Olvastad Vámos Miklós Apák könyve című művét?

Igen, még a kétezres évek elején, amikor megjelent.

Mindketten 19 éves korotokban veszítettétek el édesapátokat. Vámos Miklós már megírta róla a regényét, te évek óta tervezed.

Az idő múlásával egyre jobban érzem, mit és hogyan kellene papírra vetnem. Az már biztos, hogy a történet két síkon fut majd, az egyik apámé, aki hátrahagyott egy kéziratot, egy regényt, amely soha nem látott napvilágot, és aki különböző novellákban, versekben is feldolgozta, ami élete során vele történt. A másik szál pedig, ahogy én láttam. Olyan irgalmatlanul nagy vállalkozásnak látom megírni, hogy attól tartok, ha ténylegesen nekifognék, vagy a televíziós munkámat hátráltatná, vagy a regény nem lenne méltó apám emlékéhez.

Azt szoktad mondani, hogy a mai napig édesapád az, aki meghatározza a gondolkozásodat. Milyen embert nevelt belőled?

Milyen embernek látna szívesen, és ahhoz képest milyen ember lettem? Nehéz erre bármit mondani. Már csak azért is, mert még életében, amikor iskolába jártam, meglehetősen link diák voltam. Később, amit ő már nem láthatott, a munkához egészen másképpen álltam hozzá, mindig zavart, ha nem voltam maximálisan képben. Egészen biztos, hogy a munkamániámat tőle örököltem.

Rónai Egon (Fotó: Soós Bertalan)

Jól gondolom, hogy az a többnyire pozitív kép, ami az emberek egy részében él veled kapcsolatban, a felkészültséged, az alaposságod, lényegében egyfajta bizonyításai vágyból született, hogy édesapád büszke lehessen rád?

Amit tudok és gondolok a világról, abban valamilyen módon az ő szellemiségét viszem tovább, és remélem, adom át a gyerekeimnek. Önmagában ezt nem gondolom bizonyítási vágynak. Inkább egy hagyományos apa-fiú kapcsolatnak tekintem, ahol generációk épülnek egymásra. Persze az igaz, hogy lázadhattam volna ellene, de nem tettem, ma pedig már inkább megpróbálok megfelelni neki.

Megosztó személyiségnek tartod magad?

Valamennyire muszáj annak lenni, mert akármennyire is különös, ez a siker egyik titka.

Kritikusaid szerint szabványos interjúkat készítesz, a beszélgetéseid többnyire kedélyesek, bizalmas hangvételűek, kerülöd a valódi konfliktust.

Kétségtelen, hogy az interjúkban nem feltétlenül a harcot keresem, engem a velem szemben ülő másik ember érdekel, akit, ha a riport elején „lefejelek”, soha nem leszek képes megnyitni, nem ismerem meg eléggé, nem tudok meg róla vagy a témáról annyit, amennyit szeretnék. Ahhoz, hogy a néző számára is érdekes beszélgetés szülessen, már az első pár mondattal szükséges kialakítanom valamiféle viszonyt. Hiszem, hogy igazi és igaz interjúkat készítek valódi szereplőkkel.

Nem érzed úgy, hogy a valódi beszélgetések kora lejárt?

Pont az olyan műsorok, mint az Egyenes beszéd, mutatják meg, hogy nem, legfeljebb egyre nehezebb művelni ezt a műfajt. Az objektív újságírás előfeltételének tekintem, hogy minden politikai oldal reprezentánsai bejöjjenek a műsorba, és az ATV, a műsoraink és benne én magam is kivívtuk, hogy minden álláspontot képesek vagyunk bemutatni.

Mit gondolsz a jelenlegi magyar médiapiacról és annak szereplőiről?

Attól függ, a média melyik területét nézzük. Az internetes média elképesztően színes, nagyon tehetséges szereplői vannak. Azt gondolom, a televízió is sokszínű, a 130 magyar nyelven sugárzó tévéadó munkatársai igazán minőségi munkát végeznek. A politikával foglalkozó csatornák különös helyzete azonban nagyban megszabja, mit gondolunk a műfajról. Ha ebből az irányból közelítem meg a kérdést, a politika által meghatározott, bekebelezett médiavilág elcsúszott az ideális középtől. Persze illúzió a politikától önmegtartóztatást várni, ha van területe, azt minden esetben be akarja tölteni, így a politikai állapotok erőteljesen megmutatkoznak a hétköznapi életünkben és a médiavilágban is. Hozzáteszem, ez nem magyar sajátosság, talán csak az arányok meglepőek nálunk.

Rónai Egon (Fotó: Soós Bertalan)

Hol helyezkedik el az ATV ezen a torz magyar médiapiacon?

Azt gondolnánk, az emberek pontosan értik, hogy attól, hogy egy csatorna nem kormánypárti, még nem is feltétlenül ellenzéki, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Az ATV-vel szembeni leggyakoribb kritikai megjegyzés, hogy ellenzéki, de nem elég harcos, nem elég kormánykritikus. Mert azáltal, hogy mi felteszünk a kormány számára kellemetlen kérdéseket is, átcsúszunk az ellenzékiség szerepébe, aminek köszönhetően a kormányellenes szavazók elkezdenek minket magukhoz közel érezni, és elvárják, hogy megfeleljünk ennek a képnek. Objektivitásra törekvő hírforrás voltunk, vagyunk és leszünk is, ilyenek a hírműsoraink, így dolgozunk mindannyian.

A közelmúltban derült ki, hogy a Hit Gyülekezete tulajdonában lévő egyik vállalkozás tulajdonosai között volt egy liechtensteini offshore cég, amely egyre nagyobb tulajdonrészre tett szert az ATV Zrt.-ben, majd miután megszerezte a többséget, átadta a tulajdonrészét Németh Sándornak, ami által tavaly március óta már nem az egyházé a televíziós társaság többségi tulajdona, hanem Németh Sándoré.

Idáig az volt a narratíva, hogy az ATV a Hit Gyülekezetéé. Ki vezeti a gyülekezetet? Németh Sándor. Mi változott? Semmi. Mennyiben befolyásolja ez a munkám? Semennyiben. Korlátozta valaha a szakmai szabadságomat valaki az ATV-nél? Nem, Németh Sándor soha nem mondta meg, kitől és mit szabad kérdeznem, a csatornánál nincs tiltólista, itt médiaszabadság van. A többi számomra érdektelen.

Az Egyenes beszéd az egyik legnézettebb közéleti műsor, amelyben sokakat kérdeztél, pont, mint a Húzósban, a portréműsorodban. Mennyire zavar, hogy a miniszterelnök nem adott interjút?

Lassan adottságnak fogadjuk el, hogy a kormányfő nem nyilatkozik a független sajtónak, ahol pedig igen, az sajtószakmai szempontból nem tekinthető interjúnak.

Rónai Egon (Fotó: Soós Bertalan)

Mennyi muníció maradt a portréinterjúzásban?

Sok. Egy vendéget többnyire egyszer hívok meg, ritka, hogy egy személlyel többször ülök le beszélgetni a Húzósban, de Vitray Tamásból, Csányi Vilmosból sincs sok, és velük megtettem. Közben meg nem kizárólagos célom csakis ismert embereket vagy médiasztárokat bemutatni, szeretem, hogy ebben a sorozatban a nyilvánosság előtt ritkábban látott, nagy tudású embereket is megmutathatok a közönségnek.

Azt szoktad mondani, hogy a stúdióban az interjúalanyod a legizgalmasabb látvány. Hogyan változott a látvány és a tartalom aránya a televíziózásban?

Egy olyan típusú műsorban, mint a Húzós, amely kilenc éve megy, változatlanul az emberi arc, a személyiség a meghatározó elem. Az Egyenes beszédnek mint hard talk műsornak muszáj mutatnia az aktuális híradós jellegű képeket, de azért nagymértékben ott is az emberi arcok a kifejezők. És persze vannak olyan műsorok, az ATV-n ilyen volt az 500 – Az ország géniusza című vetélkedő, amelyek a látványosságokra építenek.

Gyermekkorodban színész szerettél volna lenni. Ezzel kapcsolatban azt szoktad mondani, hogy azon a pályán boldognak lenni kevesek kiváltsága. Televíziósként a kevesek kiváltságos életét éled?

Egyértelműen igen. Már 14 évesen tudtam, hogy újságíró szeretnék lenni. Emlékszem, amikor bementem az ELTE magyar–történelem szakára szóbelizni, a professzor megkérdezte, mihez fogok kezdeni, mire mondtam, hogy újságírással foglalkozom majd. Azt válaszolta, jó, mert azokat nem képeznek. 16–18 évesen már apró tudósításokat írtam a Népsportnak, ahol azután gyakornok lettem. Színész igazán komolyan nem akartam lenni.

Apámmal rendszeresen jártunk be a különböző újságok szerkesztőségeibe, ahol totyorgó kisgyerekként ámultan néztem, ahogy az intelligens bácsik, igen komoly arccal, verik a hatalmas, ötvenéves írógépek billentyűit, és újságot csinálnak. Egészen biztos, hogy akkor fertőződtem meg, másképpen nem lehetett, mert előtte buszvezető szerettem volna lenni, és akkor a volánnál helyet foglaló bácsikat néztem aléltan. (Nevet.)

A médiaháború környékén a Danubius Rádió társtulajdonosa voltál. Mennyire harcoltatok a frontvonalban?

Csak áttételesen, a komoly harcot mások, a közmédiások vívták meg. Mi úgynevezett kékszalagosok voltunk, amivel a szolidaritásunkat fejeztük ki, azt gondoltuk, nincs rendben, hogy sok szakembert egy csapásra kirúgtak politikai okokból. De így is erősen hatott a világképemre. A médiaháború nagyon komoly színvallásra késztette a médiamunkásokat. Abban az időben még egymás mellett tudott állni Tamás Gáspár Miklós és Kerényi Imre a Demokratikus Charta rendezvényén, mert hittek abban, hogy van egy közös pont a szemléletükben, a demokrácia, és az, hogy az mit jelent. Aztán ez is megkérdőjeleződött. Kialakultak a konzervatívnak, nemzetinek mondott, valamint a liberális, a nyugatot kiszolgálónak hitt erővonalak. Ezt játsszuk ma is. Pedig eltelt huszonöt év, ami alatt a frontvonalak mit sem változtak, legfeljebb eltolódtak, a szereplők viszont szinte teljesen kicserélődtek. És mégis ebben toporgunk.

Soha nem fogalmazódott meg a gondolat, hogy máshol próbálj szerencsét?

Megtanultam, hogy mindenkinek megvan a helye. 1996-97 körül, amikor a Danubius privatizációja okán az angolokkal kezdtünk el dolgozni, kiutaztunk Londonba. Mi, a budapesti rádiós sztárok. (Nevet.)

Rónai Egon (Fotó: Soós Bertalan)

Boros Lajossal, Buza Sándorral és Rókusfalvy Pállal.

Igen. Megálltunk egy épület előtt, aminek a negyvenedik emeletén volt a Daily Mail Group rádiós részlege. Megismerkedtünk a helyi rádiós műsorvezetők királyával, aki örömmel fogadott, majd megkérdezte, mekkora a piacunk. Mondtuk, hogy nyolcmillió hallgatót érünk el, három és fél millióan hallgatnak minket. Mire közölte, hogy őt meg tizenkét millióan. Egy helyi rádiósról beszélünk. Ugyan már akkor sem illett pénzről beszélni, de az is hamar kiderült, hogy egyedül többet keres, mint mi négyen együtt, pedig elég jó fizetést kaptunk. Majd elmesélte, hogy a csatorna minden évben elküldi két hónap fizetett és kötelező nyári szabadságra, hogy feltöltődjön. Aztán belehallgattunk a műsorába, ami baromi jó volt, de semmi extra. Kicsit mindannyian a helyünkre kerültünk. Az más piac, más világ, égig érő létrák. Majd a sikeres privatizáció után, amit a mi szakmai terveinket használva nyert el a konzorcium, az angol többségi tulajdonos kérésére érkezett a rádióhoz egy ausztrál szakértő, aki közölte, hogy mi itt nem tudjuk, mire van szüksége a magyar hallgatóknak sem zeneileg, sem szövegben, nekem személy szerint pedig azt is hozzátette, hogy vicceljek többet, rövidebb mondatokat mondjak és nevessek többet a saját poénjaimon. Azt mondtam, ez baromság, ez más kultúra, más nyelv, más ízlés. Aztán áterőszakolta, és kiderült, hogy már nélkülem, de a változások után is hallgatják az emberek a Danubiust. Nagyon más világ, a közönség tanítható. Hová menjek? Nem vágyódom sehova, az más kultúra, ez meg az enyém.

Hogyan fertőződtél meg a televíziózással?

A televíziózás sokáig mellékszál volt az életemben. A Magyar Rádióból hívtak a danubiusos sikerek nyomán a Magyar Televízióba, ahol először a Napraforgó című szombat reggeli magazinműsort vezettem. Valahogy úgy alakult, hogy mindig hívtak: az A3 Televízióhoz programigazgatónak, vagy amikor már tíz éve dolgoztam a Danubiusban, hívtak az induló Sport TV-hez, amikor eltelt újabb tíz év, hívtak az ATV-hez.

Mióta is vagy ezen a csatornán?

Tíz éve. Ne mondj semmit! (Nevet.)

Rónai Egon (Fotó: Soós Bertalan)

Voltál többek között a Pesti Műsor rovatvezetője, popkulturális szakértő, programigazgató, reklámügynökség-tulajdonos. A Danubius, az A3, a Sport TV, a PontFM rádió veled indultak, évtizeden át tanítottál leendő médiásokat. Ma mi jelent kihívást, miben találod meg az újdonságot?

A maguk idejében mindet imádtam. Különösen az első évek jelentettek mindenhol maradandó élményt, a forrongó harcok, az egók küzdelmei később jöttek, de az öröm is kevesebb volt. (Nevet.) Ezekhez mérhető újdonság most nincs az életemben. Nem is az hajt feltétlenül. Az ATV-n minden egyes új feladatot kihívásként élek meg. Tavaly volt egy együttműködésünk az Inter csapatával, olasz bajnoki meccseket mondtam alá. Nem gondoltam, hogy a Sport TV után még valaha lesz részem hasonlóban. Vagy ott volt az 500, amelyre műsorvezetőket castingoltak. Soha nem vettem részt válogatáson, de nem esett le a gyűrű az ujjamról, amikor elmentem. Ezt a vetélkedőt is imádtam. Nem kell más csatornához szerződnöm ahhoz, hogy újdonságokkal találjon meg az élet. Ez fantasztikus adomány. Külön ajándék az is az élettől, hogy soha nem kellett olyan felkérésnek eleget tennem, amit ne szerettem volna elvállalni. Mai pályakezdőként elképzelhetetlen lenne ennyi mindenben kipróbálni magam, ez a pályafutásom legnagyobb mázlija.

De tudod, mit? A saját regényem a portrékötetek után már nagyon szeretném újdonságnak érezni, talán hamarosan megszületik…