Csak olyat kérdezz, amire kíváncsi vagy!

Nem is kérdeznék mást!

Jó, rendben! (Nevet.) Volt már rá példa, hogy egy újságíró feltett nekem olyan kérdéseket, amelyek nem voltak hozzá illők. Kiderült, a főszerkesztője mondta meg, mit kérdezzen.

A legtöbb esetben így van, igyekeznek egy irányba vinni a beszélgetést.

Neked is volt itinered?

Nem vagyok „igazi” riporter, csak azzal ülök le beszélgetni, aki valóban érdekel, tehát nem volt.

Nézzük meg, mire vagy kíváncsi!

Milyen folyamat révén jutunk el a magába forduló, introvertált középiskolás sráctól az extrovertált, önmagát többféleképpen kifejező művészig?

Ez szüntelen lelki fejlődés és változás eredménye. Nagyon nem szerettem a színpadi helyzeteket, még felelni is utáltam kimenni. A színpadon megélhető szabadságérzés, önmagam vállalása később alakult ki. Sokat segített a rock and roll, de még most is küzdök, hogy a rám irányuló figyelem, a stressz ne okozzon valamiféle megfelelési kényszert, hogy egy valóban szabadon átjárható lény legyek a közönség előtt. Sokszor gratulálnak nekem koncert után, én pedig néha azt érzem, nem sikerült megoldanom a feladatom, ilyenkor rosszkedvű leszek, mint egy durcás kisgyerek, akinek homokvárát elfújta a szél.

Ekkor mondják rád, hogy primadonnáskodsz.

Meg tudom élni az érzéseim, de nem vagyok vészes. Olykor feszültséget érzek egy tiszta, fehér vászon előtt is, ezért fogom a szivacsot, belemártom a festékbe, és hozzávágom a vászonhoz, amelyet így már nem tudok elrontani. Előállítok egy őskáoszt, amelyből kihívás építkezni. Az alkotómunka valahol ott kezdődik, hogy megszabadulsz a konvencióktól.

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

Egy ideig borzasztóan irigyeltem Liviust (Varga Livius, a Quimby zenekar tagja – a szerk.), aki, mint egy bohóc, kiment a színpadra, és bármi tudott lenni, miközben önazonos maradt. Az introvertáltság nem működik egy rockzenekarban, így a lehajtott fejű ritmusgitárosból előrébb kellett lépnem, frontemberré kellett válnom. Az ön- és a világismeret közötti izgalmas utat jártam be.

Az út nem zárult le azáltal, hogy meghoztál egy döntést, és Kiss Tibi, a festő helyett Kiss Tibit, a zenészt tetted meg főszereplőnek.

Alapvetően ma is képzőművész vagyok, van bennem egy elzárkózó alkotó. Egy időben úgy képzeltem, magam helyett a festményeim fogom mutogatni, én pedig majd kisfröccsel a kezemben állok egy sarokban, és várom, mit mondanak a nézők. Úgy hozta a sors, hogy mivel olyan területeken alkottam, amelyek egész életet követelnek maguknak, el kellett döntenem, mi legyen a fő irány. Nem lehettem vasárnapi festő vagy hétvégi rock and roller. Oda kellett adnom magam a zenének, és onnantól kezdve, hogy ez megtörtént, baromi jó az egész. Soha nem volt kérdés, hogy ne így legyen. A kérdés az volt, hogyan csináljam. Láttam a cimboráimon, hogy sokkal hamarabb elkezdenek érdeklődni a racionális dolgok iránt, mint én. Amikor kamaszok voltunk, kevésből el tudtunk lenni, akkor még nem az volt, hogy szegénynek is drága lenni. Csak mentünk, mint kutya a szag után.

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

A képzőművészet egyfajta mentőövet jelentett számodra?

Ezzel a köldökzsinórral tudtam kapcsolódni a társadalomhoz. Emlékszem, tíz-tizenkét éves lehettem, amikor a bátyám tartott egy házibulit. Üvöltött a zene, sorra jöttek a hosszú hajú hippi és punk gyerekek. Ültem egy széken, nem sok mindent tudtam csinálni, táncolni sem volt kedvem, és a cuki csajok folyton kérdezgették, nem unatkozom-e. Aztán úgy alakult, hogy elkezdtem nekik mutogatni a rajzaim, egy egész nagy csapat gyűlt körém, gyakorlatilag kezdtem ellopni a show-t. Volt, hogy egy hasonló szituációban az apám (Kiss Kálmán író, költő – a szerk.) lopta el a show-t. (Nevet.) Házibulit szerveztünk, ő pedig otthon maradt, és egy idő után a legjobb csajok őt hallgatták a konyhában, ahol alternatív irodalomórát tartott. Neki a költészet a mentőöve.

Sokféle embertől tanultál különféle zenét: a bluestól a cigányzenén keresztül a népzenéig.

Sokáig volt is bennem frusztráció, hogy ott állok a színpadon, zenélek, miközben sokkal jobban festek. Görcsöltem, hogy le tudom-e játszani a következő motívumot. A közönség végigkísérte, ahogy belejöttem a szakmába. (Nevet.)

Volt egy olyan pont az életedben, amikor rájöttél, hogy zenei értelemben lehetsz valaki?

Inkább arra emlékszem, amikor azt mondtam magamnak, az, amit zeneileg képviselek, a művészet kontextusába helyezhető. Minden ember rejtély magának is. Nem szeretem túlanalizálni magam. A világom nincs kidekázva, nekem kell kitalálnom, mitől válik valami izgalmassá, inspirálóvá.

A zene legfőbb funkciója, hogy érzelmet közvetítsen?

Visszadobom a labdát: mi az emberek közötti kommunikáció funkciója?

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

Egy művésznek sokszor az is feladata, hogy kimondja azt, amit más nem biztos, hogy megtehet például egy tekintélyelvű társadalomban, ahol nincs szelep a rendszeren. A művészet egyfajta szelep. Egykor a varázslatot a sámán idézte elő, aki kiosztotta a bogyókat, majd ellazultunk egy holisztikus burokban, együtt lehettünk Istennel. Ezt a szerepet ma többek között a rockkoncertek töltik be. Egy kép előtt, még ha Picasso festette is, nem fognak tinilányok sikoltozni. Egyszerűen máshol hat.

Mi jut eszedbe elsőként, ha az inspirációs forrásaidra gondolsz?

Mindenből, akár az asztalon előttünk lévő kávéscsészéből is lehet meríteni. Nem úgy működöm, hogy feltett lábbal, egy üveg vörösborral a kezemben várom az ihletet a naplementében. Amikor dalt szerzek, leülök, megfogom a gitárom, és leírom azt a gondolatot, ami eszembe jutott korábban, akár az autóban a piros lámpánál. Ha gyerekekkel vagyok, gyerekdalok születnek, ha elmegyek a prérire, jön a western. Azt szeretem, amikor csak egy feladattal foglalkozom, és szinte már csak azzal álmodom, már benne vagyok a moziban, én meg a hangok, tudod. (Nevet.)

A művész, az alkotó valamennyire érti és látja az útját, de nem teljesen bizonyos benne. Tágítjuk a kereteinket. Kissé beteges ennyire hazardírozni, de nálam nem működik másképpen. A kilencvenes években egy néni megállított Líviusszal az East Village-ben, New Yorkban. Figyelmeztetett, hogy ne menjünk arra, amerre indultunk, mert ott gombát esznek és drogoznak a teljesen bolond fiatalok, mi viszont – nem tudtuk, miért – éreztük, hogy pont arra kell továbbmennünk. Ha akkor visszafordulunk, talán bizonyos dalok meg sem születnek, vagy konvencionálisabb stílusban adjuk elő őket. Mindegy, hogy fizikailag vagy spirituálisan, de több utat kell bejárni. Nem az a típus vagyok, aki egy íróasztal mögött megírja az életét, aki egy dologban lesz csúcs tökéletes.

Minden dalnak egy szövege van?

Minden alkalommal beleírod magad egy dalba, belefested magad egy képbe?

Megpróbálhatok csalni, de még egy csaló szemüvegen keresztül sem tudom kihagyni magam. A dal írója mindig benne van a dalban, ahogy egy festő a képeiben, legfeljebb nem a legszebbik önmagával. A te turmixgéped ugyanazt a gondolatot már picit másképpen keverné. (Elgondolkodik.) Hú de kurva filozofikusan válaszolok a kérdéseidre!

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

Könnyen veszed, ha valaki a te dalodat énekli?

Leginkább attól függ, ki interpretálja, illetve attól, hogyan. Azt szeretem, amikor inspirálódnak belőle.

Zavar, amikor egy dalnak az üzenetét a közönség másképpen értelmezi?

Megesett, hogy a közönség mást gondolt, mint szerettem volna… Ez normális, mi is néztünk már kutyát farkasnak, nem? (Nevet.) Mindenkinek van prioritása, saját világa, aminek alapján szűr, kommunikálja a világot.

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

Okoz nehézséget az üzenet, a szöveg és az előadásmód egyensúlyának megtalálása?

Ez ösztönösen működik, csak később szoktam észrevenni, hogy van valamilyen rendszer. Hol tudom én dalszerzés közben, amit apukám rögtön észrevesz, hogy egyes dalok felező nyolcasok jambikus lejtésben? (Nevet.) A saját tudásom szintjén nevezem nevén a gyereket. Annak a típusú művészetnek, amit szeretek, nem célja, hogy a születésénél teljesen az agyánál legyen az ember. Van egy váz a fejemben, de az, mint tudjuk, nem mindenkinek fogja ugyanazt jelenteni. Nincs meg az elején a történet vége.

Ahhoz, hogy megtaláld, szükséges a kreatív energia is.

Mindegy, mit csinálok, a kreativitás fontos része az életemnek. A feleségem mindig röhög, amikor leülök a két gyerekkel legózni vagy duplózni, mert előre tudja, hogy mikor ők már rég megunták, én még mindig nem bírom abbahagyni. A családi életem szervezése is iszonyatos kreatív energiákat követel.

Mi a kreativitással kapcsolatos első emléked?

A gyerekkori magányom. Nagyon jövős-menős gyerek voltam, de amikor egyedül maradtam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Megkérdeztem anyukámat, mit csináljak. Azt válaszolta, rajzoljak valamit. Kilencévesen már órákat, napokat tudtam átrajzolni, ekkor már élveztem a magammal töltött időt, kitöltöttem az ürességet.

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

A magyarországi közhangulat jó terep ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni dalszövegekben, hogy mi az, ami nincs, hogy van mi ellen lázadni?

Itthon a túl agresszív politika mint tinta szívódott bele a társadalom szivacsába, egészségtelen légkört teremtve. A szivacsot ki kellene tisztítani, de a hatalomnak az az érdeke, hogy fenntartsa a feszültséget, hogy definiálhassa önmagát. Ez egy fekete-fehér absztrakt világ, amelyben a nonszensz történéseket még egy gazdag fantáziával megáldott ember is nehezen képzelné el, egy rossz színház. Jó lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad a félelem útján haladni, nem vehetjük be ezt a pirulát. Szerencsére azért Magyarországon sok más téma is van, mint ez a direkt politikai közéleti líra.

Mennyire lehet eltekinteni attól, amit a közönség elvár? Vegyünk egy másik zenekart, például a Rolling Stonest, akik rendre ugyanazokat a dalokat játsszák a koncerteken, és bár próbálkoznak, azért mindig a Satisfactionnel zárják a műsorukat.

Nem gondolom, hogy ők ettől rosszul érzik magukat.

Tudatosan nem épültél be a mainstream médiába?

A celebkedés nem izgat, inkább megmaradok abban a közegben, amit szeretek. Ettől még előfordulhat, hogy ha majd nagypapa koromban is érdekes leszek, és még lesz televízió, elmegyek zsűrizni egy tehetségkutatóba, de csak azért, mert az unokának kell majd pénz az egyetemre. Interjút sem szeretek adni.

Ez azért elég direkt, köszi.

(Nevet.) Beszélgetni viszont szeretek, a kettő nem ugyanaz. Elfogadom a rám rótt feladatot, a mai viszonyok között néha marketingelni is kell a világot, amit építettem.

Érezted a média törekvését a skatulyázásra?

Kicsit izgalmas, botrányos múlttal rendelkező figurára mindig szükség van a médiában. Ha a zenekar önazonos tud maradni, egyértelműen igent mondunk egy felkérésre, ezért dolgoztunk például cirkuszosokkal vagy klasszikus zenekarral. Jótékonysági kezdeményezésekben is szívesen részt veszünk, de ezzel sem haknizunk. A Quimby az alternatív rockzenekar imázsban a legjobb.

A családalapítással egyébként is betettél a szexis, botrányos rocksztár sztereotípiának.

Miért? Ne szórakozz már, tök menő családosnak lenni. (Nevet.)

Kiss Tibi (Fotó: Valuska Gábor)

Demjén Ferenc mondta egyszer, hogy a közönség el sem tudja képzelni, milyen halálosan magányos tud lenni egy rocksztár.

Minden ember lehet halálosan magányos. A művész talán annyiban különbözik mástól, hogy szélsőségesebben éli meg. Amikor a saját magányomat foglalom dalba, egyúttal az összes magányos embernek énekelek. Az ilyen témájú dalok azáltal születnek, hogy felismerjük magunkban az ürességet, tudjuk, dolgunk van magunkkal. Nem foglalkozol a boldogsággal, amikor nálad jár, akkor viszont igen, amikor szarul vagy.

Mi történik benned, amikor egy telt házas koncertet követően lejössz a színpadról?

Bár dinamikai különbséget élek meg, már megszoktam. Egy jól sikerült buli olyan, mint egy jó lelki zuhanyzás, amely után kellemes, felszabadult üresség jár át, még dolgozik az adrenalin, fel vagyok dobva. Ha nem sikerül jól a buli, kicsit megy a cipőnézés, de azért ahhoz alapjáraton nagyon bánatosnak kellene lennem, hogy zavarjon, hogy a közönség egésze nem jön velem az ágyamba…