Kövess minket!

Médiapiac

Téli lengyel robbantás

Az év végén robbanthatja a helyi piacot a lengyel TVN lekérhető szolgáltatásokat kínáló platformja.

A menedzsment egyik tagja azt közölte egy interjúban: a TVN Player szolgáltatását már így is egymillióan használják havonta. A társaság a digitális piacon is terjeszkedni óhajt; amire kiváló alapot kínál n névre hallgató digitális platformjuk, amely már 980 ezernél is több felhasználót mondhat magáénak.

Ez egy év alatt közel 20 százalékos emelkedést jelent, ami pontosan megegyezik azzal a mutatóval, hogy mekkora mértékben növelte árbevételét a fizetőstévé-piacon a TVN, amelynek kasszájába a második negyedévben 215 millió zloty, azaz mintegy 14 milliárd forint folyt be ebből a szegmensből.

Médiapiac

A 89.5 MHz-en szól tovább a Rádió 1

Nagyobb területen és jobb minőségben lesz elérhető a népszerű csatorna.

Közzétéve:

Borítókép: Buda Márton, a Rádió Plus Kft. ügyvezetője, fotó: Havran Zoltán

Új frekvenciára költözik hamarosan a budapesti Rádió 1. A jelenleg a 96.4 MHz-en hallható népszerű kereskedelmi adó a Médiatanács döntésének értelmében május elején birtokba veheti a 89.5-ös frekvenciát.

Egyedüli pályázóként a Rádió 1-et üzemeltető Radio Plus Kft. nyerte a 89.5 MHz frekvencia használati jogát, így hamarosan ott szólnak tovább Balázsék, az ország legjobb lemezlovasai és az igazi mai slágerek is.

A változással nagyobb lesz a főváros és környékén elérhető vételkörzet.

– A nagyobb vételkörzeten túl a hallgatók arra számíthatnak, hogy a peremkerületekben is jobb minőségben hallják majd kedvenceiket az éterben – mondta el Buda Márton, a Rádió Plus Kft. ügyvezetője (Rádió 1).A frekvenciaváltásra a Rádió 1 on-air, közterületi és social média kampánnyal hívja majd fel a hallgatók figyelmét.

Buda Mártonnal a Rádió 1-ről a Médiapiac most megjelenő nyomtatott lapszámában olvashatnak interjút.

Tovább olvasom

Médiapiac

Provokatív videóval üzentek a magyar kormányfőnek cseh filmesek

Csehország külügyminisztériuma nem engedélyezi, hogy bemutassanak egy Orbán Viktor miniszterelnök ellen irányuló videóüzenetet a budapesti Cseh Centrum filmfesztiválján.

Közzétéve:

Forrás: YouTube

A provokatív felvételt egy cseh rendezőpáros készítette ahhoz a filmjéhez, amelyet a cseh külügyminisztérium alá tartozó kulturális intézmény április 15-én játszana le. Ondřej Provazník és Martin Dušek ugyanakkor visszavonulót fújt, és kijelentette, hogy a film csakis az üzenettel együtt kerülhet be a magyarországi Cseh Filmkarneválra.

„A cseh külügyminisztérium tiszteletre méltó döntést hozott. Olyan döntést, amelynek semmi köze a politikához. Pusztán a józan észhez van köze”

– írja szombati Facebook-posztjában Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára az esettel kapcsolatban.

„A tisztelt művész uraknak természetesen joguk és lehetőségük van arra, hogy szapulják a magyar kormányt, ahogy ezt meg is teszik. Erre kismillió fórum adott. A cseh külügyminisztérium mindössze annyit kért tőlük, hogy ne a minisztérium kulturális rendezvényén tegyék” – jelentette ki az államtitkár. Majd hozzátette:

„Nem tudom, miért döntött így a cseh külügyminisztérium. Magyar szemmel feltehetően azért, mert nem akarták, hogy egy V4-es szövetségest egy állami rendezvényen támadjanak. Pláne ne azt a szövetségest, aki eddig is segített Csehországnak az életmentő vakcinák beszerzésével kapcsolatban, és

májusban – amikor a magyar átoltottság már négymillió fő felett lesz – negyvenezer vakcinával is segítjük cseh barátainkat. Gondolom, mindez a tisztelt rendező művész urakat cseppet sem zavarja, mit nekik negyvenezer honfitársuk élete.

A súlyos oltóanyaghiány miatt Csehország a sereghajtók közé tartozik az átoltottságban az Európai Unióban, mindössze a lakosság 6,6 százaléka kapott oltást. Az utóbbi napokban a járványhelyzet lassú javulásnak indult, a tízmilliós országban ötezer alá csökkent a napi új megbetegedések száma, és kórházban is kevesebb beteget ápolnak. Pénteken a hivatalos statisztikák szerint 5861 személyt kezeltek kórházban, közülük 1287 állapotát minősítették súlyosnak az orvosok.

Az idén április 14. és 18. között online megrendezésre kerülő Cseh filmkarneválon a szervezők minden egyes film előtt levetítik az alkotók rövid videóüzenetét. Ondřej Provazník és Martin Dušek rendezőpáros április 15-én mutatná be Az Öregfiúk (Staříci) című 2019-ben megjelent alkotásukat, ám a videóüzenet nélkül visszavonnák filmjüket a rendezvényről.

A roadmovie műfajban készült film egy emigránsról szól, aki azzal a céllal tér vissza a szülővárosába, hogy bosszút álljon azokon a döntéshozókon, akik bűnt követtek el ellene az ötvenes években, például egy ügyészen. A videóüzenetben Provazník kifejti: a politikusoknak gondolniuk kell arra, hogy életük végén talán eljön értük valaki, aki előtt felelniük kell a tetteikért. Mindeközben Dušek azt írja egy táblára a rendezőtársa háta mögött, hogy „Ban Orbán”, azaz tiltsák be Orbánt, majd hozzáteszi szóban: – Figyeljenek, amíg lehet.

Az alkotópáros a Respekt cseh hetilapnak tett nyilatkozatában elmondta: az egyperces videó március 25-én készült, és azóta is tart a csetepaté körülötte – írja a Magyar Nemzet, ahol a teljes cikk olvasható.

Tovább olvasom

Médiapiac

Elmaradt és hiányos rendszerváltás a médiában

Mező Gábor korábbi munkásságából egyenesen következett, hogy egyszer majd összefésüli és rendszerezi az általa felhalmozott adatokat, és megírja a magyarországi sajtó rendszerváltáskori történetét.

Közzétéve:

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A Pesti Srácok oknyomozó újságírója és a Pesti TV munkatársa számára a pillanat most elérkezett, a belügyi hálózati kapcsolatokat is firtató, A média lenyúlásának titkos története című, nemrégiben megjelent kötetében kétségkívül impozáns ismeretanyag gyűlt össze, amelyet az Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozott, és amelyen Gyurcsány Ferenc úszósapkában bohóckodik a Magyar Úszószövetség mára már bukott és büntetőeljárás alá vont elnökével, Gyárfás Tamással.

A kommunista rezsim tömegkommunikációját át- meg átszőtte a pártállam pressziója, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya (APO) magáénak érezte az összes sajtóorgánumot, bőszen ellenőrizte is azt, ami akkoriban nyomtatásban vagy a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban megjelenhetett Magyarországon. Persze mindenhová nem ért, nem érhetett el a keze a médiában, hiszen alig húsz-harminc alkalmazottja volt, ez a néhány tucat pártapparatcsik pedig kifejezetten az országos jelentőségű orgánumokat ellenőrizte. Ugyanakkor a rendszer rendkívül furfangosan épült fel, az APO-nak voltak megyei, járási és települési megfelelői, amelyek az éppen aktuális szinten végrehajtották a központi akaratot.

Nem feledkezhetünk meg a főszerkesztők felelősségéről sem, hiszen az igazán befolyásos orgánumok élére csakis párthű katonák kerülhettek, ők valósították meg azt, ami a párt ideológiai elvárásainak, vélt vagy valós követeléseinek megfelelt, s amivel az öncenzúra is megvalósult.

Mindezt leöntötte generálszósszal az állambiztonság a maga fogaskerekeivel, amelynek kisebb-nagyobb tagjai mind-mind kiszolgálták a Kádár-rendszert, hátsó csatornák segítségével információt szolgáltatva a közhangulatról, a média szövevényes személyi kapcsolódásairól és az éppen aktuális fejleményekről. Köztudott, hogy gyakorlatilag nem lehetett egy újságíró Nyugatra kiküldött tudósító úgy, hogy nem lépett be a belügy hálózatába – ez Mező Gábor kötetéből is kiderül –, annak kiszolgálási és kihasználtsági foka azonban már jócskán függött az ügynök egyéni képességeitől, elhivatottságától és rendszerhűségétől.

Mindezek a pártkatonák a rendszerváltás forgatagában is jórészt megőrizték pozícióikat különböző manővereik segítségével, ami viszont nemcsak a rendszerváltó erők helyenként megmutatkozó setesutaságára és kényszerpályára sodródására vezethető vissza, hanem arra az alaptézisre is, hogy egy teljes szakmát egyik pillanatról a másikra nem lehet leváltani (ez igaz egyébként az ügynökökre és az újságírókra egyaránt), még akkor sem, ha történetesen forradalom zajlik le egy országban.

A széllel szemben jártak

A médiában nem zajlott le azonnal rendszerváltás, ez köztudott, ezért is fordulhatott elő, hogy a konzervatív kormányok, akár az Antall- és Boross-kormányok, akár az első Orbán-kormány meglehetősen nagy média-ellenszélben dolgozott. Kívülálló szemével is egyértelmű volt, hogy amikor Antall Józsefet vagy az 1998–2002 közötti Orbán-kormány tagjait behívták a köztelevízió műsoraiba, hova húz a műsorvezetők szíve, és ha egy külföldi néző figyelte volna ezeket az adásokat, azt hihette volna, hogy egy ellenséges televízióba hívták meg őket vagy éppen ezek a politikusok ellenzékiek, akiket a köztelevízió most jól kiforgat a kérdéseivel.

A szerző éppen azt vizsgálja, hogy miként juthatott el idáig a magyar média, ennek apró részleteit fejti ki megfelelő alapossággal, nem kevés, 791 lábjegyzettel alátámasztva.

Ez utóbbiakat megnézve azonban szembetűnő, hogy túlnyomó többségük újságcikk vagy szakfolyóiratokban megjelent történészi munka, a levéltári jegyzetek törpe minoritásban vannak, s ezek között túlsúlyban van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (elvétve akad néhány Békés és Heves megyei, illetve egri pártbizottsági, valamint végrehajtó bizottsági irat), ami a téma szempontjából természetesen indokolt, de emellett hiányoznak a fent említett MSZMP KB APO, illetve ennek helyi alárendelt szervei iratanyagai, illetve az 1988-ban megszűnt, a Minisztertanács alá tartozó Tájékoztatási Hivatal utolsó éveinek dokumentumai sem váltak volna hátrányára a kötetnek.

Bizonyára ezek felhasználásával további érdekes információkhoz juthatunk, ami kitehetne még egy kötetnyi írást. Mindemellett azt azonban el kell ismerni, hogy ezeknek az iratoknak a megfelelő forráskritikával történő olvasata elég nehézkes, sokszor semmitmondóak, sőt az utókort félrevezetőek az ülési jegyzőkönyvei, kutatásuk viszont éppen attól szép, hogy közöttük bújik meg imitt-amott egy-egy információs aranyrög. Azt is hozzátehetjük, hogy ezeken az üléseken hangzott el legkevésbé tisztán, hogy az elvtársaknak milyen terveik vannak a jövőben a hatalmuk és befolyásuk átmentése érdekében, az igazán fontos megbeszélések ekkor már szinte mindig a színfalak mögött zajlottak, így sokszor csak a történésekből lehet visszakövetkeztetni egyes döntésekre.

Csernobiltól a Reformon át a Blikkig

Mező Gábor kötete – amit a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Soós Viktor Attila lektorált – apró mozaikkockákból rakja össze az egészet, illetve a médiatörténeti folyamatokat, egykorvolt ÁVH-sokból lett megmondóemberek, szürke eminenciások és politikusok tenyeréből evő médiacézárok tevékenységét vizsgálva. Azt, hogy ki volt ÁVH-s, ki a Belügyminisztérium ügynöki hálózatának a tagja, legtöbbször korabeli, ám megalapozott sajtóhírekkel támasztja alá, ami jó és üdvös, főleg annak fényében, hogy a levéltári forrásul szolgáló belügyi iratokat szakmányban semmisítették meg különböző nagy teljesítményű darálógépekben a rendszerváltás éveiben, 1989–1990-ben.

A csernobili atomerőmű katasztrófája kapcsán előkerülnek a kommunista felső vezetés bűnei, a felülről irányított titkolózások és a pániktól való félelemtől gyötört hazugsággyár beindítása, a Tájékoztatási Hivatal tájékoztatási főosztályvezetőjének, a cenzorból „reformerré” vált Virág András manőverei, Berecz János önfelmentő kötetsorozatának a szerző részéről méltán jelentős forráskritikával kezelt ide vonatkozó részei és Marjai József miniszterelnök-helyettes kapkodásokkal sújtott intézkedései.

A kötet nagy erénye, hogy kiderül belőle, szinte minden mindennel összefügg, és megtudhatjuk, hogy a kádári állambiztonság hálójából a rendszerváltás folyamán kipottyantott személyekből hogyan lettek a szárnyát bontogató demokráciában – melynek alapjait persze előre megfontolt szándékkal a posztkommunista vezetés rakta le, hogy elvtársait megfelelően magas polcra helyezhesse el az üzleti életben – médiaguruk, akik tematizálták a közvéleményt, és mi tagadás, ezáltal a négyévenként kiírt parlamenti választásokat is befolyásolták.

A szemünk előtt jön létre a könyvben a Reform című lap, amely szintén a reformkommunisták – azaz a hatalmukat féltő, és a változások során azt átmenteni akaró kommunisták – egyik zászlóshajója volt, mondván, hogy ez a lap is segíti a békés átmenetet. Holott csak arról volt szó, hogy a pártállami diktatúra egyik kedvenc vállalkozója, Demján Sándor pénzelte, aki azt a Magyar Hitelbankot vezette – a nagy sikerű Skála áruházláncon kívül –, amely még több „rendszerváltó” vállalkozást szponzorált a baloldal számára. Lássunk csodát, a kommunista hatalomátmentésnek ezt az állatorvosi lovát, azaz az immáron részvénytársasági formában működő Reform Kiadót a fent említett Virág András vezette.

Az már csupán porhintés volt a hatalom részéről, hogy az elején még odacsaptak ennek a lapnak, amikor késleltetve jelenhetett csak meg az első három száma, de aztán helyreállt a rend, és a negyedik lapszámtól kezdve zöld lámpát kaptak a „reformkommunisták” és vele együtt az az agymosó gépezet, amelynek munkája arra futott ki, hogy elhitesse a néppel, az MSZP már 1989-ben sem volt egyenlő az MSZMP-vel. Na persze,

csak a pártvagyon kellett a szocialistáknak, a befolyásukról és a kapcsolati hálójukról már nem is beszélve, a kényelmetlenné vált ideológia már nem.

A kötetben számos olyan mozzanat vetődik fel, amin a nem kellően furfangos észjárású átlagpolgár csak csodálkozva összecsapja a tenyerét, és egyik ámulatból a másikba esik, de még a témában valamennyire jártas halandók számára is bőven akad csemege. Megtudhatjuk többek között, hogy a Reform című lap alapító-főszerkesztője az a Tőke Péter volt, aki „Hidas” fedőnéven a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökségének titkos munkatársaként is tevékenykedett a Kádár-korszakban, onnan landolt a Reformhoz, majd szedte a sátorfáját, és állt a nagy sikerű Blikk élére szintén alapító-főszerkesztőként, ahol 1996-ig dolgozott. A szerző sikeresen fonja össze az információk szálait, és vonja le következtetéseit a régi elvtársak 1990 utáni munkásságáról, amellyel a közvéleményt és a közízlést is döntő módon befolyásolták.

A Reformnál Tőke Péter helyettese sem akárki lett – tudjuk meg a könyvből –, az a Léderer Pál, aki korábban a Népszabadság moszkvai, majd bonni tudósítója volt, amely állások annyira bizalmiak voltak, hogy betöltésüknél nem lehetett megúszni, hogy a belügy hálózatába ne kelljen belépniük. A kötetben megszólal Huppán Béla, a Reform művészeti vezetője is, aki teljesen idiótának nézte a korabeli olvasókat, amikor azt nyilatkozta, hogy saját kezdeményezésére járta ki magának 1984-ben Bonnban, hogy a Nemzetközi Újság- és Médiatechnológiai Szervezet ösztöndíjasaként tanulmányozza a legmodernebb újságírói és szerkesztési technikákat. Nyilván csak úgy mehetett valaki Nyugat-Európába tanulmányútra, ha erről az Országos Ösztöndíjtanács pozitívan döntött, és az is borítékolható, hogy ehhez a kiküldetéshez a belügy hozzájárulása szükségeltetett.

„Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”

A szerző felveti az 1956-ban Amerikába emigrált, korábban a kommunista pártközpont katonapolitikai osztályán dolgozó, és ott emberek haláláért felelős Király Béla, valamint az NSZK-ban karriert befutó, az ottani kereszténydemokráciával szoros kapcsolatot ápoló médiamágnás Joseph von Ferenczy külföldi ténykedését is, megjegyezve, hogy utóbbi Ferenczi Józsefként szintén a katonapolitikai osztályon szolgált tisztként.

Feltárul szemünk előtt, hogyan lett az 1988 végén alakult Axel Springer ennek az embernek a közreműködésével az ország egyik legjelentősebb médiavállalkozása, ahová természetesen a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban a kommunista véleményvezérek menteni tudták a hatalmukat és az irhájukat.

Ferenczy/Ferenczi még Berecz Jánossal, az akkori ideológiai és propaganda KB-titkárral is parolázott a széles nyilvánosság előtt ennek érdekében, a végeredmény pedig a már említett hatalomátmentés lett.

Kanyó András ÁVH-s múltú újságíró kétes erkölcsi értékkel bíró leleplező cikkei is terítékre kerülnek, hiszen ő csak a kádári állambiztonsággal szorosan együttműködve szerezhette meg azokat az információkat, amelyeket cikkeiben lehozott. Így lett belőle „sztárriporter”, aki Grósz Károly utasítására elkészítette Kádár Jánossal azt a nevezetes utolsó interjúsorozatot, amely egyes vélemények szerint nem kis szerepet játszott az egykori pártfőtitkár elhúzódó szellemi-fizikai agóniájának felgyorsulásában. Lejárató cikksorozatnak készült, de ekkor már nem volt mit lejáratni Kádáron: hatalmát vesztett fogatlan oroszlán volt, akit még a hatalom nélküli pártelnöki tisztségből is el tudtak mozdítani, de ehhez kellett muníciónak többek között ez az írásmű-sorozat is (a másik Kádár 1989. április 12-i beszéde volt az MSZMP KB ülésén, ahol látszólag összefüggéstelenül immáron saját magát is lejáratta).

A kötet három fejezetben tárgyalja a szerző által vörös Hüdrának (mivelhogy az ókori görög mitológiai szörnyhöz hasonlóan hiába vágták le képletesen bármelyik karját, azt újra tudta növeszteni) nevezett posztkommunista hatalomátmentést, illetve a hálózatosított függelmi rendszert, az elsőben „Virág elvtárs”, azaz Virág András kapcsolja össze a szereplőket.

Előkerül itt Grósz Károly kétes módon való megválasztása „az év reformemberévé” 1988 végén a Reform című lapban, miközben kiderült, hogy jó eséllyel szervezett módon szavaztak rá azok az MSZMP-pártaktíva résztvevői, akik meghallgathatták a Budapest Sportcsarnokban a hírhedt, fehérterrorral fenyegetőző beszédét, ami nem volt más, mint egy a hatalomba végső szalmaszálként kapaszkodó csúcskommunista eltaktikázott lépése. Ehhez kapcsolódóan olvashatunk Pozsgayról és a Pozsgay–Grósz versenyfutásról, amelyben előbbi 1956 átértékelésével behozhatatlan előnyre tett szert.

Ugyanígy a Reform Rt. Magyarország első igazi bulvárlapjának alapításáról, a Mai Nap című újság 1989. februári úttörő lépéseiről is olvashatunk, miközben Virág elvtársék kezéből ennél a lapnál látszólag kicsúszott az irányítás és önálló vállalatot alapítottak erre a célra, de menet közben azért megmaradt társtulajdonosnak a Reform Rt. is.

Sokatmondó, hogy az a Horváth István lett a lap első főszerkesztője, aki vagy húsz éven keresztül a kádári éra egyetlen félbulvár lapjának, az Esti Hírlapnak volt a belpolitikai rovatvezetője.

A Magyar Hitelbank erős anyagi fedezetével induló első magyarországi bulvárlap bizony nem fukarkodott a munkatársaival a fizetések terén: a főszerkesztő havi harmincháromezer, a rovatvezetők húszezer, míg az újságírók kilenc-tizenötezer forintot kerestek, ami a kor átlagánál messze több volt. Ehhez persze jöhetett még – és általában jött is valamilyen mértékben – legfeljebb a fizetés felének megfelelő prémium. Ahogy cinikusan megjegyezték: „Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”.

A Nap TV teljes stábja, többi között Havas Henrik, Forró Tamás és Gyárfás Tamás, valamint a további befolyásos médiaszemélyiségek és szponzorok, mint Fenyő János, Demcsák Mária, Palotás János, Vitray Tamás, Szepesi György és még sokan mások is feltűnnek a kötet első fejezetének lapjain. Impozáns névsor, sokak kedvencei voltak ők, mégis most más megvilágításba kerülnek a történeteik, tarkítva azokat kém- és maffiavonatkozásokkal.

A teljes cikket IDE kattintva olvashatják!

Tovább olvasom