Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy pályafutásod elején két dolog egészen komolyan meghatározta az életed: a nők…

(Felnevet.) Többé-kevésbé. A Nők Lapjához a gyűrűs menyasszonyom révén kerültem, akinek nagynénje, Kertész Magda a lap vezető újságírója volt.

…és a szerencse.

A szerencse meghatározó egy fotográfus életében. 1956-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója voltam, és mivel kissé hangosabb voltam a kelleténél, a forradalmi bizottság tagjává választottak. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy később fegyelmivel kizárjanak. Rádiószerelő ipari tanuló lettem, pedig mindössze annyit tudtam a rádiókról, hogy hol kell be- és kikapcsolni őket. Később a fotótechnikában sem voltam soha nagy matador.

Korniss Péter: A tengerparton, 1963 © Korniss Péter

Szerettem volna változtatni az életemen, és valahogy úgy voltam vele, hogy a fotográfiához be tudtam csatornázni a humán érdeklődésem. Ezért segédmunkára jelentkeztem a Fényképész Szövetkezethez. Éppen a felvételi iroda előcsarnokában ültem, amikor besétált a tízes számú telep vezetője, Vassányi Béla. Rám nézett, majd megkérdezte az elnöknőt, mi járatban vagyok náluk, és miután megtudta, kérte, hadd vigyen magával. Éjszakai idénymunkára vett fel. Iskolai csoportképeket kellett szárítanom. Amikor végeztem a feladataimmal, mindig megkértem a riportereket, hadd vigyem az állványaikat, a lámpáikat. Később áthelyeztek a Kálvin térre, ahol képeket kasíroztam. Előfordult, hogy egy átalakított mellékhelyiségben kellett dolgoznom, de mindig visszajártam az Andrássy út 38. szám alatti riportosztályra. Tetszett, hogy nem műteremben dolgoztak, hanem az élet sűrűjében, esküvőkön, temetéseken, de fotóztak kirakatot, enteriőröket és színházaknak is. Nagyon sokat tanultam a kollégáktól. Emlékszem, először szövetkezeti közgyűléseket és kirakatokat fotóztam, majd jött a Képes Sport.

Ahol külső munkatársként dolgoztál, és ahol egy számodra szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedtél a tánc világával.

A laphoz Szebenyi Gábor révén kerültem, akinek édesapja, Szebenyi Sándor szerkesztőként dolgozott az újságnál. Nem voltam jó a sportfotózásban, főleg, ha azokra a nagy nevekre gondolok, mint Hemző Károly, aki az Aranycsapatnak volt a fotósa. Nem is lelkesített annyira, mint később a tánc. A művészetek mindig nagyon vonzottak. Életem egyik döntő momentuma, amikor 1961-ben egy nap Vassányi Béla közölte velem, hogy mivel megbetegedtek a kollégák, nekem kell elkészítenem az Operaházban a Balettintézet végzős növendékei vizsgaelőadásának fotóit. Mondtam: „Béla bátyám! Azt sem tudom, mi az a balett.” Mire ő: „Ugyan, fiam! Sportot fényképezel, nem? Na látod! Ott is ugrálnak, itt is ugrálnak. Eredj, csináld meg!” (Nevet.)

Első nap szinte üres géppel távoztam. Végem volt… Másnap tartották a főpróbát, amelyen jelen volt az intézet igazgatója, Lőrinc György is, aki később az Opera balettigazgatója lett. Odamentem hozzá, és elmondtam, hogy ez az első táncfotózásom, nagyon fontos, hogy jól sikerüljön. Segített. Ahogy tette ezt Friedmann Endre is. Akkoriban még úgy fényképeztük a balettet, de a színházat is, hogy miután lement az első felvonás, a darab rendezője szólt, hogy a fotósok elkészíthetik a képeiket, majd beállította a szereplőket egy jelenetbe. Ezt követően mentek fel a fotósok az állványaikkal a színpadra, a segédek pedig vitték utánuk a főfényt és a csúcsfényt. Azt sem tudtam, melyik lábamra álljak az idegességtől, és akkor észrevettem, hogy összecsavarodtak a kábeleim. Elkezdtem bontogatni őket, és ekkor a nagynevű, engem nem is ismerő Friedmann odalépett hozzám, és azt mondta: „Nyugi! Nekik legalább olyan fontos, mint neked.” És hozzálátott saját kezűleg kibogozni a zsinórokat. Ilyen kollegiális viszonyok között dolgoztunk. Előfordult, hogy Keleti Éva mondta be nekem az expót. (Nevet.)

Második nap minden szükséges felvételt elkészítettem, a Fényszöv büszkén rendezett be egy kirakatot a képeimből, hiszen jó propaganda volt. A történet folytatása, hogy az év őszén Lőrinc György meghívott, hogy készítsem el az évfordulós könyvük felvételeit. Így kezdődött… Mesés történet, tiszta Hollywood. A tánc máig meghatározó az életemben. A feleségemet is a tánc révén ismertem meg.

Korniss Péter: Bihari Együttes, 1973 © Korniss Péter

1961-től már a Nők Lapja munkatársaként sorra jelentek meg a táncfotóid, de leginkább a vidéki életet szeretted fotózni. Milyen volt a lapnál dolgozni?

Szinte napra pontosan harminc évet töltöttem a Nők Lapjánál. A próbariportra Galsai Pongráccal mentem, és 1991-ben, egy hétfői napon mondtam fel, miután kiderült, Fenyő János megvásárolta a lapot.

Korniss Péter: Kapára támaszkodó asszony, 1974 © Korniss Péter

Mindannyian sok lehetőséget kaptunk Németi Iréntől, a lap csodálatos és rendkívül tisztességes főszerkesztőjétől, akinek az élete volt a Nők Lapja. Mindig azt mondta: „Gyerekek, ti ne törődjetek semmivel, nektek az az egyetlen feladatotok, hogy jó lapot csináljatok, a többi az én dolgom!” Olyan munkákat is publikálhattam, mint az 1982-ben három részben, fekete-fehérben megjelent projektem: A vendégmunkás.

Korniss Péter: Zuhany alatt, 1982 © Korniss Péter

Főszereplőjét, Skarbit Andrást tíz éven át fotóztad. Ugyanígy hosszú éveken keresztül örökítetted meg a betlehemeseket vagy Boldizsár Marit is.

Mari nem téma nekem, ő a keresztlányom édesanyja, ahogy ő mondja: egy család vagyunk. Megismerkedésünk kezdetétől, 1971-től fényképeztem, de soha nem azzal a céllal, hogy a sorozatokból majd összeállítok egy anyagot, bár mintha kitaláltad volna a gondolataimat, mert egy ideje azon spekulálok, hogy talán kellene kezdenem valamit a Mariról készült képekkel.

Korniss Péter (Fotó: Valuska Gábor)

Novák Ferenc „Tata” barátomat 1960 óta ismerem, akkor keresett meg, mert látta a Muzsika címlapján megjelenő táncfotómat. Azóta sem nagyon telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk. Ő volt az, aki 1967 novemberében elvitt az első széki utamra.

Ennek kapcsán mondtad egyszer, hogy amik a korunkban igazán mozgatnak téged, azok a kötődések, a közösségeken belüli összetartozás, az emberi kapcsolatok ereje. Vannak dolgok, mint például a technológia, amelyek pont ezek ellen dolgoznak.

A 2017-ben lezárult anyagom ezzel a helyzettel foglalkozik. A szereplői közül van olyan, aki már 1967-es sorozatomban is megjelent. Azt próbáltam érzékeltetni, hogy azok a széki asszonyok, akik ebben az erős közösségben élték fiatal éveiket, ma a világ változása miatt kénytelenek Budapesten dolgozni. Teszik ezt pusztán a megélhetésért, magányosan, miközben a családjuk csak kéthavonta látja őket, amikor hazaviszik a keresetüket. Vendégmunkások.

Nevezhetjük-e küldetésnek, hogy az embereket, a közösségeket közelebb hozod a nézőidhez?

Szék ekkor elzárt vidék volt. Szinte 19. századi látvány tárult elém, színeiben, autentikusságában, szokásaiban, viseletében, magatartásában, karaktereiben. Mindez a múltunk része. Az volt a dolgom, hogy megörökítsem.

Mindig is a hagyományos kultúra, a közösség izgatott. Vajon mit tud hozzátenni az emberek életéhez? Miben erősíti meg őket? Egyáltalán mire szolgál a hagyomány? Ugyanezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat, amikor a világ távoli tájain kalandoztam. Az indiánokhoz például nem sikerült közel kerülnöm. Két hónapot töltöttem Dél-Jemenben, de jártam Dél-Amerikában, ahol Amazónia dzsungeleitől a misszionáriusokon át a hegyi kecsuákig számtalan élményben volt részem. Oroszországban rénszarvastenyésztő nomádokat látogattam meg a GEO magazin megbízásából.

Korniss Péter: Homokvihar, Jemen, 1980 © Korniss Péter

A HarperCollins adta ki az A Day in the Life of… könyvsorozatot. Főleg amerikai, francia, kisebb számban angol, német és olasz fotográfusokat hívtak meg a közös munkára. Először 1991-ben, egyetlen kelet-európaiként hívtak meg. 1994-ben a Fülöp-szigetekre utaztunk, amikor egy jó barátom, Barry Lewis közölte, hogy mivel drágább az út, a kiadó kevesebb fotóst visz magával, így ő nem jön velünk. Nem értettem, hogy engem miért visznek. Erre ő: „Mint magyar, te vagy az egzotikus madár.” A fotózásokat mindig egy kutatás előzte meg, amelyben a szerkesztők felmérték, mire kíváncsiak az olvasók, majd aszerint osztották ki a feladatokat, hogy ki és miben a legjobb. Mindig hagyományos, vidéki témát kaptam. Amikor például Vietnámban voltam, a kambodzsai határ mellé küldtek egy Tay Ninh nevű városba, a kaodaizmus központjába. Mint kiderült, Graham Greene ír róla A csendes amerikaiban. Káprázatos színekben pompázó szerzetesek, sárkányok, templomok… Elképesztő világ. A miniszterelnök Hanoiban fogadta a visszaérkező fotósokat. A fogadáson sorra jöttek oda hozzám a kollégák, hogy gratuláljanak, én pedig már azt sem értettem, miért engem küldtek megörökíteni egy világot, amelyről azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Az egyik szervezőhöz léptem oda, magyarázza meg, miért engem küldtek, mire azt válaszolta: „A munkával nem akartunk megbízni egy nagyképű amerikait vagy egy arrogáns franciát. Tudtuk, hogy te otthon vagy a hagyományos kultúrákban. Tudtuk, hogy te bejátszod magad…” Aki nálam tudatosabb és becsvágyóbb volt, igyekezett olyan témát kérni a kiadótól, amelyik magazinoknak eladhatóbb: börtönt, hadsereget, kormányt, kábítószert vagy prostituáltakat. Én egészen más világban nevelkedtem. Nem tudok mit kezdeni ezekkel a témákkal. Félreértés ne essék, nem erkölcsi kérdésről beszélek.

Korniss Péter: A Cao Dai templomában, Vietnám, 1994 © Korniss Péter

Kortársaid szerint te vagy az a magyar fotográfus, aki noha itthon él és alkot, mégis világszerte ismerik. A nemzetközi karrier soha nem ambicionált?

Az ország azonban nem volt benne a nemzetközi vérkeringésben. Nekem sem jutott eszembe, hogy a fotográfia révén kitárulhat előttem a világ. A Nők Lapjánál nem volt egy olyan fotószakmai műhely sem, mint például a Népszabadságnál, ahol a fotórovat vezetője, Rédei Ferenc nagyon fontos nevelő tevékenységet folytatott. A nyugati munkákkal aztán eljött az idő, hogy meg kellett tanulnom rendesen fényképezni. Nagyon egyszerűen hangzik, de tényleg így volt. Csipkedtem is magam rendesen… A nagy ugrás a hetvenes években következett be, amikor kaptam egy ENSZ-díjat, aminek köszönhetően meghívtak Vancouverbe, majd a World Press Photo zsűritagja, illetve különböző amerikai egyetemek előadója lehettem, és nemzetközi magazinoknak dolgozhattam. De ha igazán nemzetközi karrierre vágysz, ahhoz kint kell élned.

Korniss Péter (Fotó: Valuska Gábor)

Nézd, 82 éves múltam, 1967 óta parasztembereket fényképezek. Mit csináljak, ha engem ez érdekel? (Nevet.) Mindig tudtam, hogy ezzel nem leszek világsztár. Idén Kolozsváron és Rómában volt kiállításom, jövőre Szentpéterváron lesz. Hálás vagyok a Várfok Galériának, amiért az állandó művészköréhez tartozhatom, és amiért bevezettek a műtárgypiacra is. Eszem ágában sincs tehát panaszkodni.

Mennyire volt szakmai, illetve mennyire volt technikai kérdés, hogy a világod inkább fekete-fehér, mint színes?

Kezdetben egyáltalán nem szerettem színes filmre dolgozni. Idővel rá kellet jönnöm, hogy van olyan téma, amelynek az üzenete színesben adható át legjobban. A világ nagyon megváltozott. Amikor elhatároztam, hogy a széki asszonyokat újra elkezdem fényképezni, egy analóg gépet hívtam segítségül, de ebben a korban a digitális az adekvát technológiai megoldás. Nem fogok csak azért analógra fotózni, mert azzal esetleg jobban megfelelek egy magasabb esztétikai és fotótörténeti szempontnak. A lényeg a gondolati indíttatás. Ezek az asszonyok a hétköznap is hordott népviseletükben a hagyományos kultúra utolsó eleven képviselői.

Korniss Péter: Az aluljáróban, 2014 © Korniss Péter

A digitális fotótechnológiáról egyébként nincs rossz véleményem. A NatGeo egyik szerkesztője mesélte egyszer, hogy néha felteszik neki a kérdést, miért nem maradt meg a lap a klasszikus, fekete-fehér formátumnál, mire azt szokta válaszolni: „Miért, ti fekete-fehér televíziót néztek?”

A fotográfiához érzelmi a hozzáállásod, te magad is érzelmes ember vagy, szeretsz kötődni. Mit adott számodra a fotográfia?

A fotográfia ugyanazt jelenti számomra, amit hat évtizede. Őszintén mondom: a megörökítés maga a csoda.