Kövess minket!

Médiapiac

Sokszor nincs más megoldás – még egyszer az etikátlanságról

Felrúghatjuk a szabályokat, de csakis tudatos mérlegelést követően: az etikátlanságnak is megvan a maga etikája.

Az elmúlt hetekben több fontos írás is megjelent a Médiapiacon azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mennyire kell a mai Magyarországon etikusnak lennie egy újságírónak.

Pethő András hangsúlyozta, „nem hazudunk és nem manipulálunk sem akkor, amikor az információkat gyűjtjük, sem akkor, amikor azokat a közönség elé tárjuk”, Bátorfy Attila amellett érvelt, hogy az olvasóknak igenis az az elvárásuk, hogy az újságíró menjen el a falig, ha kell, akár a tisztesség rovására is, Polyák Gábor pedig, az etikai kérdéseket ugyan kikerülte az írásában, de kimerítő felsorolását adta mindazoknak a tényezőknek, amelyek arra vehetnek rá egy újságírót, hogy szépen lassan önmagának is beismerje: lehetetlenség az etikai mércéhez tartania magát.

A vita Michel Wolff január elején megjelent, a fehér házi káoszt elénk táró könyve apropóján indult – és már Pethő András írásából is kiderült, hogy egyik legnagyobb probléma vele, hogy a szerző egy élénk fantáziájú konfabulátor hírében áll, aki nem átall hozzákölteni a történetekhez (legutóbb, pár napja Tony Blair nevezte hazugnak). Ez egy olyan kiindulópont, amelyet minden újságírónak el kell fogadnia: a felhasználók elé csak olyan információt tárunk, amelynek igazságtartalmáról, amennyire csak lehetett, meg tudtunk győződni, a fantáziánknak semmiféle terepet nem adunk.

Ha ezt leszögeztük, léphetünk tovább a következő, ennél jóval bonyolultabb kérdés felé, miszerint félrevezetheti-e az újságíró a forrásait, ha azzal a közvélemény számára fontos információhoz jut hozzá?

Egy ideális világban…

Pethő Andrásnak annyiban igaza van, hogy a Washington Postnál (és a magukra valamit is adó amerikai lapok többségénél) bevett felfogásból kiindulva, a források átverése sem lehet megengedett (a Post azóta tartja magát ehhez, mióta a hetvenes években szerkesztőik arra jutottak, mégse volt szerencsés, hogy újságírójuknak, a később médiakutatóvá avanzsált Ben Bagdikiannek megengedték, hogy álnéven egy hétre börtönbe vonuljon, majd megírja tapasztalatait).

Ráadásul igaza van abban is, hogy az Egyesült Államokban a szeriőz újságírók tapasztalata azt mutatja, a közönség sem díjazza az effajta praktikákat. Ron F. Smith Groping for Ethics in Journalism című könyvében például azt írja, az amerikai újságírók és egyben a társadalom hetven százaléka elítéli azt, hogy újságírók félrevezetés útján jussanak hozzá információhoz. A Pulitzer-díj zsűrije is elfogadhatatlannak találta a nyolcvanas években, hogy a Chicago Sun-Times szerkesztősége azért nyitott saját kocsmát, hogy aztán a magukat csaposnak kiadó újságírók dokumentálhassák, hogyan teszik zsebre a rendőrök a nekik juttatott kenőpénzt.

Most viszont eljutottunk arra a pontra, ahol meg kell említenünk, hogy Magyarországon nem csak Halloween nincs, de a sajtószabadság is teljesen másként létezik, mint az Egyesült Államokban. Az angolszász szabályokat már csak azért sem tudjuk száz százalékig betartani, mert a kontinentális európai környezet, akárcsak a poszt-szocialista berögződések mind-mind speciális kihívásokat jelentenek.

És akkor még nem is beszéltünk azokról a kihívásokról, amelyet Magyarország jelenlegi kormánya állít a sajtó munkatársai elé. Többek között, ok nélkül titkosítja a köz számára fontos információkat, pénzt kér az adatszolgáltatásért, nem áll szóba a kicsit is kritikus lapok munkatársaival, valamint kompetens emberek tömegeinek adja tudtára: jól megnézhetik magukat, ha beszélnek a sajtóval.

Ha nem sikerül a kívánt információhoz hozzáférnie, akkor az újságíró megpróbálhatja megírni, mennyi módon próbálják állami szervek elérhetetlenné tenni a közre tartozó információkat (mint ahogy tette azt számos magyar lap), vagy perelhet, ha épp úgy látja jónak. De mindezek a módszerek sokszor nem elegendők ahhoz, hogy felkeltsék az egyre apatikusabb közvélemény figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor pazaroljuk az időnket, miközben a megírásra váró simlisségek felderítése egyre inkább meghaladja az egyre csökkenő számú független szerkesztőség energiáit.

Nincs más megoldás

Az újságíró elsősorban a közvéleménynek, az olvasóknak tartozik elszámolással, a hatalmat pedig épphogy neki kell elszámoltatnia. Csakhogy a politika ahelyett, hogy a hatalomgyakorlás szükséges fékeit és ellensúlyait látná a sajtómunkásokban, már jó ideje barátokra és ellenségekre osztja a sajtót, annak megfelelően, hogy ki lehet-e őket használni a hatalmi játszmákban.

Egy demokratikus társadalomban az állampolgároknak ugyanis tisztában kell lenniük azzal, hogyan működik az államapparátus, hogyan teljesít a kormány, illetve, mi történik az adófizetők pénzével – már csak azért is, hogy tudja, bizalmat szavazhat-e választott képviselőinek egy újabb választáson.

Ezért a szakirodalom az Egyesült Államokban is úgy látja, vannak esetek, amikor el lehet tekinteni az etikai elvek teljes mértékű tiszteletben tartásától.

Aaron Quinn a Journalism Ethics. A Philosophical Approach című könyvben például amellett érvel, hogy a források védelme sem abszolút érték. A forrás és az újságíró közötti kapcsolatot ugyanis egy kétoldalú szerződésnek kell tekinteni, és amennyiben a forrás szánt szándékkal félrevezette az újságírót, igenis nyilvánosságra hozható a kiléte (ahogy ezt meglépte a HVG a hírhedtté vált bajai videó esetén*). Ezt a logikát folytatva a politikát ellenőrizni hivatott újságíró is mondhatja azt a nem kooperatív hatalomgyakorlók esetében, hogy felrúgva érzi azt a társadalmi szerződést, amely őt egyes etikai szabályok betartására késztette – és esetleg az állami gépezetben dolgozók, pártcsinovnyikok vagy más, közérdekű adatokat visszatartó személyek félrevezetésén keresztül próbál meg információhoz jutni.

Talán még rosszul sem kell éreznünk magunkat emiatt, hiszen azok az emberek, akik munkájuk, vagy valamely más tevékenységük révén folyamatos kapcsolatban vannak a sajtóval, – például választott képviselők, közszereplők, gyakran idézett szakértők – ismerik a „játék szabályait”, mint ahogy tudják azt is, mikor van olyasmiben részük, aminek nyilvánosságra hozatala a köz érdekében állna. Ha nincs meg az a kölcsönös tiszteleten alapuló munkakapcsolat, amely lehetővé teszi a közös munkát, akkor bizony kénytelenek lehetünk arra, hogy ezen emberektől, illetve az alattuk dolgozóktól félrevezetés útján cseljünk ki információt. (Hogy erről a társadalom milyen véleményen van, arról nem találtam információt.)

Rúgjuk fel, de csak ésszel

A Society for Professional Journalists médiaetikai tankönyve iránymutatásokat is megfogalmaz arra nézve, hogyan legyünk „etikusan etikátlanok”.

Például a szabályok áthágásához nem elég indok arra hivatkozni, hogy az újságírói vizsgálódásunk alanyai maguk is etikátlanok.

Szükség van arra, hogy az effajta átverésen keresztül egy más módon ki nem deríthető, a közvélemény számára viszont mindazonáltal nagyon is fontos problémára hívjuk fel a figyelmet.

Emellett rendkívül fontos, hogy a kár, amelyet a cikk megírásával megelőztünk, meghaladja azokat a károkat, amelyeket a cikk megírása során okoztunk. (Bár ez a magyar helyzetben meglehetősen szubjektív: vajon mekkora kárt akadályozunk meg akkor, ha megírjuk Mészáros Lőrinc meggazdagodását, ő meg ennek ellenére is hizlalja tovább cégeit közpénzekkel?). Az olvasóink felé viszont ilyenkor is fel kell fednünk, hogy miképpen szereztük meg az információt – őket soha nem vezethetjük meg.

Arról nem is beszélve, hogy ez a módszer működhet egy ideig, ám csak addig, amíg az újdonság erejével hat, de ha túl sokat használjuk, hosszabb távon visszaüthet, arra késztetheti a hatalomgyakorlókat, hogy még jobban vértezzék fel magukat, és még szigorúbban korlátozzák az újságírói munkát. Ráadásul ha feleslegesen hágunk át szabályokat, azzal problémát okozhatunk újságírótársainknak is, akik elveszíthetik meglévő forrásaik bizalmát. Valamint tisztáznunk kell azt a kérdést is (és ez lehet még vita tárgya), hogy az ilyen formán – azaz formális beleegyezés híján – megszerzett tudásunkat milyen körülmények között tekinthetjük on-the-record elhangzott információnak. Esetleg kénytelenek vagyunk-e ezeket minden esetben off-the-record információkként elraktározni, hogy aztán a későbbi kutatómunkánkat segítsék?

Végül pedig – és talán ez a legfontosabb –: az etikától eltekinthetünk ugyan, amikor a hatalomgyakorlókat, vagy a hatalmi gépezet bizonyos láncszemeivel lépünk kapcsolatba, de az egyszerű állampolgárokat, főként a kiszolgáltatott csoportokat, és traumatizált személyeket semmiképpen nem vezethetjük meg. Velük szemben a fair eljárás mindenek felett áll, hiszen ők azok, akik biztosítják a sajtó számára azt a bizalmat, amely valamelyest talán megingott az elmúlt években, de még remélhetőleg visszanyerhető.

* Megjegyzés: A Médiapiac főszerkesztője az említett ügy kipattanásakor a hvg.hu újságírója volt.

 

B. Simon Krisztián a berlini Freie Universität doktori hallgatója és az ELTE kommunikáció tanszékének vendégoktatója. Írásai többnyire a Magyar Narancsban jelennek meg.

 

Médiapiac

Elhunyt Tréba Gyula újságíró

Közzétéve:

Életének 79. évében elhunyt Tréba Gyula, az MTI Belpolitikai Főszerkesztőségének volt munkatársa miskolci otthonában csütörtökön – tudatta a család az MTI-vel.

Tréba Gyula 1942. június 5-én született Ózdon. Újságírói pályafutását a Magyar Rádiónál kezdte, ahol először a nyíregyházi stúdió, majd a Miskolci Rádió munkatársa lett, később a rádió Krónika című műsorának Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tudósítójaként dolgozott.

Ezt követően a Magyar Távirati Iroda miskolci szerkesztőségét vezette, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tudósítóként. Közvetlen személyisége, legendás kapcsolatteremtő képessége rendkívül népszerűvé tette környezetében és kollégái körében is.

Élete során számos cikke, tudósítása jelent meg a helyi és az országos sajtóban, évekig kommunikációs és újságírói ismereteket oktatott a Miskolci Bölcsész Egyesület kurzusain.

Két gyermeke született, Ákos (1966) és Eszter (1979).

Tovább olvasom

Médiapiac

A semmi és a napsütés – Déri Jánosra emlékeztek

„Vedd észre a napsütést. Helyette a semmit hajtjuk egész életünkben.” Déri János, az egykori közkedvelt tévés április 14-én lett volna 70 esztendős, ám csupán 41 évet adott neki a sors. Fodor János kollégájával emlékezünk rá az utolsó vele készült interjút felidézve.

Közzétéve:

Fotó: MTVA/YouTube

A Déri. Csak így emlegetik, de az idő múlásával egyre kevesebben. Intellektuális volt, természetes és humoros. A fél ország miatta nézte az Ablak című magazinműsort és fogta a hasát a nevetéstől a Pocsék Áruk Fóruma láttán.

Déri János intézmény volt, az egyik, ha nem a legnépszerűbb televíziós. Éppen ezért döbbentett meg mindenkit, amikor 1991-ben elterjedt a hír, hogy súlyos beteg, tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Az orvosok itthon nem vállalták az operációt, sőt, egész Európában is csak egy német orvos, akihez ki is utazott Heidelbergbe – emlékezett a Mandiner.

Fodor János kollégája volt Dérinek. Talán még barátja is. Akkoriban volt egy népszerű beszélgetős műsora, a Csevegés. Empatikus volt, tudott hallgatni is. Ezért gondoltak rá a Magyar Televíziónál, hogy ha már az egész ország Déri betegségéről beszél, készítsen vele egy hosszabb interjút, kimondva-kimondatlanul az utókornak…Fodor János úgy emlékszik,egy közös focizás során látta először Dérin, hogy valami nem stimmel.

Nagyon csúnya köhögőrohamot kapott, nem is tudta folytatni a játékot. Persze tudta mindenki, hogy erős dohányos, de ez a köhögés más volt… Utána nem sokkal jött a letaglózó diagnózis.

„Nem olyan ember vagyok, aki kirohan egy tömegszerencsétlenséghez nézelődni, s mutatja a nézőknek a vért. Az nem az én világom. Először azt mondtam, hagyjatok, nem csinálom meg az interjút, János amúgy is meggyógyul. Persze én is hazudtam magamnak. Aztán Vágó Pistáék addig nyaggattak, hogy mégis felhívtam Jánost, hogy megyek, ha hívsz, ha beszélni szeretnél. Dönts és megyek. Aztán jött egy telefon, már a heidelbergi klinikáról, Németországból, ahová János nagy reményekkel ment ki. Felhívott, és annyit mondott, gyere!” – emlékezett Fodor János.

Déri János akkor már nagyon rosszul volt. Németországban egy három és fél kilós daganatot operáltak ki a tüdejéből. Mindhiába. Az interjú a műtét előtt nem sokkal készült a klinikán. Fodor tudta, hogy élete talán legnehezebb beszélgetésére készül.

„Lehetetlen állapot volt. Mit kérdezel egy végét járó embertől? Hazudsz, hogy jól nézel ki, miközben rosszul? Amikor megérkeztem és bementem az egyágyas szobájába, János pizsamában volt. Felöltözött, megborotválkozott. Emlékszem, közben beletúrt a hajába, és egy csomó hajszál maradt a kezében. Szóval megborotválkozott, majd annyit mondott: na, színpadra!”Az interjú elkészült. Megrázó beszélgetés született.

Déri János őszintén beszélt az érzéseiről, s arról, tudja, hogy nem sok esélye van az életre. Fájdalmas volt hallani, amikor megjegyezte, az a legrosszabb az egészben, hogy három év múlva már senki nem fog emlékezni rá. Fodor János szerint ez az interjú nem Déri János miatt volt fontos, hanem miattunk, akik túléltük őt.

„Ő fogalmazta meg ugyanis, hogy mi a fontos az életben. Idegeskedsz, rohansz a munka miatt? Nem fontos. Hogy mit mondanak a munkádra? Nem fontos. Az a néhány ember a fontos, aki hozzád tartozik. Az a fontos az életben, hogy legyél jóllakva, vedd észre a napsütést. Helyette a semmit hajtjuk egész életünkben. Ezért a gondolatért volt fontos az az interjú, mert helyettünk kimondott valamit, az állapota miatt pedig hiteles volt, hiszen ő már ott állt a kapuban. Ezt az interjút minden évben egyszer meg kell nézni, hallgatni.”

Ez volt az utolsó találkozásuk. Déri János ugyanis Németországból Mexikóba utazott, abban a reményben, hogy ott talán segíteni tudnak rajta. Nem tudtak. Talán még ma is sokan emlékeznek arra a drámai telefonos bejelentkezésre az Erkel Színházban, ahol elbúcsúzott a kollégáitól, a nézőktől. Fodor János szerint az általa készített interjú be volt készítve arra az esetre, ha Déri János örökre elalszik.

A fájdalmas pillanat 1992. április 29-én jött el. Az interjút bekészítették, mégsem adta le a televízió.

„A Magyar Televízió, méltatlan és érthetetlen módon ügy döntött, hogy nem adja le. Pedig akkoriban Déri Jánosnál szeretettebb, híresebb ember kevés volt Magyarországon. Az interjút végül a halálának egyéves évfordulóján láthatták a nézők” – folytatja Fodor János, aki arra kérdésre, hogy szerinte mi volt Déri titka, a következőket válaszolta:„Éleslátású fickó volt, vagány, csibész, de a humora volt a fő fegyvere. Ő mindennek rögtön a fonákját látta.”

Fodor János amúgy hosszú ideje nem látható képernyőn, jelenleg a Rádió Bézs nevű internetes rádió tölti ki az életét. Büszke rá, hiszen hat éve létezik a rádió, pedig egyetlen fillér bevételük sincsen. „Szerintem Magyarország egyik legigényesebb rádiója, nincsenek benne hírek, pártpolitika, ez egy emberi adó, zenével, sok-sok beszélgetéssel.”

Déri János most lenne 70 esztendős. Lassan 29 éve nincs közöttünk, és fokozatosan kopik ki az emlékezetből. Fodor szerint valahol ez rendjén is van. „Ne áltassuk magunkat, harminc év alatt fogalma sincs az embereknek, hogy ki Déri János, de ugyanúgy nem tudják, ki volt Bilicsi Tivadar vagy éppen Psota Irén. Van más, van új, s bármennyire is hozzá tartozott emberek millióinak életéhez Déri, lassan ő is kiesik az emlékezetből. De ne szomorkodjunk ezért. Minek? Inkább örüljünk, hogy volt egy Dérink.”     

Tovább olvasom

Médiapiac

A CNN igazgatója elismerte, hogy propagandát terjesztenek (videó)

Újabb rejtett kamerás videóval állt elő a Project Veritas nevű amerikai oknyomozó portál.

Közzétéve:

Borítókép forrás: Pixabay

Ebben a videóban ezúttal a CNN műszaki igazgatója, Charlie Chester beszél arról, hogy spekulációs propagandával támadták Donald Trump volt amerikai elnököt – számolt be róla a V4NA hírügynökség.

A Project Veritas által közzétett felvételeken Charlie Chester őszintén beszél arról, hogy hogyan buktatták meg Donald Trumpot propagandisztikus eszközökkel.

Nézd, mit tettünk mi [CNN], kitettük Trumpot. Teljes meggyőződéssel mondom, és 100 százalékban hiszem, hogy ha nem lenne a CNN, akkor nem tudom, hogy Trumpot kiszavazták volna-e

– mondta, hozzátéve, hogy azért ment a CNN-be dolgozni, mert “ennek része akart lenni”.

Chester beszélt a módszereikről is. Elmondta, hogy Trump egészségügyi problémáit felnagyították.

Trump keze remegett vagy valami, azt hiszem. Rengeteg orvost hívtunk be, hogy elmondjanak egy olyan történetet, amely csak spekuláció volt – hogy neurológiai problémái vannak és a végét járja. Olyan történetet készítettünk ott, amelyről semmit sem tudtunk. Szerintem ez propaganda

– fogalmazott Chester.

Arra a kérdésre, hogy Joe Biden egészségügyi állapotával foglalkoztak-e, az igazgató azt mondta, hogy szem előtt tartották ez a kérdést is. Elmondása szerint

bemutatták, ahogy Biden kocog, hogy ezzel is eltereljék a figyelmet a koráról és azt sugallják, hogy egészséges.

Az újságírónak az igazgató azt állította, hogy “nem lenne gondja” azzal, ha Biden meghalna, ugyanis szerinte Kamala Harris alelnök is megállná a helyét.

Szóba került az is, amikor Biden többször is megbotlott az Air Force One lépcsőjén, Chester elmondása szerint röviden foglalkoztak az esettel, de nem verték nagy dobra.

Régi-új téma a láthatáron

A műszaki igazgató szerint a CNN a Trump-ellenes szavazókat is célba vette az éghajlatváltozásra összpontosítva, hozzátéve:

“A félelem eladható.”

“Szerintem Covid-fáradtság van. Tehát valahányszor megjelenik egy új történet, a CNN bele fog kapaszkodni. A szerkesztőségben már bejelentették, ha a nyilvánosság nyitott lesz rá, főleg az éghajlatra fogunk koncentrálni” – mondta, hozzátéve, a jövőben az éghajlat kérdése kerül majd a középpontba.

“A következő dolgunk tehát felhívni a figyelmet a klímaváltozásra” – összegzett Charlie Chester. Állítása szerint ezt úgy fogják lebonyolítani, hogy folyamatosan az olvadó jeget és a felmelegedést mutogatják majd, és arról beszélnek, hogy ennek milyen hatásai lesznek a gazdaságra.

A rejtett kamerás felvételből az is kiderül, hogy a CNN-nél a csatorna vezérigazgatója, Jeff Zucker dönti el, hogy miről lehet beszélni.

Korábban a Project Veritasnak sikerült többórányi hangfelvételt szereznie Zucker szerkesztőségi eligazításairól. Ezekből többek között kiderült, hogy a CNN vezetői megbeszélték, nem fognak a Joe Biden és fia, Hunter Biden ukrán korrupciós ügyeit bizonyító kiszivárgott e-mailekkel foglalkozni.

Tovább olvasom