1962-ben a Mici néni két élete című film volt az első standfotós munkája, a kor sztárjaival, köztük Kiss Manyival és Páger Antallal dolgozott. Mély vízbe dobták.

A Budapesti Fényképész Szövetkezetben tanultam portréfotózást, amikor édesapám értesült arról, hogy üresedés van a filmgyárban. Bár sokáig gondolkodtam a lehetőségen, de addigra már annyira meguntam az esküvői felvételek és az igazolványképek készítését, hogy végül elfogadtam. 1960-ban retusőrnek léptem be a Hunniába. Két évvel később kezdődött a kaland, amely aztán hosszú évtizedekig meghatározta az életem. Abban az időben négy nagyszerű fotográfus dolgozott standfotósként: apukám, Inkey Tibor, illetve Szomszéd András, Réger Endre és Oláh János. De elkezdtek forgatni egy ötödik filmet, és nem tudták, kinek osszák ki a feladatot, majd egyikük megszólalt, hogy majd Alice megoldja. Mindenki kíváncsi volt, mi lesz ebből.

Páger Antal és Kiss Manyi a Mici néni két élete című filmben (Fotó: Inkey Alice)

A filmet az Astoriánál forgatták, átellenben édesapja Múzeum körúti egykori stúdiójával, ahol egy másik kor nagyjait örökítette meg: Karády Katalint, Jávor Pált vagy Szeleczky Zitát.

Amikor kinéztem az ablakon, az volt az első gondolatom, hogy ez jó ómen. Érdekes véletlen volt. Ráadásul a filmet Mamcserov Frigyes rendezte, akinél a későbbi férjem, Lakatos Iván operatőr is elkezdte a pályáját. A film operatőre, apám jó barátja, Hegyi Barna volt, tudta, hogy a standfotózás egy más szakma, amelyet akkor még nem sajátítottam el.

Inkey Alice (Fotó: Ladjánszki Máté)

Miként befolyásolta a pályája elején az édesapja hírneve, az általa lefektetett szakmaiság?

Az állandó összehasonlítás kezdetben meglehetősen zavart, később motivált. Az emberek az első munkáimat árgus szemekkel figyelték, én pedig szégyelltem magam. Magának mesélek el először egy apró női történetet: engem világ életemben a hiúságom hajtott, ha jó fotót vittem szemlére, mindig csinosan öltöztem fel, hisz olyan boldog voltam, ragyogtam, amikor viszont nem a legjobban sikerült a munkám, csak egy normális ruhát kaptam magamra. Ezt a filmgyárban egy idő után kiszúrták, és amint megjelentem, tudták, milyen a termés. (Nevet.) Nagy szerencsém volt, mert később már Illés Gyuri bácsival dolgoztam, aki született pedagógus volt, kedvesen terelgetett a szakmában. Mindig azt mondta, „Mukikám, ez jó!”, vagy „Mukikám, ezt nem így kellene!”. Neki köszönhetem azt is, hogy olyan nagy rendezőkkel dolgozhattam, mint Fábri Zoltán vagy Makk Károly.

1976-ban Révész Györggyel forgattam Az öreg című játékfilmet Latinovits Zoltánnal és Harsányi Gáborral a főszerepben. Eredetileg apámat kereste meg, de nem ért rá, és azt javasolta, menjek én. Elvégeztem a munkám, majd hazamentem, és egy álló napig laboráltam a gyönyörű képeket. Amikor bevittem neki megmutatni, az volt az első kérdése, hogy Inkey-fotók-e, mert ha nem azok, meg sem nézi, faképnél hagyott. Eltelt egy hét, újralaboráltam, ismét megkérdezte: Inkey-fotók? Igennel válaszoltam, megnézte őket, és örömmel konstatálta, hogy azok.

Latinovits Zoltán és Harsányi Gábor Az öreg című filmben (Fotó: Inkey Alice)

Milyen volt a közös munka Latinovits Zoltánnal?

Nagyon megosztó személyiség volt, végletesen viselkedett. Amikor bosszankodott, jobb volt elkerülni, akkor mindenkivel problémája volt, előfordult, hogy a filmgyár udvarán sem köszönt nekem. Máskor meg mosolygott, bűbájos volt, még a mamámnak is kézcsókját küldte. Így fogadtuk el.

Ha azt vesszük, hogy a standfotós a film reklámfotóit készítette el, amelyeket aztán felhasználtak a film népszerűsítésére, akkor egy népszerű film valamilyen módon visszahatott a standfotósára is.

Persze, sok újság közölte a képeinket, amelyek alatt szerepelt a nevünk is. Az járt a legjobban, aki több helyre vitte el a felvételeit. Rendszeresen publikáltam például a Filmvilágban és a Film, Színház, Muzsikában.

Törőcsik Mari és Latinovits Zoltán a Pacsirta című filmben (Fotó: Inkey Alice)

Címlapokra is fotózott, például Tolnay Klárit. Ennek kapcsán mesélte, hogy amikor megjelent, úgy érezte, mindenki Önt nézi, pedig elégedetlen volt a munkájával.

Róla készült az első címlapfotóm, mi tagadás, nem sikerült jól, de a Film, Színház, Muzsika lehozta, Klárika pedig őszintén megköszönte, és csak sok-sok évvel később jöttem rá, miért volt annyira lelkes. Akkoriban Darvas Ivánnal alkottak egy párt, aki jóval fiatalabb volt nála, én meg erőteljesen retusáltam, pont, ahogy ma csinálják, de ez akkor nem volt divatban, finoman dolgoztunk, éppen csak lágyítottuk a vonásokat, a karakterek mégis összetéveszthetetlenek voltak. Ha ma kinyitok egy magazint, amelyben anya és lánya szerepel, jóformán azt sem tudom eldönteni, melyik melyik.

Mikor érezte először, hogy egy fotója szinte tökéletes?

Amikor a saját korosztályom később ismertté vált tagjaival dolgoztam, az akkor főiskolás Tordai Terivel, Bánfalvy Ágival, akik mind helyesek voltak, és annyira örültek, ha hívtam őket.

Az Illés-együttes, Bródy János, Szörényi Levente és Szörényi Szabolcs a Szerelmes biciklisták című filmben (Fotó: Inkey Alice)

Ha csak egy filmet emelhetne ki a munkái közül, melyik lenne az?

A vörös grófnőt imádtam. Gyönyörű ruhák és fantasztikus színészek szerepeltek benne, Básti Juli játszotta a címszerepet, Károlyi Mihálynét, férjét pedig Bács Ferenc. Én készítettem a film reklámfotóját is.

Honnan ered a standfotózás?

Az első ilyen felvételeket Magyarországon készítették, méghozzá az első hazai némafilmhez, A tánchoz 1901-ben. Az Uránia technikusaként dolgozó Zsitkovszky Béla egy írót, Pekár Gyulát kérte meg, hogy készítsenek tánctörténeti előadásainak illusztrálására egy kisfilmet, amely ugyan elveszett, de a standfotói megmaradtak.

Mikor és miért tűntek el a hagyományos standfotók a mozik kirakatából?

Azt gondolom, anyagi háttere van, bár egy fotóst nem fizettek túl. Tudom, hogy külföldön a szakmát iszonyatosan komolyan veszik a mai napig. Régen itthon is megbecsültek minket, a standfotósok munkáiból esetenként még kiállítást is szerveztek, ami hozzájárult a film sikeréhez, és ettől mi is lelkesek voltunk, szerettük egymást, örültünk a másik sikerének, igaz, úgy voltunk vele, hogy azért mindannyian szerettünk volna mindig kicsit jobbat alkotni, mint a másik. Magyarországon az a szomorú helyzet, hogy csak akkor hallok egy magyar filmről, ha az Oscar-díjat, vagy más elismerést kap. Bár már jó ideje nem dolgozom, élénk a kapcsolatom a filmekkel, nézem őket, és rögtön látom, mely jelenetekből lehetne kiváló standfotó.

Ha lehetőség lett volna bepillantani a kulisszák mögé, mit látott volna a kor embere? Hogyan kell elképzelni az akkori filmgyári munkát?

Rendkívül izgalmas volt, de egy idő után a legvalószerűtlenebb helyzeteket is megszoktam.

Inkey Alice (Fotó: Ladjánszki Máté)

Egy másik alkalommal ugyanígy jött velem szembe Elizabeth Taylor, aki Magyarországon ünnepelte negyvenedik születésnapját. Gondoljon bele, és velük még csak nem is dolgoztam. (Nevet.)