházi közegben. Amikor megengedhettem magamnak, nem is nagyon fotóztam előadást. A másik számomra emlékezetes színházi felvételem Gábor Miklósról készült a Hamletben. A szöveg szerint azt kiáltotta: „Világot ide! Világot.”, és kikapta valakinek a kezéből a fáklyát, majd odacsapott a király arca felé. Na ez volt az a pillanat, amit a darab ismerete nélkül nem lehetett volna „elkapni.”

Féner Tamás: Handel Edit, 1960-as évek © Féner Tamás
Féner Tamás: Handel Edit, 1960-as évek © Féner Tamás

Szeretem sarkítani a véleményem: úgy gondolom, a színészet egy magasabb szintű létforma, de a színész, az nem ember. Egyszerűen másfajta lény. A színészt elviszik az indulatai, a szándékai, a reflexiói. Ráadásul sokan közülük azon túl, hogy mesterien játszanak királyt vagy királynőt, a való életben is elhihetik magukról, hogy azok. Ismert szakmai anekdota, hogy egy nagyszerű magyar színésznő aznap este éppen Gertrúdot játszotta a Bánk bánban, amikor a férje, aki presszóvezető volt az újságíróklubban, gondolta, ideje lesz teljesíteni férfiúi kötelességét, mire az asszony két lábbal rúgta le az ágyról, mondván: „De kérem, egy vendéglős egy királynőt?!”

Persze volt néhány prózai színházhoz köthető emlékezetes történetem, de ezek inkább alkalmi ajándékok voltak a sorstól. Soha nem felejtem el például, amikor Jurij Ljubimov a Vígszínházban rendezett, és a darab egyik szerepét játszó Darvas Iván észrevette, mennyire kínlódom, amiért nem tudom elkapni Ljubimovot, és ráfordította a reflektort.

Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Igazi baráti kapcsolatom is csak három színésszel szövődött az évtizedek során, közülük kettő felettem járt két évvel a középiskolában: Karikás Péter és Kézdy Gyuri. A harmadik Pécsi Ildikó. Egészen fantasztikus csaj volt, egy igazi nagy dáma, akinek a fotóiért képesek voltak a fiatalok betörni a kirakatokat. Nála szelídebb, kedvesebb barátot nem hordott hátán a föld. Emlékszem, egyszer az 1936-os Fiat Topolinómmal mentünk valahova, ő teljes pompájában, kalapban szállt ki az emberek legnagyobb meglepetésére és örömére, mondhatom, nagy sikerünk volt.

A prózai színház fotografálásától aztán egyre inkább a mozgás felé orientálódtam. Úgy éreztem, abban a műfajban a tét valódibb, és már a próbateremben is nagy dolgok születnek, a táncosok az emberi test végső megfeszítéséig küzdenek, amit láthatóvá lehetett tenni. Az egyik legjobban sikerült balettképem a Seregi Laci rendezte Spartacusból való. A címszereplőt, Róna Viktort a kereszten mindenki szemből fotózta, mire én felmásztam a színpad feletti világítástechnikához, és onnan fényképeztem. A táncosokkal jobban megértettem magam, sok táncos barátom volt, még a fiam keresztapja is az lett: Róna Viktor. A Bábszínház is valamilyen távlatosabb élményt jelentett.

Féner Tamás: Róna Viktor, 1960-as évek © Féner Tamás
Féner Tamás: Róna Viktor, 1960-as évek © Féner Tamás

Egy anekdota szerint, amikor Vass Évát fotózta, olyannyira nem sikerült belőle érzelmeket kiváltania, hogy végül elővette a fegyverét, amivel a levegőbe lőtt. Provokált.

Ilyen történet is volt, de azért idővel finomodtak a módszereim. Amikor elmentem fényképezni valakit, fel kellett készülnöm az illetőből, és ha könnyű volt az eset, mondjuk újságíróval voltam, csak el kellett kapnom a pillanatot, de ha egyedül, akkor sokszor provokálni kellett, a lelkébe kellett taposnom, finomabban szólva, érzelmet kellett generálnom, és ezt különböző módon lehetett elérni. Megesett, hogy pofátlanul visszaéltem a helyzetemmel.

Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Henri Cartier-Bressont szokta idézni, aki szerint a fotográfus olyan, mint a zen buddhista íjász, aki eggyé válik a nyílvesszővel, és együtt csapódnak a célba. Tehát fényképezés előtt és után lehet gondolkodni, de közben nem?

Számomra mindig meghatározóan fontos volt a fotó szóban is megfogalmazható része. A szociofotó-sorozataim előtt is pontosan tudtam, mi a célom a felvételekkel.

Olvastam például, hogy a magyar bányászok társadalmi megbecsülése közel sem arányos a szociális helyzetükkel. Kitaláltam, hogyan lehet a társadalom széles rétege számára láthatóvá tenni a problémát. Ehhez meg kellett keresnem egy olyan brigádot, amelynek a tagjai megtestesítették azt a négy társadalmi attitűdöt, amelyet feltételeztem: a tradicionális, a kétlaki, aki tehát még földet is művel, a proletarializálódó és a patriarchális. Miután rájuk találtam, már csak le kellett fényképeznem őket. Érdekelt az is, milyen körülmények között élnek az olajbányászok, hogy miért fürdenek lavórban, vagy miért csak Hóvirágsajtot esznek. Leltárszerűen rendszereztem az információimat, majd fényképeztem. Szerencsémre a napi és a kreatív munkám teljesen szét tudtam választani. Akkoriban akár hetekig nem kellett bemennem a munkahelyemre, így tudtam évekig kijárni például a Csepeli Acélműbe.

Féner Tamás: Cserhalmi János, 1970 körül © Féner Tamás
Féner Tamás: Cserhalmi János, 1970 körül © Féner Tamás

És ennek köszönhetően örökíthette meg a cigánytelepek vagy akár a zsidóság életét is.

Az 1970-es évek elején Schiffer Pál filmrendező barátom kezdett filmeket csinálni a cigányokról. Talán a Fekete vonat volt az első. Megkért, menjek vele terepszemlére, majd rám bízta a standfotósi munkát is, hogy spóroljon. Solt Ottilia és Kemény István szociológusok is velünk tartottak, általuk, tőlük tanultam meg, mit jelent a cigány tárgykultúra, lakáskultúra és viselkedéskultúra és általában a korszerű szociofotó problémaorientáltsága. Rátaláltam egy útra, amin azután hosszú évekig jártam.

A budapesti zsidóság életét megörökítő sorozatom a nyolcvanas évek elején készült, és némi önhittséggel mondom, hogy azért sem foglalkoztam többet ilyen típusú szociofotóval, mert úgy gondoltam, úgysem tudtam volna jobbat alkotni.

Ez úgy kezdődött, hogy szerettem volna városfotókat csinálni, elsőnek a gyerekkorom helyszínein, a Dob utca, a Kazinczy utca környékén, de hamar kiderült, egy kockát sem tudok készíteni anélkül, hogy ne látszana legalább egy autó a képen, ami gyerekkoromban még nem így volt. Aztán éppen kijött a hússzékről egy bácsi, aki megszólított. Kiderült, ő az egyik általános iskolai osztálytársam, Berger Gyuri papája. Kérdezte, hová tűntem. Azután elkezdtem visszajárni a Vasvári Pál utcai zsinagógába – ahová gyerekkoromban jártunk –, ahol abban az időben Schweitzer József volt a rabbi, egy rendkívül toleráns ember, aki segített abban, hogy a gyülekezet tagjai elfogadjanak, és így olyan pillanatokat örökíthettem meg, amelyeket máskülönben nem lehetett volna: az ünnepeket, szokásokat, és a születéstől a halálig mutattam be a zsidó vallás különböző rítusait. Ehhez hozzátartozik, hogy a zsidók a hetvenes évek végétől kezdődően már megmerték mutatni magukat, de annyira öntudatosak még nem voltak, hogy a legszigorúbb elzárkózásra vonatkozó szabályokat betartsák. A képeket ma már nem lehetne elkészíteni.

Féner Tamás: Őrzött pászka készítése az ortodoxia Dob u. 35. székházának pincéjében, 1970-es évek vége © Féner Tamás
Féner Tamás: Őrzött pászka készítése az ortodoxia Dob u. 35. székházának pincéjében, 1970-es évek vége © Féner Tamás

A képekből 1983-ban nyílt kiállítás, amely felkeltette Aczél György figyelmét, be is tiltotta.

Az akkori politikai rendszer a vallásokat csak megfelelő korlátok között hagyta létezni. A történet arról szólt, hogy a Néprajzi Múzeum elvállalta, hogy megrendezi a kiállítást, és amikor már kiküldték a meghívókat, Aczélnak eszébe jutott, hogy az mélyen ellentmond az elképzeléseinek, így betiltotta. Aztán néhány barátom segített megértetni vele, hogy sokkal nagyobb botrány most betiltani, mint hagyni, hogy az emberek lássák. Évtizedekkel később, amikor elkezdtem újra portrékat fotózni, felkerestem a régi ismerősöket. Elmentem Ádám Ottóhoz is, aki a Madách Színház igazgatója volt annak fénykorában, és felelevenedett a történet, Aczél látens antiszemitizmusát, emlegettem, mint jellegzetes önbüntető zsidó reflexet. Mire Ádám Ottó azt mondta, hogy félreértettem Aczélt, aki úgy ismerte Magyarországot, hogy pontosan tudta, hogy ha a zsidók láthatóak lesznek, az antiszemitizmust fog kiváltani.

Féner Tamás: A velencei móló, 2010 körül © Féner Tamás
Féner Tamás: A velencei móló, 2010 körül © Féner Tamás

Ma sokkal zártabb a társadalom. Milyen társadalmi kérdésekre keresné ma a válaszokat a kameráján keresztül?

Az utolsó szociografikus fotósorozatom a rendszerváltás után készült, amikor elkezdték kriminalizálni a kábítószer-fogyasztást. Végtelenül felháborított, annak ugyanis, aki ezt kitalálta, fogalma sem volt arról, mire ítéli azokat az embereket, akik megtörve kerülnek ki a szenvedélybetegségből, ha egyáltalán sikerül nekik, és még be is kaszlizzák őket. Végigjártam a magyar börtönök jó részét, ahol előre tudtam, hogy egyetlen embert nem kívánok a képeken szerepeltetni. Nem szerettem volna, ha bárki is mély érzelmet kezdene el táplálni az elítéltekkel kapcsolatban. Az embertelen körülményeket akartam megmutatni.

Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)
Féner Tamás (Fotó: Valuska Gábor)

Az utolsó jegyzett munkahelyem az MTI volt. Ha egy gyárban szerettem volna felvételeket készíteni, akkor azt mondta a főnök a telefonba, hogy nem rendelnek képeket. Hiába mondtam, hogy nem is képügynökként mennék oda. Azt találta mondani, hogy ne is fotózzak. A Pest megyei múzeumokat is meg szerettem volna örökíteni, mire közölte az egyik intézmény képviselője, hogy fizessek neki képkockánként tízezer forintot, mert nekem biztosan lesz annyi hasznom. Inkább nem mondom el magának, mit válaszoltam erre.

A legújabb képeimen jelképi jelentősége van a rajtuk szereplő tárgyaknak, így a tojás mellett a pászkának, a halnak, a spirálnak, a reprodukált Tóra-részleteknek, más különböző geometriai elemeknek. Megkísérlek ezen eszközök használatával a magam értelmezésében képpé tenni egy-egy bibliai igehelyet.

Féner Tamás: Hommage  á Pécsi József, 2010 körül © Féner Tamás
Féner Tamás: Hommage á Pécsi József, 2010 körül © Féner Tamás

Mit gondol, mennyire lehet magyar fotósként nagy ívű pályát befutni?

Mindig azt mondom, hogy országszerte világhírű vagyok. A nyolcvanas évek közepén volt egy nagy kiállításom Párizsban, ahova a Libération hírlaptól is érkezett újságíró, aki a sikeremet látva feltette a kérdést, visszatérek-e Magyarországra. Azt feleltem neki, természetesen. Párizsban kétesélyes lettem volna: vagy megismétlem az itthoni karriert, vagy nem. Ezt a kockázatot nem vállaltam. Meg kell hagyni, rettenetesen önhitt lettem. Ha valaki beleillik a kultúrámba, az érdeklődési körömbe, rendben van, ha nem, hagyjon békén. Szilárd meggyőződésem, ha képekkel foglalkozunk, az az első, hogy megértessük a szemlélőkkel: a képeket elolvasni ugyanolyan aktív elsajátítást igényel, mint mondjuk egy festményt. Ha látunk egy jelenséget, annak a vizuális tükröződését, tudnunk kell hova tenni. Valakinek sikerül, valakinek nem.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/1. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő.)

Művház

Tucatnyi új magyar játékfilmet vetítenek az erdélyi Filmtettfeszten

Közöttük több erdélyi vonatkozású alkotás is szerepel.

Közzétéve:

Borítóképünk illusztráció, fotó: Pixabay

A két hét múlva rajtoló 21. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle október 6. és 10. között zajlik, kivételt képez Temesvár, ahol október 15-én és 16-án lesznek a vetítések.

A szervezők kiemelték az erdélyi vonatkozású alkotások közül a nyitófilmet, a Lőrincz Nándor és Nagy Bálint által rendezett Legjobb tudomásom szerint című párkapcsolati drámát, amelynek két főszerepét Hámori Gabriella és a marosvásárhelyi Bodolai Balázs alakítja. Utóbbi felbukkan Krasznahorkai Balázs Hasadék című, a Máramarosi-havasokban forgatott filmjében is, amelynek főszerepét a kolozsvári Molnár Levente játssza. Rajta kívül több erdélyi kollégája, köztük a csíkszentmiklósi születésű Orbán Levente is látható a filmben.

Több helyszínen vetítik Felméri Cecília kolozsvári rendező első egész estés alkotását, a Spirált, valamint Hajdu Szabolcs részben erdélyi helyszíneken forgatott filmantológiáját, a Békeidőt. A válogatásba két dokumentumfilm is került: a kolozsvári Maksay Ágnes rendezte Lángolj és világíts!, valamint Nagy Viktor Oszkár csángó témájú portréfilmje, a Tündérország – Ferenc útja.

Kevesebb mint 3 hónappal a cannes-i bemutató után a kolozsvári és a csíkszeredai nézőkhöz is eljut Enyedi Ildikó legújabb filmje, A feleségem története, Füst Milán több mint 20 nyelvre lefordított és irodalmi Nobel-díjra felterjesztett regényének mozgóképes adaptációja. A magyar-német-olasz koprodukcióban francia részvétellel készült alkotást román felirattal és magyar szinkronnal nézheti meg az erdélyi közönség.

A filmszemle műsorát a műfaji sokszínűség jellemzi. A közönség megtekintheti a Szabó István által rendezett Zárójelentést, a Magyarország idei Oscar-díjra javasolt filmjét, a Horvát Lili rendezte Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmdrámát, a Nagy Dénes által jegyzett Természetes fény történelmi filmet, a Bergendy Péter által jegyzett Post Mortemet, Badits Ákos Űrpiknikjét, valamint több romantikus vígjátékot, így Lakos Nóra Hab, Varsics Péter Így vagy tökéletes, Orosz Dénes Seveled, Nagy Viktor Oszkár Becsúszó szerelem című alkotását.

A programot két órányi, nemzetközi fesztiválokon díjazott magyar rövidfilm, legendás filmklasszikus és gyerekvetítések egészítik ki.

A dokumentumfilmes műsort a Filmgalopp nevű versenyszekció is erősíti, az idén hét erdélyi dokumentumfilm méretik meg benne.

A Filmtettfeszt központi helyszíne Kolozsvár, a további helyszínek között van Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, Kovászna, Marosvásárhely, Nagyszalonta, Nagyszeben, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szamosújvár, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely és Temesvár.

Tovább olvasom

Művház

Herczeg Ferenc-szobrot avattak a Nemzeti Színházban

– Legfőbb életcélja az volt, hogy a magyar nemzetet művelje, segítse hazája felemelkedését, ápolja és gyarapítsa páratlan kultúráját – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere az ünnepségen.

Közzétéve:

Borítókép: Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (j) és Takaró Mihály irodalomtörténész leleplezi Herczeg Ferenc író szobrát a Nemzeti Színházban, fotó: MTI/Kovács Tamás

Mellszobrot állítottak Herczeg Ferencnek (1863-1954) a magyar dráma napján, kedden a Nemzeti Színház épületében. A két világháború közötti korszak legnépszerűbb íróját megörökítő művet Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere és Takaró Mihály, a Herczeg Ferenc Társaság elnöke leplezte le.

“Bár német származású volt, szívében és lelkében is teljesen magyarrá lett. A két világháború között Magyarország legismertebb, legnagyobb hatású írója volt. Műveinek legfőbb témája a Kárpát-medencei, ezer évre visszanyúló magyar múlt és hagyományok, a keresztény hit” – mondta Kásler Miklós az ünnepségen.

A miniszter hangsúlyozta:

Herczeg Ferenc legfőbb életcélja az volt, hogy a magyar nemzetet művelje, segítse hazája felemelkedését, ápolja és gyarapítsa páratlan kultúráját.

“Pontosan látta a trianoni békediktátum történelmi következményeit, társadalmi hatásait, és arra törekedett, hogy erősítse és meghatározza a jövő számára a magyar identitást, az összetartozás gondolatát. Tette mindezt könyvei hasábjain, cikkeiben és a korszak meghatározó közszereplőjeként, írófejedelemként, a Petőfi Társaság elnökeként, a Magyar Tudományos Akadémia társelnökeként is. Tehetségét a Kárpát-medence és egész Európa csodálta” – jegyezte meg Kásler Miklós.

Herczeg Ferenc író újonnan felavatott szobra, Törley Mária szobrászművész alkotása a Nemzeti Színházban. Fotó: MTI/Kovács Tamás

Beszélt arról, hogy Herczeg Ferenc íróként, illetve a Magyar Revíziós Liga vezetőjeként egyaránt a trianoni békediktátum igazságtalanságára hívta fel a figyelmet. Kitért arra, hogy a kommunista diktatúra nemcsak ignorálta őt, hanem el is akarta feledtetni műveit, a rendszer bukásával azonban ismét kiadták műveit,

“mondanivalója ma is aktuális és figyelemreméltó, a nevét viselő díj Magyarországon az egyik legnagyobb irodalmi elismerés”.

Takaró Mihály irodalomtörténész azt mondta, Herczeg Ferenc életművét három fogalom jellemezte: az értékelvűség, a tisztánlátás és az elfogulatlanság. Felsorolta, hogy Bizánc című történelmi drámája (1904), majd Kék róka című polgári vígjátéka (1914) Rómától Moszkváig ismertté tette a nevét. Nem sokkal később – mint mellszobrán a felirat is rögzíti – ő lett az első, irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar író, mégpedig egymás utáni három évben (1925-1927) Az élet kapuja című kisregényéért.

A Herczeg Ferenc Társaság elnöke felidézte, hogy az író méltatói közé tartozott mások mellett a nyugatos Schöpflin Aladár vagy Kosztolányi Dezső. Hozzáfűzte: a második világháborút követően, a Révai-korszakban sok más alkotóval együtt kisöpörték az irodalmi kánonból.

“A 20. század legnagyobb száműzött írója tér most vissza közénk, hetvenéves szellemi száműzetéséből. E szobor most méltó helyre került, s vele Herczeg Ferenc is megkapja a kései elégtételt, ismét elfoglalja helyét a magyar irodalom óriásai között”

– fogalmazott Takaró Mihály.

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója kiemelte, hogy Herczeg Ferenc él, létezik a magyar színházak repertoárjában, “bármit próbáltak is meg vele elkövetni, jelen volt és marad”.

Herczeg Ferenc mellszobrát, amelyet a Herczeg Ferenc Társaság és az Emmi állított, Törley Mária szobrászművész készítette. Az alkotó korábbi, Herczeg Ferencet ábrázoló szobrát 2013-ban avatták fel Badacsonytördemicen.

Tovább olvasom

Művház

Kálomista Gábor: Karácsonyék ideológiai okokból akadályozzák az Elk*rtuk forgalmazását

A producer politikai ellencsapásnak tartja, hogy az Elk*rtuk című filmjét kevés moziban vetítik a premier hetében. Az Indexnek adott interjújában arról beszélt, hogy a Budapest Filmet Gyurcsány Ferenc irányítja.

Közzétéve:

Megafilm

Kálomista Gábor szerint politikai okokból akadályozzák meg az Elk*rtuk forgalmazását, mert a Budapest Filmhez tartozó hat moziból a Corvin egyetlen termében adnak egy délutáni előadást a premier hetében (a film október 21-én debütál), a Cinema City pedig még nem is válaszolt a megkeresésükre – írja a Magyar Nemzet az Indexre hivatkozva.

Ez a film tele van kiváló alkotókkal, nagyon jól néz ki, történelmi témát dolgoz fel – DK-s politikusok mondogatják előszeretettel, hogy hagyjuk, mert ez már történelem –, bemennek az emberek, és a pénztárnál kérdezik, hogy mikortól vetítik. Hatalmas marketingje van, és nem vetítik

– mondta az Indexnek adott interjújában Kálomista Gábor, aki szerint a forgalmazási tárgyalások egyáltalán nem haladnak.

A producer szerint eddig a színészeit gyalázták, a kollégáit fenyegették, a forgatási helyszíneken is keresztbe tettek nekik, ahol csak lehetett. Ám mivel rájöttek, hogy nem tudják megállítani a forgatást, a baloldali körök most úgy döntöttek, hogy egyszerűen nem engedik be a filmet a mozikba, és mivel a főváros tulajdonában van a Budapest Film, ezt el is tudják érni.

Kálomista Gábor szerint a baloldali városvezetés cenzort játszik és visszaél a hatalmával. Arra a kérdésre, hogy kinek a befolyását látja abban, hogy a Budapest Film napi egy délutánt adott az Elk*rtuknak, a producer karakánul kijelentette, hogy Gyurcsány Ferencét.

Kálomista hozzátette: nem hiszi, hogy bárki felhatalmazta Karácsonyt Gergely arra, hogy ideológiai alapon kitiltson a fővárosból egy magyar filmet, amit nagyon sok budapesti meg szeretne nézni.

A borítóképen részlet az Elk*rtuk című filmből. Forrás: Megafilm Kft.

Tovább olvasom