Kövess minket!

Művház

Lábady István: „Soha nem volt célom belesimulni a környezetembe”

Mindig fontos volt számára, hogy feszegesse a határokat. Legfőbb célja, hogy minden alkalommal, amikor kamerát vesz a kezébe, a tőle telhető legtöbbet hozza ki magából, még az alkalmazott munkáiban is törekszik a saját kritériumainak megfelelni. Nem provokál, a saját érdeklődését szeretné kielégíteni. Lábady István párhuzamos világokat teremt, és nem bánja, ha azok itthon kevésbé relevánsak.

Mekkora ellentmondás művészi szabadságról beszélni az alkalmazott fotográfiában?

Amikor az első megbízásokat kaptam a divat vagy reklám területén, rögtön olyan megoldásokat kerestem, amelyek rólam szóltak. Fontos volt, hogy mindenképpen belevigyem magam a munkákba, még ha az alkalmazott műfaj bizonyos keretek közé szorított is. Minden fotósorozatomban igyekeztem a saját gondolataim megfogalmazni a világról, átadni az érzéseim, megteremteni egy hangulatot, és ez nem változott azóta sem. Az elvárásoknak való megfelelés kevésbé érdekelt, még ha ez konfliktusokhoz is vezetett. Szeretem feszegetni a határokat, hogy az elvártakhoz képest valami izgalmasabbat alkothassak. Ezt azonban nem provokációnak szánom, pusztán a saját érdeklődésem szeretném kielégíteni. Az alkalmazott műfajban ez a legnagyobb kihívás, különösen a reklám területén.

Ha több fotós ugyanazt a dolgot örökíti meg, törvényszerűen más lesz minden kép. Milyen lesz a tied?

Jó esetben mindegyik megvalósítás tükrözi a készítőjének személyiségét, stílusát. Persze vannak trendek, amelyek mindannyiunkra hatnak, de voltaképpen akkor beszélünk egyéniségről, ha a megoldás valamiért más, mint a többi. Nehezen jellemzem a saját fotóimat. Azt mindenképpen mondhatom, hogy a letisztult képeket szeretem, van saját színvilágom, törekszem az eleganciára, és a divatfotós látásmódom átjárja a képeimet.

Lábady István: Vestmann szigetek, Izland, 2015 © Lábady István
Lábady István: Vestmann szigetek, Izland, 2015 © Lábady István

Az alkotásaidra azt szokták mondani, hogy erősen filmes vizualitással átitatottak.

Pannonhalmára jártam gimnáziumba. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén teljesen más volt a világ, mint most, amikor minden hozzáférhető. Az iskola kötött rendjében hatalmas felüdülés volt az Ambrus atya által működtetett filmklub, amelynek lelkes látogatója voltam. Szerda esténként megszűnt számomra a világ, és elmerültem a filmtörténet legnagyobb alkotásaiban. Megismertem Fellinit, Antonionit, Bergmant, a francia új hullámot és Buñuelt. Óriási hatással voltak rám, azóta is leginkább filmekből inspirálódom. Az évek alatt megtekintett alkotások egészen biztosan lerakódtak bennem, és akár tudat alatt is hatnak a munkáimra. És bár otthonról vizualitást nemigen kaptam útravalóul, édesapámtól is megtanultam a filmek és az irodalom szeretetét. Jogász létére bizonyos értelemben művész volt, mert művészi fokon művelte és tanította a jogot, az igazságot és a szépet.

A diplomamunkád mozaikszerűen egymás mellé helyezett polaroid felvételekből állt, amely technikával akkor már egy ideje kísérleteztél. Polaroid képre dolgozni lehet művészet?

Persze, miért ne lehetne? Az egyetem vége felé kaptam a Polaroidtól rengeteg SX-70-es nyersanyagot, amivel rögtön kísérletezni kezdtem. Azonnal megfogott a különleges színvilága, a fényes felülete, a formátuma. Egy izgalmas világ tárult fel. Az azonnaliságnak is hihetetlen varázsa van, de nem misztifikálnám túl. A polaroid fotók ugyanattól lehetnek érdekesek, mint bármely más technikával készült kép: hogy maga a felvétel jó. A nyersanyag önmagában nem elég.

Lábady István: Enikő, InStyle magazin, 2017 © Lábady István
Lábady István: Enikő, InStyle magazin, 2017 © Lábady István

A te értelmezésedben a fotó az azonnaliságról vagy inkább az örökkévalóságról szól?

Érdekes kérdés. Egy jó fotóban, ami a pillanat tört része alatt készül, valahogy megjelenhet az örökkévalóság vagy annak egy szelete. Bár egy pillanatot örökít meg, mégis megvan a lehetősége, hogy valami örök érvényűt mutasson meg.

A közelmúltban kaptam egy rendkívül izgalmas felkérést. A Pannonhalmi Főapátság keresett meg, hogy szeretnék, ha lefotóznám Várszegi Asztrikot, a volt főapátot. A bencések a leköszönő elöljárójukat évszázadok óta egy olajfestménnyel tették hallhatatlanná, és a képeket a főmonostor hosszú folyosóin helyezték el. 2019-ben úgy döntöttek, hogy megtörik a hagyományt, és a fotográfiát választják a festménnyel szemben. Talán sikerült egy pillanat alatt örök érvényűt alkotni, de ha azt nem is, legalább az örökkévalóságnak dolgozhattam ebben az esetben.

Az editorial és a kommerciális fotó tekintetében itthon erősen behatároltak a lehetőségek. Ez mennyiben befolyásolja a művészeted kiteljesedését?

Ha arra gondolsz, hogy kevés magazin van, kevés megjelenési lehetőség, akkor igazad van. A reklámok csak nagyon ritkán jutnak el ez érdekes, izgalmas, újító színvonalig, a reklám legtöbbször beéri a promóciónívóval, a magazinok pedig finoman szólva is maximum a kommersz szintjéig jutnak el. Ennek egyik oka, hogy kicsi a piac, a másik, hogy a vizuális kultúra fejletlen itthon. Bár ez talán változik, reménykeltő, hogy a fiatal generáció már másként látja a dolgokat.

Az is igaz, hogy ma egy divatfotósnak kevés lehetősége van a magyar piacon. Amióta pedig a nyomtatott média haldoklik, még kevesebb. Korábban voltak kísérletek arra, hogy itthon is szülessen egy-egy világszínvonalú magazin. Az első talán a Taxi volt a kétezres évek elején, talán két lapszámot ért meg. Majd 2005 körül napvilágot látott a The Room magazin. Több mint tíz éven keresztül egy maroknyi csapat emberfeletti áldozatokkal tartotta életben. Megérte az áldozatuk, én pedig nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a legtöbb lapszámban részt vehettem. De sajnos eljött az a pont, amikor már nem érte meg nekik több energiát beletenni. A megálmodói azóta külföldön dolgoznak sikert sikerre halmozva. Nálunk egy ilyen magazin volt, míg más országokban sok, számtalan lehetőséget adva művészi munkák megjelenésére.

Lábady István: Niki, The Room magazin, 2012 © Lábady István
Lábady István: Niki, The Room magazin, 2012 © Lábady István

Volt korábban egy pont a te életedben is, amikor felmerült benned, hogy külföldre mész. Közel egy évet töltöttél New Yorkban, ahol fotóasszisztensként dolgoztál.

Még 1996-ban, amikor az egyetem utolsó éveit kicsit állóvíznek éreztem, New Yorkba utaztam. Akkor dönthettem volna úgy, hogy ott próbálok szerencsét. Máshogy döntöttem, egy év után az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, hazajöttünk. Néha megkérdezik, hogy megbántam-e. A családom mindig fontosabb volt, mint a karrierem. Boldog vagyok a felségemmel és az öt gyermekemmel. Ha ott maradtam volna, most nem lennénk egy család. Azt bánnám igazán. Szerencsésnek gondolom magam. Azt csinálom, amit szeretek, és talán nem is olyan rosszul. Igyekszem hálás lenni mindenért, ami velem történik. Aztán persze néha elégedetlen és dühös vagyok, mert nincsenek lehetőségek, nincs vizuális kultúra. Itthon nem divat a jó ízlés. Zavar a hivalkodás, a harácsolás, a nívótlanság és a középszerűség. Aztán megint jön egy izgalmas projekt, és újra boldog vagyok.

Lábady István: Aeron 2019 A/W kampány © Lábady István
Lábady István: Aeron 2019 A/W kampány © Lábady István

A közelmúltban volt egy érdekes együttműködésed egy magyar márkával.

Az Áeron divatmárka, amellyel évek óta dolgozom, azzal az ötlettel keresett meg, hogy a karantén alatt, amikor megállt az élet, készítsek egy sorozatot otthon, a feleségemmel. A tavaszi–nyári kollekciójuk egy-két darabját elküldték nekünk, néhány kérdés kíséretében. Nagyon élvezetes, kreatív munka volt, amiből egy személyes hangulatú fotósorozat állt össze, amelyet a márka honlapján és Instagramján lehet látni. Ilyesmire gondolok akkor, amikor azt mondom, egy érdekes projekt boldoggá tesz.

Lábady István: Fruzsi, Aeron kollaboráció 2020 © Lábady István
Lábady István: Fruzsi, Aeron kollaboráció 2020 © Lábady István

Persze nem csak ilyen munkák vannak, és ezekben az esetekben próbálok kompromisszumokat kötni, de közben nem megalkudni. Sokat változtam az idők során, kevésbé vagyok már harcias és sarkos.

Továbbra sem vagyok viszont könnyű eset. A magazinos munkáimban sokszor túlzottan a saját elképzeléseimet képviselem. Van, aki szerint túlgondolom a dolgokat. Éppen mostanában mondta nekem egy sminkes, hogy egy másik fotósnak sokkal simulékonyabb a természete, ezért inkább vele dolgoznak. Soha nem volt célom belesimulni a környezetembe.

A reklámmunkáimban pedig talán azért szeretnek velem dolgozni, mert biztosak lehetnek benne, hogy rendben fognak menni a dolgok, precízen, pontosan, gyorsan és jó minőségben. Szeretem a nehéznek tűnő helyzeteket, örömet okoz megoldani valamit, ami kihívásokkal van tele.

Tegyük fel, hogy kapsz egy lehetőséget, mondjuk, készíthetsz egy sorozatot egy világsztárról. Mi történne másnap?

Vicces, hogy ezt kérdezed. 2015-ben pont ez történt velem. Az éppen Budapesten forgató Jeremy Ironsról készíthettem egy sorozatot. Az anyagot eredetileg a BMW magazinnak fotóztam, de később egy kép az orosz Esquire címlapjára került. De visszatérve a kérdésedre, sok mindentől függ, hogy mi következik egy ilyen lehetőség után. Nem mindegy, hogy melyik magazin adja a lehetőséget, és ki a világsztár. Mert ha egy ilyen képed megjelenik egy hazai magazinban, akkor alig fog történni valami, míg ha például az i-D teszi a címlapra, akkor megváltozik az életed.

Lábady István: Jeremy Irons, Esquire magazin címlap, 2015 © Lábady István
Lábady István: Jeremy Irons, Esquire magazin címlap, 2015 © Lábady István

A reklám- és divatvilág mindenhol ugyanarról szól: kit ismersz, téged ki ismer, kivel dolgoztál, kit fotóztál, és milyen imázst építettél fel. Alapfeltétel, hogy tehetségesnek kell lenned, de önmagában ez nem elég. Jelen kell lenni, és nyomulni kell, de szerencse nélkül még ez is kevés. Ha a tehetség, a nyomulás és a szerencse együtt van, akkor van esélyed. Ha csak az egyik is hiányzik, biztos lehetsz benne, hogy lesz valaki, akinek mind a három megvan. Ami különbség, hogy külföldön a tehetség a belépő, itthon viszont nem mindig feltétel. Ha azonban már eljutottál egy szintre, akkor az, hogy milyen mértékben fejlődsz, milyen sikereket érsz el, már attól függ, milyen lehetőségeket kapsz. Talán ez a szerencse része. De azért azt gondolom, hogy a tehetség hosszú távon sehol sem marad észrevétlen.

Milyen élmények és hatások befolyásolták a művészeted?

Szinte minden inspirál. Ha csak néhányat kellene kiragadni, nem érezném igaznak. A filmek, ahogyan korábban már említettem, nagyon hatnak rám. David Lynch jut elsőként eszembe, illetve Wong Kar-Wai (magyarosan Vong Kar-vaj – a szerk.) Szerelemre hangolva című drámája. Guy Bourdin, Helmut Newton, Glen Luchford és Juergen Teller fotói is beugranak. Valamint néhány éve egy új generáció határozza meg a divatfotó arculatát, nagyon izgalmasnak találom az általuk képviselt irányzatot, visszavisznek az utómunka előtti analóg időbe, amikor az első képeimet készítettem, amikor nem terhelődtek meg a képek a tökéletesség igényével.

Lábady István: Csepi, InStyle magazin, 2018 © Lábady István
Lábady István: Csepi, InStyle magazin, 2018 © Lábady István

A divatfotó puszta esztétizálás, vagy van benne valami más, képriport, fikció?

Úgy gondolom, nem biztos, hogy a hagyományos értelemben vett szép a legérdekesebb is.

Átalakul a szépség ideája. Ma a divatfotó egyre személyesebbé, intimebbé, néha bagatellé válik. Felértékelődik az őszinte és a tökéletlen. A fiktív világú, nagyszabású kulisszák közt megörökített, tablószerű, pátosszal átitatott képek kora eltűnőben van. Persze ennek az új esztétikának is megvannak a maga kliséi, de mégis egy friss áramlat a tökéletesre polírozott korábbi kampányfotók sorában.

Keverednek a műfajok, ma már egy riportfotó vagy egy őszinte portréfotó csodálatos divatfotóvá válhat. Mások a preferenciák a modell kiválasztáskor is, az egyediség, a karakter lényegesebb a hagyományos szépségnél. A mostani menő modelleken tükröződik a mai kor, annak szépségeivel és kihívásaival együtt. Persze a divatfotó profán célja továbbra is az értékesítés növelése, az eladás, de ezt ma őszinteséggel, törékenységgel, a valódi érzelmek előtérbe helyezésével lehet elérni.

Nagyjából tíz éve ebbe az irányba megy a divatvilág, még ha Magyarországon ezeket a folyamatokat kevéssé is lehet nyomon követni. Talán ha a magazinok még nyitottabbak lennének ezekre az irányokra, de a hazai reklám rozsdás gépezetét nem tudják letéríteni a jól megszokott útról.

Lábady István: Anna, InStyle magazin, 2018 © Lábady István
Lábady István: Anna, InStyle magazin, 2018 © Lábady István

A fotó elsősorban annak készítőjéről beszél, kevésbé arról, akit vagy amit ábrázol. Milyen mögöttes mondanivalóról vall egy napjainkban általad készített felvétel?

Igen, egy jó fotó tükrözi azt, hogy a készítője hogyan látja a világot, mit lát meg belőle, mit tart fontosnak belőle.

Van egy projekt a divat és reklám világán túl, amin időről időre dolgozom. Több mint tíz éve felkértek egy szellemileg sérült embereket bemutató fotósorozat elkészítésére, aminek külföldön sikere lett, így több megkeresés követte. Ennek kapcsán jutottam el Etiópiába, Sierra Leonéba, s fotózhattam Bukarestben a csatornákban lakó gyerekeket.

Nem vagyok se riport-, se szociofotós, más szemmel nézem a világot. Talán a divatfotós látásmódom miatt másak az ilyen területen készült anyagaim. Sok mindenben találok szépséget és reményt.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/3. számában jelent meg, amelynek lapozható és letölthető változata az alábbi linken érhető el: itt. A lapra itt fizethet elő.)

Művház

Sikeres volt a Magyar Zene Háza akusztikai tesztelése (videó)

A műveletet a világhírű japán Nagata Acoustics végezte el. A Liget Budapest projekt keretében épülő zenei beavató intézmény az év végére elkészül és 2022 év elejétől várja a látogatókat.

Közzétéve:

Borítókép: Akusztikai tesztelés a Magyar Zene Háza üvegfalú koncerttermében, fotó: Liget Budapest Projekt

Az elmúlt napokban először hallottunk zenét a Magyar Zene Háza háromszáz fős nagyteremében és százfős kistermében, az eredmény pedig minden várakozásunkat felülmúlta – mondta el az MTI-nek a Magyar Zene Háza ügyvezetője.

Batta András hozzátette: az akusztikai teszteléssel a Nagata Acoustics irodát bízták meg, amely Japán számos nagy koncertterme mellett dolgozott például a Los Angeles-i Walt Disney Concert Hall, a hamburgi Elbphilharmonie, a szentpétervári Mariinszkij Színház koncertterme és a Philharmonie de Paris akusztikai beállításán is.

A Magyar Zene Háza akusztikai tesztelése azért is volt különösen izgalmas, mert az épület jelenős részben üvegből van, a homlokzati üvegfal 94 darab egyedileg gyártott, osztatlan és hőszigetelt panelből áll, amelyek a ház egyes szakaszain megközelítik a 12 méteres magasságot. Csakhogy az üveg az akusztikának nem kedvez túlságosan, mert a hang “visszapattan” ezekről a sík felületekről, és ez a hangzásnak nem szokott jót tenni – jegyezte meg.

Batta András elmondása szerint azonban kiderült, hogy

az épületet megálmodó világhírű japán építész, Fudzsimoto Szú már az épület tervezése során figyelembe vette az akusztikai kérdéseket, így a teremnek várakozáson felüli lett a hangzása.

A Nagata Acoustics munkatársai egy héten keresztül végeztek méréseket: a termeket először hangosítás nélkül, akusztikus hangszerekkel – szóló fuvolával, illetve egy vonósnégyessel, majd népi hangszerekkel tesztelték, végül hangosítással is – számolt be az igazgató.

Érdekesség, hogy a terem bármelyik pontján ugyanaz az akusztikai hangminőség, a zenészek is jól hallották magukat és egymást a színpadon, ami nem minden koncertteremben magától értetődő

– jegyezte meg, hozzátéve: mivel a kisterem fala a jó hangzást segítő faelemekkel egészült ki, így ott eleve jó akusztikára számítottak.

Az üvegfalú koncertterem akusztikájának teszteléséről készült videót itt tekintheti meg:

Batta András elmondta: csendben is végeztek méréseket, hogy teszteljék, mennyire szűrődnek be a környezet hangjai és hogy mennyire hallatszik a ház gépészete, de az épület ezeken a vizsgálatokon is megfelelt, a japán szakemberek csupán néhány apró korrekcióra tettek javaslatot.

Így már biztonsággal kijelenthető, hogy a Magyar Zene Háza egyaránt be tud fogadni klasszikus, jazz, világ-, nép- és könnyűzenei koncerteket is, ráadásul a tető által még fedett részen kialakítottak egy 200 fős szabadtéri színpadot is – közölte.

Igazi zenei beavató intézmény

Batta András hangsúlyozta azonban, hogy a Magyar Zene Háza igazi zenei beavató intézményként fog működni, amibe a koncerteken és rendezvényeken túl beletartozik a rendhagyó zenepedagógiai tevékenység és az állandó, illetve időszaki kiállítások is.

Térszint alatt épül a kiállítótér, benne egy egyedülálló hangdómmal, amely ebben a méretben, állandó jelleggel nem található sehol máshol a világon – emelte ki, hozzáfűzve: ide nagyrészt beépítették már a projektorokat, a 360 fokos vetítővásznat és a hangszórókat.

Az igazgató beszámolója szerint

az állandó kiállítás egy zenetörténeti élménysétát kínál majd egy különleges, interaktív installációban.

Ehhez egy ezer négyzetméteres teret építenek be tematikusan, és párhuzamosan készülnek a kiállítás tartalmi elemei is: zajlik a több száz zenei részlet, filmbejátszás, videomapping, animáció és egyéb multimédiás tartalom kivitelezése.

Tartjuk magunkat a menetrendhez, így néhány héten belül megkezdődhet a ház tesztüzeme, és még az idén befejeződik a kivitelezés,

a jövő év elején pedig a nagyközönség előtt is megnyitja a kapuit a Magyar Zene Háza

– közölte Batta András.

Ezt követően is várnak még újdonságok a látogatókra – jegyezte meg: az első időszaki kiállítást valamivel későbbre tervezik, hiszen a ház megnyitásakor így is éppen elég újdonsággal és élménnyel találkozhat majd a közönség. Az állandó kiállítás után a “zenei csodák palotájaként” működő kreatív hangtér is látogathatóvá válik, majd a ház mellett tavasztól a szabadtéri zenei játszóteret is birtokba vehetik a gyerekek. Tehát: Városliget hangulat, a zene ligetében – tette hozzá Batta András.

Tovább olvasom

Művház

OneRepublic-koncert lesz jövő májusban a Sportarénában

Újra a magyar fővárosban ad koncertet az alterpop amerikai kedvence.

Közzétéve:

Flickr

A OneRepublic hét év szünet után tér vissza és 2022. május 13-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában – közölte a szervező Live Nation.

A 2002-ben Ryan Tedder énekes, dalszerző és Zach Filkins gitáros által alapított, középiskolai barátokból álló csapat (további tagok: Drew Brown – gitár; Brent Kutzle – basszusgitár, cselló; Brian Willett – billentyűs hangszerek; Eddie Fisher – dob) először akkor került a zeneipari szakemberek látóterébe, amikor teljesen ismeretlenül, lemezkiadói szerződés és támogatás nélkül komoly kereskedelmi sikert ért el a MySpace-en.

A debütáló album, a Dreaming Out Loud mégis csak jóval később, 2007-ben jelent meg, miután első kiadójuk a megjelenés előtt két hónappal kirúgta őket, amit valószínűleg azóta sokszor megbánt. Az első kislemez, az Apologize azonnal berobbant a nemzetközi élvonalba, húszmillió példányban kelt el, tizenhat országban vezette a slágerlistát, további ötven országban Top 10-ben szerepelt és Grammy-díjra is jelölték.

A második album Waking Up címmel 2009-ben jött ki és az elsőhöz hasonló kritikai és kereskedelmi sikereket ért el, többek között a Good Life és az All The Right Moves című dalnak köszönhetően. A harmadik stúdióanyag, a tavaly megjelent Native is rögtön a listák élvonalába került: a nagy sláger a Counting Stars lett, amely negyven millió példányban talált gazdára világszerte.



Negyedik albumuk, az Oh My My 2016-ban jelent meg, az eddigi utolsó, ötödik stúdiólemez, a Human idén. Az album dalai, a Run, a Wanted, a Didn’t I, a Better Days, a Someday és a Rescue Me együttesen 3 milliárd lejátszást tudhatnak magukénak.

A zenekar a Spotify-on több mint hatmilliárd lejátszásnál tart; Ryan Tedder a OneRepublic mellett Adele, Taylor Swift, Beyoncé, Leona Lewis, a Backstreet Boys, Jennifer Lopez, Demi Lovato, a Maroon 5 vagy Ariana Grande számára is dolgozott már.

Tovább olvasom

Művház

Szavak nélkül kommunikál a Rozmaring kunyhó legújabb lakója

A fogyatékossággal élők megismerése és elfogadása volt a Rozmaring kunyhó második részének fő témája, a nézők ugyanis megismerhették Deskét, a kedves sárga gubát, aki azért olyan csendeske, mert nem beszél.

Közzétéve:

Zih Zsolt/MTVA

Szeret játszani, imádja a finomságokat és hall mindent, szóval olyan mint bárki más, csak nem beszél. Ő Deske, a Rozmaring kunyhó legújabb lakója, akivel szombaton este ismerkedhettek meg a nézők és láthatták azt is, milyen nyelven kommunikálnak, akik hozzá hasonlóan nem tudnak beszélni.

Deske által a bábsorozat alkotói egy komoly, a bolygónkat érintő problémára is felhívták a figyelmet. A csupa-csupa szeretet kis guba ugyanis azért költözik a kunyhóba, mert a gépek elpusztították lakóhelyét, az erdőt. A szavak nélkül bemutatott pusztítás megrázó pillanatait végül a mosolygóssá varázsolt kunyhó oldja fel, mely otthon teremt mindazoknak, akik beköltöznek a biztonságot nyújtó falak közé.

A Rozmarin kunyhó 2. része IDE kattintva nézhető újra!

Az adás tematikájához kapcsolódva a gyereknevelés érzékeny témáival foglalkozó Rozmaring pillanatok a családnak-podcast is az elfogadást, az empátiát helyezte középpontba. A Rozmaring kunyhó weboldalán meghallgatható beszélgetésben dr. Polányi Viktória szakpszichológus és a bábjáték szerzője és főszereplője, Trömböczky Napsugár ezúttal Illés Fanni paralimpiai bajnok paraúszóval beszélget a témában.

A mediaklikk.hu/rozmaringkunyho oldalon újranézhetők az epizódok, meghallgathatók a podcastok, sőt további extra tartalmak is találhatók itt, többek között a rajzpályázati felhívás, amelyre óvodások és általános iskolások alkotásait várja az MTVA két kategóriában. Pályázni október 30-ig lehet „Ő a kedvenc gubám” és „Ez történik a Rozmaring kunyhóban” témákban a hetedhetkaland@mtva.hu címen. A legjobb rajzokat a Hetedhét kaland című műsorban is láthatják a nézők.

Tovább olvasom