Hogy indult a televíziós pályafutásuk?

Szegvári Katalin (SZK): 1969-ben egyetemistaként megnyertem a Pályabelépő című sportriporterversenyt, többek között Gyulay Istvánnal, Knézy Jenővel és Kaplár F. Józseffel együtt. Noha a megmérettetés nem a képernyőn zajlott, komoly feladatok elé állítottak, mivel jól beszéltem németül, kivittek a müncheni olimpiára is. Később külső munkatársa lettem a sportosztálynak, amelynek vezetője, Radnai János és Vitray Tamás megmondták, nőként ne reménykedjem abban, hogy a szakma és a nézők elfogadnak sportriporternek. 1971-ben kerültem státuszba a televíziónál, amikor elindult A Hét című műsor, amelyben csak addig szerettem dolgozni, amíg Polgár Dénes vezette a szerkesztőséget, távozása után megváltoztak a dolgok. 1980-ban, amikor már nagyon elkeseredtem, jött Sanyi, akinek már korábban is dolgoztam a Nézőpont című kulturális műsorába, nem voltunk tehát ismeretlenek egymás számára.

Érdi Sándor (ÉS): Lényegében folyamatosan a sorkatonai szolgálat elől menekültem. (Nevet.) Az érettségit követően segédmunkás, később nyomdai szedő lettem, majd jelentkeztem a bölcsészkarra, néhány hónapig népművelőként, utána évekig állami hivatalnokként dolgoztam. Egészen szép karriert futhattam volna be, ha nem érdekel annyira a kultúra világa. Már az egyetem alatt rendszeresen közreműködtem a legendás korszakát élő Egyetemi Színpad előadásaiban. Később Ruszt József rendező hívott igazgatónak Kecskemétre, ám ő váratlanul pesti szerződést kapott, én pedig nem tudtam, hogyan kell egy profi vidéki társulattal bánni, szerettem volna viszont ismét színházközelben élni. Szerencsére adódott egy lehetőség a tévé színházi rovatánál, egy évre rá megkaptam az irodalmi rovatot is, újabb esztendő múltán önálló kultúrpolitikai műsor készítésével bíztak meg, de ezt másfél év után betiltották, így újabb évem volt arra, hogy kitaláljam a Stúdiót.

SZK: Egy erősen cenzúrázó korszakban annál vonzóbb ajánlat nem létezett, mint amivel Sanyi megkeresett engem és Kepes Andrist az új műsorral kapcsolatban.

A Magyar Televízió emlékezetes nagy botrányainak egyikeként 1980. november 18-án indul útjára a Stúdió.

SZK: Az egyetlen igazi nagy botrány volt! Előtte mindenki betartotta a játékszabályokat.

ÉS: A televíziózás akkori időszakában a magazinműsorok nagyon egyformák és rendezettek voltak, én pedig azt gondoltam, ha művészetről készítünk műsort, annak formailag is ahhoz kell illeszkednie. Másrészt a Magyar Televízió monopolhelyzetben volt, mérhetetlenül igazságtalan lett volna, ha a műsor egy szempontú, ezért olyan munkatársakat kerestem meg, akikről tudtam, hogy az érdeklődési körük, az ízlésük eltér az enyémtől. Ennek köszönhetően egy „tarka” és vállalkozó kedvű csapat állt össze, akikkel felrúgtuk az addig megszokott műsorok monotonitását. A Stúdió minden héten, kedden este kilenckor került adásba, az elgondolásom pedig pontosan tükrözte az akkor induló Skála Áruház szlogenje: „Ha megjön a kedve, várjon a keddre, mert keddtől-keddig mindig más.”

Érdi Sándor (Fotó: Soós Bertalan)

SZK: Művészetről csak művészi színvonalon lehet tudósítani. Ez volt Sanyi egyik alapeszméje. A témákat ennek szellemében kellett feldolgoznunk.

ÉS: Más volt a vágástechnikánk, a ritmus és a belső logika is. Például ha két riport két megszólalója vagy gondolatisága illett egymáshoz, keresztbe vágtuk az anyagot. A nézők megőrültek ettől, de azért nézték.

SZK: Már 1980-ban flashbacket használtunk.

A Kádár-korszakban, az Aczél György fémjelezte kulturális életben nem lehetett könnyű formabontónak lenni.

ÉS: Az első adás másnapján a televízió elnökével és a főosztályvezetővel együtt mentünk Aczél elvtárshoz. Második alkalommal már csak ketten mentünk a főosztályvezetővel, utána már csak én, de rendszeresen, minden adás után hívattak. Kedden este lement az adás, szerdán öltönyben mentem dolgozni, és azt mondtam a titkárnőnek, hogy csak akkor szóljon, ha Aczéltól keresnek. (Nevet.)

SZK: Soha nem járt öltönyben a tévébe, de ezeken a napokon mindig abban jött be a szerkesztőségbe.

ÉS: Működött a kulturális életben az a bizonyos három T (tiltott, tűrt és támogatott), és a politika azt várta el, hogy az adásba csak a támogatottak köréből válogassunk, minket viszont csak az érdekelt, mi olyan történt az adott héten, ami érdekes és izgalmas.

A második adást Jancsó Miklós készítette. A botrány csaknem elsodorta a szerkesztőséget. A Simó Sándor jegyezte harmadikról pedig azt mondják, szinte minden eltervezett és leforgatott riport kimaradt belőle.

ÉS: Remek szakemberek felszabadult légkörben dolgozhattak. A második adásban például élő lovat, meztelen nőt vittek be az Astoria Szállóba… Minden, ami Jancsóéknak természetes volt, a tévében szörnyűségnek számított. A nézőkön kívül a kritikusok is megbolondultak tőle, nem tudták hova tenni, amit csináltunk.

SZK: Jancsót az sem érdekelte, van-e aktualitása a riportnak, Harasztÿ István mobilszobrait sehol nem állították ki, mégis leforgatta vele az anyagot.

Szegvári Katalin (Fotó: Soós Bertalan)

ÉS: Borotvaélen billegett a dolog. Nagy Richárd becsületére váljon, hogy ő is körömszakadtáig védett minket, pedig a művészi meggondolások távol álltak tőle.

SZK: Aztán az én balhém következett. Egy Hamlet-előadás bemutatása miatt letiltott az agitprop osztály. A darab rendezője azt mondta a riportomban, hogy Claudius karakterét állította középpontba, és ezt valaki a hivatalban úgy értelmezte, hogy Claudius maga Kádár János.

ÉS: Ehhez tudni kell, hogy a darab szerint Claudius nem volt rossz uralkodó, egyetlen bűne az volt, hogy megölte az előző királyt. A Kádár János és Nagy Imre történet ismeretében ez bizony minimum „áthallásos” volt.

SZK: Az akkori tévéelnök, aki már nem Nagy Richárd volt, közölte, hogy egy évig nem kerülhetek képernyőre. Megkérdeztem tőle, ha már akkora párhuzamot látnak a darab és a valóság között, Kádár János elvette-e feleségül Nagy Imre özvegyét… (Felnevetnek.) Sanyival elmentünk Szinetárhoz, aki felhívta Aczél Györgyöt, s addig magyarázott, amíg el nem érte, hogy dolgozhassak tovább.

ÉS: Aczél nem szívesen gyártott mártírokat, egész kultúrpolitikája az értelmiséggel való kiegyezésen alapult. Ha ma valakinek letiltják a műsorát, az bizony megkapja az útilaput is.

SZK: Nem leszek népszerű a kijelentéssel, de Aczél pontosan tudta, mi a minőség. Aki nem hiszi, nézze meg, milyen filmek, színházi előadások születtek ebben az időben, csak hát a Stúdiót másfél-kétmillió ember nézte adásonként, ezért a politika is kitüntető figyelemmel kísérte.

Hogyan élték meg a szerkesztőség tagjai a botrányokat?

SZK: Kepes kedvesen pimasz és cinikus volt. Sanyi elegánsan, ő egy pókerarc, akivel bármi történik az életében, fegyelmezett úriember marad. Én mindig nagyon izgattam magam, hogy mi lesz.

ÉS: Andris bizonyos szempontból naivan viselkedett ezekben a helyzetekben. Esztétika szakos volt, azt hitte, az elvtársaknak az a problémájuk, hogy nem értik pontosan, mi a jó, de ha elmagyarázza, majd megértik, és nem lesz körülöttünk állandóan balhé. Kati kitörő érzelmekkel fogadta a balhékat. Egy nő a férfiak társaságban egészen másként szólal meg, ha kellett, sírni is tudott.

Szegvári Katalin (Fotó: Soós Bertalan)

SZK: Egyszer így mentettem meg a Stúdiót. Bőgtem egy nagyot Aczélnál…

Mindannyian a saját ízlésüknek megfelelően szerkeszthették a műsort. Kinek mi volt az erőssége?

SZK: Kepesé főleg a film és a képzőművészet, Sanyinál a kultúrpolitika anomáliáihoz is kapcsolódó anyagok domináltak, nálam pedig a színház. Baló György a politikai adásoktól érkezett hozzánk, ezért tőle a néző betekintést nyerhetett a kultúra gazdasági, politikai összefüggéseibe. Petrányi Jutka erősen vonzódott a komolyzenéhez, Györffy Miklós pedig mindenevő volt.

Leginkább a súlypontok voltak meghatározva, Sanyi nem engedte, hogy egy fontos esemény kimaradjon csak azért, mert az éppen soros műsorvezetőt az nem érdekelte vagy, nem értett hozzá.

ÉS: Kemény csapatmunka volt, minden adás több szűrőn ment keresztül. Az adások után tartottunk egy stábértekezletet, ahova az, aki három hét múlva került képernyőre, elhozta az ötleteit, amelyeket megbeszéltünk, illetve a leforgatott anyagokat külön is elemeztük, majd az egész adást egyben is megnéztük. Saját műsoraimnál ugyanez volt a menetrend, egyetlen műsoromat sem engedtem úgy adásba, hogy valaki, akinek adtam a véleményére, ne látta volna. Ha három hétig foglalkozol egy anyaggal, a végére belevakulsz, valakinek meg kell mondania, ha valami rossz.

Milyen hatással volt a műsor a nézőkre?

SZK: Hálásak voltak, s talán hallgattak is ránk. Emlékszem, miután Kepesnek sikerült interjút készítenie Gabriel García Márquezzel, olyan emberek rohamozták meg a könyvesboltokat, akik korábban soha nem hallottak a Száz év magányról. Amikor Gobbi Hilda megtorpant a Bajor Gizi Színészmúzeum szervezésében, mert elfogyott a pénz, és mi meghirdettük a műsorban, hogy akinek van valamije a múzeum számára, vigye el neki, maga sem hitt a szemének: télen, térdig érő hóban, kígyózó sorokban jöttek az emberek a múzeumhoz, a kis emlékeikkel, tárgyaikkal. Miskolcra, a Szikora János rendezte Rómeó és Júliára, amely legalább annyira gyönyörű volt, mint a Franco Zeffirelli-féle film, külön buszok indultak az ország különböző pontjairól, miután tudósítottunk az előadásról. A legnagyobb botrány viszont Sanyihoz köthető.

ÉS: Valaki szólt, hogy könyveket semmisítenek meg egy raktárban. Érdekes történetnek ígérkezett. Akkor még nem tudtam, hogy a művészeti életben bevett gyakorlat volt, hogy amikor egy író anyagilag megszorult, azáltal tudott támogatást szerezni, hogy vagy új könyvet adott ki, vagy egy korábbi kötetét jelentette meg ismételten, de ehhez a raktáron lévő régieket meg kellet semmisíteni. Nagy felzúdulást keltett a riport, zengett az ország. A politikailag támogatott Állami Könyvterjesztő Vállalat első embere úgy érezte, meg kell védenie a szakmáját, ezért írt egy cikket az Élet és Irodalomba, hogy valótlanságokat állítanak a Stúdióban. Rettenetesen felháborodtam, hogy hazugnak neveznek. A munkatársakkal kimentünk a könyveket tároló raktárhoz, beültem egy rakás közepére, kezemben hibátlan kötetekkel bizonyítva, hogy márpedig igazat mondok. Adásról-adásra ment a vita, nem gondoltam bele, mekkora darázsfészekbe nyúltam, védtem a műsor és saját tisztességem, végül kétszeresen is bebizonyítottam, hogy az elvtárs nem mondott igazat, ami abban a korban, és ilyen fórumon példa nélküli volt.

(Érdi Sándor kezébe veszi a Stúdió ’81–’84 – interjúk, vitairatok, portrék című könyvet, és elgondolkodik.)

Mintha megilletődött volna.

ÉS: Nem jöttem zavarba, csak nem emlékeztem rá, hogy a könyvben, amit elhozott magával a Stúdióról, megjelent egy „Érdekesnek lenni könnyű…” (Ferencsik János a Parsifalról) című beszélgetésem is. Van egy zongorista fiam (Érdi Tamás – a szerk.), és a zongoristáknál manapság az a mánia, hogy akkor tud valaki zongorázni, ha gyorsan játszik, és nagyon veri a billentyűket.

Érdi Sándor (Fotó: Soós Bertalan)

A Stúdió soha nem csatlakozott semmilyen párthoz, viszont több párt kormányzása idején is megszüntették.

SZK: Amikor Peták István lett a tévéelnök – még a Horn kormány alatt – már tudtuk, hogy Bánó András és hírműsora szerepel az első helyen a „halállistán”, de a második a Stúdió szerkesztősége volt. Később egy megbízott elnök újra elindította a műsort, majd jött az első Fidesz-kormány. 1998 őszén kaptuk a telefonhívást, hogy Sanyi menjen be az tévészékházba… Soha többet nem léphetett be az épületbe, elvették a belépőjét is. Másnap már mi sem mehettünk be, mindenkit kirúgtak. A műsorújságban többet már nem szerepelt a műsor.

ÉS: Mint azóta is látjuk, a politikai rezsimek szeretik uralni a kultúrát.

SZK: Ezt követően készítettek egy olyan műsort, mint a Stúdió, két hölgy ugyanis igen régóta ácsingózott erre. Azt hitték, ha a mi műsoridőnkben jelennek meg, a műsoruk is ugyanolyan lesz, mint a Stúdió. Nagyot buktak.

Mit adott a műsor önöknek?

SZK: Mindent. A mai napig hálás vagyok Sanyinak, amiért hívott, és hogy fizetést kaptam azért, hogy szép dolgokban vehettem részt. Nem vagyok vallásos ember, de mindennap hálát adok a sorsnak, hogy ebben a műsorban dolgozhattam.

ÉS: Nekem a Stúdió előtti egész életem az erre való felkészülés jegyében telt. Ez a pályám gerince. Rettenetesen jó érzéssel emlékszem vissza rá, nem is annyira a sikerek miatt, hanem mert jó volt jó csapattal együtt dolgozni. Arról nem beszélve, ha egy kultúrát szerető embernek az a munkája, hogy délelőtt találkozzon Darvas Ivánnal, délután megnézzen egy színházi előadást, este részt vegyen egy kiállítás megnyitóját, majd meghallgassa Ferencsiket egy koncerten… Lubickoltam.

Tóth Olivér, az interjú szerzője, Érdi Sándor és Szegvári Katalin (Fotó: Soós Bertalan)

A közös történetük nem ért véget a Stúdió megszűnését követően, együtt találták ki a Halhatatlanok Társulatát.

SZK: 1996-ban egy közösen írt portrékötet kapcsán jött az ötlet, és azóta több mint száz lábnyomot örökítettünk meg a Nagymező utcában. Ma már nem is nagyon van olyan színművész, aki ne szerepeltetné az életrajzában, hogy a Halhatatlanok Társulatának tagja. Máig nem értem, miért nem akarja senki sem folytatni ezt a fontos műsort, amelyben a közönség szavazata döntötte el, hogy kinek a lábnyoma kerüljön a pesti Broadwayre.

ÉS: De mindketten tanítottunk a Budapest Média Intézetben is, amit borzasztóan élveztem.

SZK: Ott is a főnököm volt.

Nem hiányzik a televíziózás? Nem érzik azt, hogy méltatlanul keveset szerepelnek?

SZK: Annyi emlékezetes pillanatot adott ez a műsor, hogy nem vagyok hajlandó mártírszerepkörbe fagyni.

ÉS: Ma sem működik, hogy valaki fogja magát, és négytől-ötig kulturális műsort vezet. A könyveket el kellene olvasni, a kiállításokat, a színházi előadásokat meg kellene nézni. Tudom, nem ők tehetnek erről, hanem a szerkezet, ami felzabálja őket. Ma a média egy taposómalom, teljesen mindegy, mi jön ki a végén. Az nem fontos, milyen műsor megy két reklám között.

Rosszul éltem meg a Stúdió megszűnését, de könnyebben gyógyultam, mert imádtam például tanítani. Ráadásul nem az a fajta tévés vagyok, aki szereti a képernyős jelenlétet. Nagyon élveztem műsorokat kitalálni, leforgatni, megadni a végső formájukat, de reggel felöltözni, frizurát igazítani, az egy másik foglalkozás.

SZK: Megfogadtam, hogy akkor fogom abbahagyni a képernyőn való szereplést, ha majd a sminkelés több időt vesz igénybe, mint maga a műsoridő. Betartottam az ígéretem. Mindketten elengedtük, nem az emlékeinkből élünk.

ÉS: Kepes Andristól az egyik könyvének bemutatóján megkérdezték, miért nem szerepel a képernyőn. Nagy derültséget keltve azt mondta: „Mindenki nyugdíjba mehet, csak a tévés nem?”