Kövess minket!

Művház

Képes krónikások

A fotó kordokumentum, ha jól sikerül, önálló életre kel. Ha mögé lehet látni sorsokat, emberi történeteket, akkor van rá esély, hogy még többé váljon: művészeti alkotássá. A szakmában úgy tartják, a jó standfotós olyan, mint a jó riporter, csak a valóság érdekli. De talán ennél is fontosabb, hogy képes legyen megörökíteni azokat a filmes pillanatokat, amelyek a moziban észrevétlenek maradnak. B. Müller Magda és Szilágyi Lenke a magyar film legjobb korszakainak krónikásai.

Elképzelésem szerint standfotósként vagy nagyon szeretitek a filmeket, vagy nagyon nem.

B. Müller Magda (BMM): Előbb estem szerelembe a filmekkel, mint a fotográfiával. Férjem, Bauer György film- és fotóesztéta volt, állandóan moziban ültünk. A mai napig imádom a filmeket.

Szilágyi Lenke (SZL): Fiatalkoromban sok filmklub működött, amelyekben akár az egész filmtörténetet végig lehetett nézni. A filmek iránti szeretet megmaradt, idővel csak a kedvelt műfajok sorrendje változott. Ma inkább a krimik kötnek le.

Emlékeztek az első fotóra, amit készítettetek?

SZL: Apukámat fényképeztem le a debreceni Déri Múzeum előtt az ő FED–2-esével. Négyéves voltam ekkor.

BMM: Gimnazistakoromban tornász voltam, ami adott egy ritmust, éreztem a mozdulatokat. Megláttam két fekete kutyát a fehér hóban, ahogy összedugják az orrukat, és a fényben a szőrük mintha szikrát vetett volna. A férjem kezéből kikaptam a Flexaretjét, azt sem tudtam, hol kell exponálni, megmutatta, és már nyomtam is le a gombot.

Lenke, téged mindig is az ember érdekelt, Magda, te pedig kezdetben féltél tőlük.

SZL: Számomra egy fotó akkor értékes igazán, ha ember szerepel rajta. Az általános iskolában rajzoltam, nyolcadikban már fotószakkörbe is jártam. Apukámnak volt egy fényképezőgépe, azzal fotóztam a barátokat, az osztálykirándulásokat. A rajzhoz nem voltam elég tehetséges, a fotózásban viszont tetszett, hogy nem minden vonalat nekem kell megrajzolnom. (Nevet.) Felvettek a Kisképzőbe. Ebben az időben a barátaim már folyamatosan hívtak, hogy fotózzam a lakásszínházi előadásaikat. Ezekből a képeimből jelent meg később néhány a Mozgó Világban, aminek köszönhetően felfigyelt rám Kincses Károly, aki elhívott a Magyar Színházi Intézetbe. Az első filmes munkámat Grunwalsky Feritől kaptam. Ez volt a Falfúró. Demeter Miki volt a film hivatalos fotósa, mellette tanonckodtam.

Gáspár Sándor és Hidvégi Levente kaszkadőr a Roncsfilmben (1992) (Fotó: Szilágyi Lenke)
Gáspár Sándor és Hidvégi Levente kaszkadőr a Roncsfilmben (1992) (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: A középiskolában újságíró szerettem volna lenni, majd rendező vagy operatőr, de nem vettek fel a Színművészetire. Később már a saját képeimmel jelentkeztem standfotósnak a filmgyárba, ahol ekkor már olyan nagy nevek dolgoztak, mint Inkey Alice vagy Markovics Ferenc. Ekkor még csak fákat fotóztam. A természetben tanultam meg komponálni. Úgy gondoltam, sértő egy embert úgy lefényképezni, hogy nem tud róla, ha pedig szólok neki, pózolni kezd.

SZL: Vagy elküld a fenébe. (Nevet.)

BMM: Domokos Sándortól tanultam meg a standfotózás alapjait, aki éppen az Utazás a koponyám körül című filmre készült, amikor lebetegedett, így engem küldött maga helyett. Rögtön a mély vízbe dobott, a tét pedig az állásom volt. A film rendezője Révész György, az operatőre Illés György volt. A főszereplője pedig Latinovits Zoltán. Mindenki félt tőle, senki nem tudta, mitől fog dührohamot kapni. Abban biztos voltam, hogy ha mástól nem, tőlem biztosan. Minden reggel remegő gyomorral a rettenetesen hangos Pentaxom kíséretében mentem a forgatásra. Az egyik fontos jelentben Latinovitsnak sírnia kellett, de tudtam, hogy a próbán nem fog. Reszketve álltam Illés Papi mellett, aki figyelmeztetett, ha belekattintok a felvételbe, Latinovits éktelen haragra fog gerjedni. És egyszer csak megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában. Persze hogy belelőttem a felvételbe. Sohasem felejtem el, Latinovits megállt, rám nézett, majd azt mondta: „Maga pont olyan bolond, mint amilyen én vagyok.” Hazarohantam, hogy előhívjam a képet. Másnap a gyönyörűen laborált méteres nagyításomat magam előtt pajzsként tartva mertem csak belépni a forgatásra. Latinovits észrevett, behívott magához, és megkérdezte, hogy ugye nem mindennap fogom megismételni a mutatványom.

A Latinovitsról, a síró bohócról készült képem lett az egyik legismertebb fotóm, nagy bátorság kellett az elkészítéséhez, de volt bennem merészség, ez a mentalitás végigkísért az egész pályámon. Mindig belelőttem a legszebb snittekbe, idővel tudták is rólam. Sok ember haragudott meg rám emiatt.

Latinovits Zoltán az Utazás a koponyám körül (1970) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)
Latinovits Zoltán az Utazás a koponyám körül (1970) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)

Latinovits az őrülteket szerette. Engem is megszeretett. Mindig azt mondta: „Na, őrültke! Hozza a képeket!” A Szindbádban is együtt dolgoztunk. Azt a filmet maga volt a csoda fotózni. Gyönyörű nők, csodálatos helyszínek, Huszárik, Sára és Latinovits. Nem kellett több. A Régi idők fociját is nagyon szerettem. A film mondanivalójához méltón igazi csapatot alkotott a stáb. Fotósként a Szindbád mellett talán ezt a filmet tudtam a legjobban megcsinálni.

SZL: Én elsősorban a szereplők közötti viszonyt nézem, azt, hogy mit árul el a tekintet, a testbeszéd.

A standfotónak a viszony alakulásának csúcspillanatait kell megragadnia.

BMM: Ha egy jelenetben valaki például sírt, már előre tudták, hogy a felvételt meg kell ismételni, mert B. Müller nem bír majd magával. A könnyek csillogása nagyon látványos, és a fotónak látványosnak kell lennie, ha nem az, megette a fene. Legalább ennyire szerettem megörökíteni a mozgásokat, például az ugrásokat.

Mitől lesz egy standfotó művészi fotó?

SZL: Maga a fotográfia nem művészet, de vannak művészi értékkel bíró fotók. Ma az a trend, hogy az a művészi fotó, ami azzal a szándékkal készül.

BMM: Ha egy standfotó mögött nincs többlettartalom, akkor az csupán egy standfotó, ha mögé lehet látni sorsokat, drámákat, emberi történeteket, akkor van rá esély, hogy művészet legyen. Szerintem ha egy fénykép önálló életre kel, az már azt jelenti, hogy több, mint egy jó fotó. Ezért is rendeztem majd minden filmből, amelyben dolgoztam, kiállítást belföldön és külföldön, Berlinben és Prágában is. Életem legszebb kiállítása talán a Filmgyári capriccio volt. A filmgyárban leállt egy amerikai produkció, Sándor Pali rohant hozzám, hogy szabad az egyik műterem, azonnal rakjam ki a fotóimat. Egy éjjel és egy nap négyszáz képem került ki a hatalmas IV-es műteremben. A megnyitón minden alkotó a saját képe elé állt. Palika is ott állt a saját hatalmas portréja alatt. Törekvésem volt, hogy elismerjék a standfotót, mert bizony a fényképészszakma nem ismerte el, még a színházi fotót is többre tartották.

SZL: Igen, valahogy a szakma úgy van vele, hogy a standfotósoknak minden adott, bevilágítanak nekik, készen kapják az enteriőrt, a színészeket, és csak le kell fotózniuk a készt. Csak éppen nem könnyű azokat a később ikonikussá váló képeket megtalálni, amelyek egy képbe sűrítik bele mindazt, amiről szó van.

B. Müller Magda (Fotó: Soós Bertalan)
B. Müller Magda (Fotó: Soós Bertalan)

Minden filmnek megvan a saját színe?

BMM: Ha nem is az egész filmre vonatkozóan, de meg lehet állapítani olyan színt, amely uralja a film hangulatát. Például a Mephisto vörös, a Redl ezredes kék, a Hanussen zöld. A Régi idők focijának fotóit barnítva készítettem el, nem is lehetett volna más színű, gondoljunk csak Minarik Ede köpenyére.

SZL: Kék szín nélkül nem lehetne skandináv filmet elképzelni, ahogy a CSI: A helyszínelők is ilyen árnyalatú, de ugyanígy a városoknak is megvannak a saját színeik. Kalifornia narancssárga, New York szürkés-barna.

Mennyire szükséges a standfotósnak olyan felvételeket készítenie, amilyeneket az operatőr megálmodott?

SZL: A jelenetfotó, az jelenetfotó. A legjobb helyen mindig a kamera áll, így fotósként már csak a második legjobb helyen dolgozhatunk, de törekednünk kell arra, hogy valami hasonlót jelenítsünk meg, mint amit az operatőr lát. A fotós és az operatőr között sajátos viszony alakul ki, Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című filmjébe például Erdély Mátyás hívott, mert ismerte a munkáimat.

Török-Illyés Orsolya a Macerás ügyek (2000) című filmben (Fotó: Szilágyi Lenke)
Török-Illyés Orsolya a Macerás ügyek (2000) című filmben (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: Minden operatőrnek megvolt a vizuális világa, nem lehetett megelégedni az egyforma képek készítésével. Ragályi Elemér vagy Koltai Lajos mindig megmutatták a musztert, ami megkönnyítette a munkám. Könnyű volt velük, néhány rendezővel meg nehéz. Sándor Pált kenyérre lehetett kenni, ha eltaláltam az ízlését. Igaz, ha nem, kirúgott a forgatásról. Mindennap meg kellett mutatni neki a képeket.

SZL: Nekem egyszer leordította a fejem, de azért azt hozzátette, hogy a képeim jók. (Nevet.)

BMM: Szabó István a forgatási napok előtt félórás előadásokat tartott arról, mit szeretne viszontlátni a fotóimon. Olyannyira, hogy egyszer jelenet közben kiverte a kezemből a fényképezőgépem, mert szerinte rossz helyről készültem kattintani. Mint egy focikapus ugrottam a gépem után… (Nevet.) Sára Sándort többször lelöktem a fahrtról. Mit tehettem volna? Megindult alattunk a kocsi, ő figyelmetlen volt, én meg kihasználtam a lehetőséget, a helyére ültem, és fotóztam. Mindig csak annyit mondott: „Na, Magduska!”

Nehéz eset voltál, egy időben csak úgy hívtak, B. Malőr.

BMM: Ha el akartam készíteni egy képet, nem volt mese, ha kellett, repült a rendező, az operatőr. Mindenkinek vége volt. A férjem már a pályám elején megértette velem, hogy a fotó akkor jó, ha valódi. Igen ám, de a magyar színész a próbán, amelyen több lehetőségem lett volna fotózni, nem játszotta el minden energiáját. A német színész más, Klaus Maria Brandauer háromszor is eljátszotta egymás után ugyanazt a jelenetet, ugyanazzal a lendülettel. Őt erre képezték ki.

Cserébe megtanítottad káromkodni.

BMM: Rettenetesen untam, hogy mindig ugyanazzal az egy német szóval fejezte ki a nemtetszését. Mikor kiderült, hogy azért, mert nem ismer más illetlen szót, felajánlottam neki, hogy megtanítom magyarul káromkodni. Keszthelyen ebédeltünk a stábbal, amikor Brandauer megkérdezte, hogyan tudná jól kifejezni, mennyire ínyére voltak a fogások. Mondtam neki valami cifrát, ő meg hangosan továbbadta a pincérnek. Szabó Pista rám nézett, és közölte, hogy meg fog fojtani. Mondom, miért engem, nem én mondtam. (Nevet.) Brandauer a stábból egyedül velem tudott németül beszélgetni, a többiek inkább angolosok voltak, ezért mindig a közelemben ült. Jóba lettünk. Amikor a Mephisto egyik emblematikus jelentét vették fel, Szabó előre figyelmeztetett, hogy nem fotózhatom Brandauert a jelenet közben. Biztos, ami biztos, kizártak a forgatásról. Miután felvették, Brandauer kért tőlem öt perc pihenőt, és nekem egyedül újra eljátszotta a jelenetet abban a csodálatos vörös köpenyében.

Klaus Maria Brandauer a Mephisto (1981) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)
Klaus Maria Brandauer a Mephisto (1981) című filmben (Fotó: B. Müller Magda)

SZL: Minden színész más. Van, aki barátságos, és van, aki egyáltalán nem kommunikál. Andorai Péterrel vagy Gáspár Sándorral jóban voltam. Amikor Kern Andrással másodszor találkoztam, magáztam, mire megkért, hogy tegezzem, hisz ismerjük egymást. Úgy gondolok magamra, mint egy jelentéktelen figurára a forgatásokon.

Andorai Péter A Nap utcai fiúkban (2007) (Fotó: Szilágyi Lenke)
Andorai Péter A Nap utcai fiúkban (2007) (Fotó: Szilágyi Lenke)

BMM: Butaság! Te csinálod a film reklámját, ami nagy dolog. Az én koromban még ezek a fotók adták el a filmet. Újságokban, magazinokban jelentek meg a képeink, a fotók tették sztárrá a színészeket és az alkotókat.

A színészek bizalmához a fotókon keresztül vezetett az út. Psota Irén egy kiállításomon a legszebb képét vette le a falról, mert nem tetszett neki. Hatalmas szemekkel állt a felvételen, a keze imádkozó pózban volt. A fiúkkal könnyebb volt, velük különösen jóban voltam, ők sokkal hiúbbak, mint a nők. Latinovitsnak majdnem a fejére borítottam egy tükröt, amikor a Szindbádhoz készítettük a műtermi felvételeket. Másnap látta, hogy volt értelme, mert megszületett egy jó fotó.

Amikor a színész és a fotós kapcsolatáról beszélek, mindig eszembe jut Brassai és Picasso kapcsolata. Brassai fotózta Picasso szobrait, és bizony, eléggé esetlen figura volt, mindig levert valamit, de Picasso mindig elnézően mosolygott. Tudta, hogy a gyönyörű fotóknak ára van.

Latinovits Zoltán a Szindbád (1971) című film műtermi felvételén (Fotó: B. Müller Magda)
Latinovits Zoltán a Szindbád (1971) című film műtermi felvételén (Fotó: B. Müller Magda)

SZL: Magdával ellentétben én minden forgatáson megpróbálok láthatatlan lenni, vagy legalábbis elbújni a szemek elől. Ritkán teszek szóvá valamit, és jellemzően akkor sem sikerül kiharcolnom, amit szeretnék. Figyelni kell. Állandóan résen kell lenni. Emlékszem, Tarr Bélával forgattam, és beleexponáltam az egyik első felvételébe, amiről tudtam, hogy úgysem azt fogják használni, de persze ezt nem lett volna szabad. Megharagudott, de végül csak azokat a képeim használták. A rendezőknek sok egyéb dolguk van a forgatásokon, mint a fotósokra figyelni, de rendezője válogatja. Szomjas Györgyöt kevésbé foglalkoztatták a fotók, ez inkább Grunwalsky Feri dolga volt, Török Ferit viszont nagyon érdekelték. Jancsó Miklós időnként érdeklődött felőlük.

BMM: Majdnem mindenkivel dolgoztam, kivéve Jancsót, pedig de szerettem volna.

SZL: Jancsó mindig anekdotázott a forgatásokon. Egy alkalommal az egész stábon röhögőhullám söpört végig. A felesége, Csákány Zsuzsa egyszer csak ijedten szólt rá, hogy azonnal hagyja abba, mert halálra fogja nevetni magát. A forgatás legtöbbször buli. A fotózás magányos tevékenység, olykor jó érezni, hogy tartozol valahova.

Jancsó Miklós a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999) című filmjének forgatásán (Fotó: Szilágyi Lenke)
Jancsó Miklós a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999) című filmjének forgatásán (Fotó: Szilágyi Lenke)

Hogyan látjátok a standfotó helyzetét?

BMM: Nincs utánpótlás. Minek is lenne szükség standfotósra, ha digitálisan szedik ki a képeket a filmekből. Ráadásul egészen kisméretű képeket jelentetnek meg mindenhol.

SZL: Ma már mindenki fényképezik. Sokan azt gondolják, bárki képes elkészíteni a filmképeket, ezért rábízzák a barátokra, akik adott esetben egy telefonnal érkeznek a helyszínre. De mobiltelefonnal készült standfotót nem fognak kifüggeszteni a Corvin Mozi bejárata fölé, ami az én képeimmel már megtörtént, legutóbb az Akik maradtak fotóját láthatták az arra járók.

BMM: A generációm szívét-lelkét beleadta a munkába. Úgy érzem, annak a kornak vége, soha nem tér majd vissza.

SZL: Az egész világ megváltozott. Régen sokkal nagyobb hangsúly volt a személyes találkozásokon, az életünk sokkal személyesebb terekben zajlott, mint manapság. Gondoljunk bele, hogy ma már sokan a filmeket is a telefonjukon nézik, vagy az interneten. A generációk médiafogyasztása között sincs feltétlenül átjárás.

Egy időben mindketten elfordítottátok a figyelmeteket a standfotóról. A filmgyár védett közege helyett a riportfotózás olykor veszélyes terepére merészkedtetek.

BMM: A rendszerváltás kihagyhatatlan esemény volt, de azt nem tudtam, milyen veszélyes kimenni a tömegek közé, néha majdnem ölre mentek velem, volt, hogy majdnem megvertek. Idegen házakba jártam be fotózni…

SZL: Ma már ezt sem lehetne megcsinálni. Engem is folyton meg akarnak verni. Telefonnal azt tehetsz, amit akarsz, de az emberek megijednek, ha meglátnak nálad egy fényképezőgépet. A képeimről sokan azt mondják, gyakran abszurdak.

Szilágyi Lenke (Fotó: Soós Bertalan)
Szilágyi Lenke (Fotó: Soós Bertalan)

Végigfotóztam a nyolcvanas évek magyar undergroundját, az Európa Kiadót, a 180-as Csoportot, a Dimenzió együttest, a Bizottságot. Ezek ma már kordokumentumok. Készítettem portrékat zenészekről, filmesekről, írókról és képzőművészekről. Sokat utazom, csinálok tájképeket is. Ezek kedvtelések, amiket sohasem kevertem össze a munkával.

Magda, több mint tíz éve tetted le a kamerát. Nem hiányzik?

BMM: Sára Sándor A vád című filmjét fotóztam utoljára. Tudtam, hogy hatvan film után vége van. Ezt követően lettem a Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótárának vezetője. 1988-ban a filmgyári státuszban lévő standfotósokat kirúgták, a fotók negatívjait pedig egy pincébe zárták volna, ha Kézdi Kovács Zsolt nem bíz meg azzal, hogy szervezzem meg az archívumot. A magyar filmtörténelem fotóadatbázisát hoztuk létre, amelyben az első film a Valahol Európában volt. Szerettem csinálni, nagy erőfeszítés volt. Soha nem volt annyi pénzünk, amennyire szükségünk lett volna. Egy ideig a jogdíjaimból működött, de idővel meguntam, hogy minden forintért meg kell küzdenem. Ma a Széchényi Könyvtár alatt működik. A felvételeim egy részét a Filmarchívum őrzi, egy másik részét a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományoztam, egyet kivéve, a Régi idők focijából Garas Dezső fotójától képtelen voltam megválni. Később megpróbáltam Latinovits síró bohócos fotóját is kilopni, de rám szóltak, már leltárban volt. (Nevet.)

A
A “megmentett” fotó B. Müller Magda otthonában (Garas Dezső a Régi idők focija (1973) című filmben)

Mely pillanatokra emlékeztek a legélénkebben, azokra, amiket megörökítettetek a felvételeiteken, vagy azokra, amikről lemaradtatok?

SZL: Azokat a pillanatokat jegyzem meg a legjobban, amelyeket nem fotóztam le.

BMM: Nem viccelek, nem tudok olyan emléket felidézni, amelyről lemaradtam volna. Ha egy kép nem sikerült, mentem utána, erőszakos vagyok; egyszer írtak is rólam egy cikket azzal a címmel, hogy Az erőszakos nő. (Nevet.)

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/4. számában jelent meg, amelynek lapozható és letölthető változata az alábbi linken érhető el: itt. A lapra itt fizethet elő.)

Művház

Női sorsok és maffiasztorik a 14. Koreai Filmfesztiválon

Szeptember 23-29. között három szekcióban összesen 18 dél-koreai alkotást vetít a Koreai Kulturális Központ a budapesti Corvin Moziban.

Közzétéve:

Borítóképünk illusztráció, fotó: Pixabay

Mint a Koreai Kulturális Központ közleményében olvasható, a magyar közönség a legújabb koreai kasszasikerektől a gengszter noiron át a történelmi drámáig különböző műfajokon keresztül ismerkedhet a koreai gondolkodással és filmes látásmóddal.

Az egyhetes fesztivál hagyományteremtő szándékkal idén is kiemelten foglalkozik női történeteket bemutató alkotásokkal és női alkotókkal.

A rendezvény nyitófilmje Cshoi Von-Szub akció-vígjátéka, a Szupertitkos ügynök lesz, amely Dél-Koreában öt nappal a bemutatása után elérte az egymilliós nézőszámot.

A koreai filmes világ kiemelkedő képviselőire fókuszáló Arcok műsorblokkban ebben az évben Jun Jodzsong színésznő fontosabb filmjeivel ismerkedhet meg a hazai közönség. Az Élősködők tavalyi sikerét követően idén a Minari – A családom története című koreai-amerikai film is jelentős sikereket ért el, mivel a nagymamát alakító Jun Jodzsong vehette át a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.

A fesztivál ezért egy külön szekciót szentel a színésznő életművének

– emlékeztet a kommüniké.

A Fókusz szekció minden évben egy speciális témára összpontosít. Idén a jellegzetes és nagy sikerű koreai filmes műfaj, a gengszter noir lesz a középpontban. Az akciódús, drámai fordulatokban gazdag maffiatörténetek dermesztő realitással mutatják be az ázsiai alvilági életet.

Az Extra szekció 2021-ben különleges női sorsokkal foglalkozó dokumentumfilmeket kínál. Ezek között az érdeklődők megtekinthetik az idős női búvárokról szóló filmet is, akik szabadtüdős merüléssel, 10-20 méter mélyről gyűjtik a tenger gyümölcseit, hogy eltartsák a családjaikat egy alapvetően patriarchális társadalomban.

A vetítések mellett szakmai programmal is készülnek a szervezők.

A mozi jövője a pandémia után címmel tartanak kerekasztal-beszélgetést hazai filmes szakemberekkel

a Koreai Kulturális Központban szeptember 27-én, ahol arra keresik a választ, hogy miképpen befolyásolta a mozizás sorsát a koronavírus-okozta járványhelyzet tapasztalata. A beszélgetést Vincze Teréz filmkritikus, az ELTE oktatója fogja vezetni. További információk a filmekről a www.koreaifilm.hu weboldalon találhatók – áll az összegzésben.

Tovább olvasom

Művház

Korlátozott nézőszámmal tartják meg Ázsia legnagyobb filmmustráját

A Puszani Nemzetközi Filmfesztivált október 6. és 16. között rendezik meg.

Közzétéve:

A 26. alkalommal megszervezett fesztiválon 70 ország 223 filmalkotását mutatják be hat mozi 29 vetítőjében. Minden filmet többször láthat a közönség, de

a vetítők csak befogadóképességük felét használhatják ki, a jegyeket pedig előre, online kell beszereznie a nézőknek

– számolt be róla a Variety.com szerdán.

Hu Mun Joung, a fesztivál új igazgatója elmondta, hogy a pandémia miatt “szinte lehetetlen”, hogy sok látogató érkezzen Puszanba a fesztiválra Ázsiából és Európából, valamint Amerikából is csak 20-30 vendéget várnak.

A díszbemutatók között lesz Leos Carax Cannes-ban díjazott Annette című filmje. A francia rendező mellett a japán Rjuszuke Hamagucsi is elkíséri Drive My Car című filmjét, amely szintén szerepelt a cannes-i műsorban.

A nyitó- és záróceremóniát, valamint a szabadtéri közönségtalálkozókat és egyéb eseményeket közönség részvételével szervezik, de

a fesztivál számára épült Puszani Cinema Centerbe meghirdetett nyitógálára csak 1200 nézőt engednek be.

A nyitófilm Im Szang Szu Heaven: To the Land of Happiness című alkotása lesz, zárófilmnek pedig az Anitát választották, Longman Leung életrajzi filmjét a hongkongi énekes-színészről, Anita Muiról.
Az Ázsiai Tartalom- és Filmpiac a tavalyihoz hasonlóan online zajlik majd.

A Puszani Filmfesztivál elnöke, Li Jong Kvan szerdán bejelentette, hogy 2022 februárjára elkészül a nemzetközi mustra átalakításának programja, amelyet jóváhagyásra benyújtanak majd a városi hatóságoknak.

Már az újdonságok közé tartozik, hogy idén két új szekcióval bővül a fesztivál: az On Screen szekcióban a sorozatok streamingvetítéseinek adnak helyet. Emellett létrehozták a Színészházat, amelyben a színészek beszélgethetnek a közönséggel a pályafutásukról.

Az év ázsiai filmese életműdíjat idén a veterán dél-koreai rendező, Im Kvon Tek (Újrakezdés, Ünnep) kapja. A mustra másik előre bejelentett díjazottja a producer Li Csun Jung, aki a Koreai Filmdíjban részesül.

Tovább olvasom

Művház

Bukarestben lép színpadra a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

A bukaresti Enescu Fesztiválon lép fel a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. A rangos seregszemlén két este, hétfőn és kedden is hangversenyt ad a zenekar, amely világsztárokkal dolgozhat együtt. A keddi koncerten elhangzik Bartók Béla A csodálatos mandarin című műve is.

Közzétéve:

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara fennállása óta először kapott meghívást a bukaresti George Enescu Fesztiválra – olvasható a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) MTI-hez pénteken eljuttatott közleményében.

Mint írják, a 25. George Enescu Fesztivál programjának középpontjában hagyományosan a fesztivál névadójának, a 140 éve született George Enescu román zeneszerzőnek az életműve áll. Az idei eseményen elhangzik legtöbb zenekari és kamarazenei műve: a seregszemlén 37 művét játsszák.

A fesztivál másik fő témája az idén Igor Sztravinszkij zeneszerző halálának 50. évfordulójához kapcsolódik, ezért az orosz alkotó számos művét műsorra tűzik. A fesztivál olyan világhírű zenei együtteseket vonultat fel, mint a Londoni Szimfonikusok, a Berlini Rádiózenekar, a milanói Scala Filharmonikusai vagy a Francia Nemzeti Zenekar.

A rangos fesztiválon a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát szeptember 20-án Christoph Eschenbach vezényli, a szólista a francia Renaud Capucon lesz, aki Korngold D-dúr hegedűversenyét játssza.

A következő estén, szeptember 21-én a magyar együttest Christian Badea román-amerikai karmester dirigálja, szólistaként az Ausztriában született, de perzsa családból származó Kian Soltani lép fel, aki Schumann a-moll csellóversenyét szólaltatja meg, de felcsendül Bartók Béla klasszikusa, A csodálatos mandarin is.

A közleményben Devich Mártont, a Magyar Rádió Művészeti Együttesei (MRME) ügyvezető igazgatóját idézik, aki elmondta: büszkék arra, hogy meghívást kaptak az idei Enescu Fesztiválra, és Bartókot, magyar zenét játszhatnak Bukarestben.

“Európa egyik legrangosabb komolyzenei fesztiváljáról van szó, amelyen a világ legjobb együtteseivel egy sorozatban léphetünk fel, és ahol világsztárokkal dolgozunk majd együtt, Christian Badea és Christoph Eschenbach karmesterekkel, Kian Soltani gordonka- és Renaud Capucon hegedűművésszel” – emelte ki a bukaresti fellépés jelentőségéről szólva Devich Márton.

Tovább olvasom