Kövess minket!

Médiapiac

Ők a legbefolyásosabb magyar nők: az RTL-vezér Vidus Gabriella őrzi helyét

A Forbes 2020-ban is elkészítette a Legbefolyásosabb magyar nők 50 fős listáját. A Média szekció legbefolyásosabbja idén is, mint eddig mindig, Vidus Gabriella, az RTL Magyarország vezérigazgatója lett. A második Halkó Gabriella, a TV2 gazdasági és stratégiai igazgatója, a harmadik D. Tóth Kriszta, a WMN alapító tulajdonosa.

A Média szekció legbefolyásosabbja idén is, Vidus Gabriella, az RTL Magyarország vezérigazgatója lett. A második Halkó Gabriella, a TV2 gazdasági és stratégiai igazgatója, a harmadik D. Tóth Kriszta, a WMN alapító tulajdonosa. Új név Lipták Tímea, aki Mészáros Kinga távozása óta a legmagasabb szinten lévő nő a Central Médiánál, magazinüzletág-igazgató, a vezetői testület tagja, e mellett a Nemzeti Olvasottság Kutatás (NOK) Felügyelő Testületének tagja. Tizedik helyre pedig Rajki Annamária került fel, aki a Magyar Telekom Nyrt. TV és entertainment-igazgatójaként a szolgáltató csatornakiosztásáról dönt.

A Legbefolyásosabb magyar nők 2020-as, húszfős Üzlet listáját második éve vezeti Hegedüs Éva, a Gránit Bank többségi tulajdonosa és elnök-vezérigazgatója. Nyomában idén is Dávid Ilona, a több mint 19 ezer főt foglalkoztató Volánbusz Zrt. elnök-vezérigazgatója és Heiszler Gabriella, a több mint 570 üzletet működtető Spar ügyvezető igazgatója. Új név az üzleti listán Solti Andrea, aki Bujdosó Andreát váltotta a Shell Hungary Zrt. igazgatósági elnöki posztján, emellett a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) aktív igazgatósági tagja, a HR-műhely vezetője.

Hetedik helyen szintén új névként szerepel Mészáros Beatrix, a leggazdagabb magyar, Mészáros Lőrinc lánya, aki 2017-ben került az Opus Global Nyrt., a családi cégbirodalom legfontosabb vállalatának élére. Az Opus a Konzum tavalyi beolvadása óta a hatodik legnagyobb vállalat a Budapesti Értéktőzsdén (BÉT), az előzetes 2019-es adatok szerint a tavalyi év első felében 104,4 milliárd forintos árbevételt produkált. Mögötte szintén új névként jelent meg az Üzlet kateógiárban Walter Katalin, a Budapesti Városüzemeltetési Holding (BVH), vezérigazgatója. 12. helyre pedig Ungár Anna, Schmidt Mária lánya került fel, aki az apja által létrehozott Budapesti Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési (BIF) Nyrt. igazgatótanácsi elnökeként és résztulajdonosaként mára az ingatlanpiac fontos szereplőjévé vált.

Szintén új szereplő Szabó Melinda, aki ez évtől a kis- és középvállalati szegmensért is felel a Magyar Telekomnál kereskedelmi vezérigazgató-helyettesként, valamint Hardy Ilona, az Aranykor Önkéntes Nyugdíjpénztár alapítója és IT-elnöke.

A közéleti listán a tavalyi első, Bártfai-Máger Andrea nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter a negyedik helyre került, miután az elmúlt évben imázsproblémái akadtak, és a hozzá tartozó állami vállalatok megtartásáért meg kellett küzdenie. Az első így Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, a Fidesz alelnöke, országgyűlési képviselő lett. Két helyet lépett előre Orbán Ráhel, a miniszterelnök lánya jelenleg második tízfős közéleti listánkon. „A turizmus- és divatszektor mögötti láthatatlan kéz”, jellemezte őt több forrásunk; a Magyar Turisztikai Ügynökségnél a következő tíz évre vonatkozóan legalább 300 milliárd forintról dönthetnek majd. Besorolásnál szempont volt, hogy férje, Tiborcz István üzleti befolyása is végső soron neki köszönhető. Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége jelenleg hatodik a közéleti listán – írják.

A közéleti szekció harmadik helyére Varga Judit igazságügyminiszter futott be. Visszatért hetedikként Dobrev Klára, az Európai Parlament alelnöke, EP-képviselő, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök felesége, akit már kormány- és ellenzéki oldalon is Orbán Viktor egyik lehetséges 2022-es kihívójaként emlegetnek. Mögötte új szereplő Tüttő Kata, Budapest városüzemeltetési főpolgármester-helyettese, az MSZP elnökségi tagja.

A kultúra területén a legnagyobb változást Havas Ágnes, a korábbi magabiztos dobogósának pozícióvesztése hozta: a Magyar Nemzeti Filmalap igazgatójaként három évig vezette kulturális toplistánkat, ám Andy Vajna halála után pozícióját nem tudta megőrizni. Helyére, első helyre idén Kolosi Beáta, a Líra Könyv Zrt. vezérigazgatója került, aki a magyar könyvpiac második legnagyobb, kilenc kiadót egyesítő cégét vezeti. Kilencedik helyen új szereplő Mécs Mónika, aki producere volt a Testről és lélekről, az Oscar tízes listájáig jutott Akik maradtak és a Feleségem története című filmeknek is. Utóbbi jó eséllyel valamelyik A kategóriás filmfesztiválon debütál idén.

Médiapiac

A 89.5 MHz-en szól tovább a Rádió 1

Nagyobb területen és jobb minőségben lesz elérhető a népszerű csatorna.

Közzétéve:

Borítókép: Buda Márton, a Rádió Plus Kft. ügyvezetője, fotó: Havran Zoltán

Új frekvenciára költözik hamarosan a budapesti Rádió 1. A jelenleg a 96.4 MHz-en hallható népszerű kereskedelmi adó a Médiatanács döntésének értelmében május elején birtokba veheti a 89.5-ös frekvenciát.

Egyedüli pályázóként a Rádió 1-et üzemeltető Radio Plus Kft. nyerte a 89.5 MHz frekvencia használati jogát, így hamarosan ott szólnak tovább Balázsék, az ország legjobb lemezlovasai és az igazi mai slágerek is.

A változással nagyobb lesz a főváros és környékén elérhető vételkörzet.

– A nagyobb vételkörzeten túl a hallgatók arra számíthatnak, hogy a peremkerületekben is jobb minőségben hallják majd kedvenceiket az éterben – mondta el Buda Márton, a Rádió Plus Kft. ügyvezetője (Rádió 1).A frekvenciaváltásra a Rádió 1 on-air, közterületi és social média kampánnyal hívja majd fel a hallgatók figyelmét.

Buda Mártonnal a Rádió 1-ről a Médiapiac most megjelenő nyomtatott lapszámában olvashatnak interjút.

Tovább olvasom

Médiapiac

Provokatív videóval üzentek a magyar kormányfőnek cseh filmesek

Csehország külügyminisztériuma nem engedélyezi, hogy bemutassanak egy Orbán Viktor miniszterelnök ellen irányuló videóüzenetet a budapesti Cseh Centrum filmfesztiválján.

Közzétéve:

Forrás: YouTube

A provokatív felvételt egy cseh rendezőpáros készítette ahhoz a filmjéhez, amelyet a cseh külügyminisztérium alá tartozó kulturális intézmény április 15-én játszana le. Ondřej Provazník és Martin Dušek ugyanakkor visszavonulót fújt, és kijelentette, hogy a film csakis az üzenettel együtt kerülhet be a magyarországi Cseh Filmkarneválra.

„A cseh külügyminisztérium tiszteletre méltó döntést hozott. Olyan döntést, amelynek semmi köze a politikához. Pusztán a józan észhez van köze”

– írja szombati Facebook-posztjában Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára az esettel kapcsolatban.

„A tisztelt művész uraknak természetesen joguk és lehetőségük van arra, hogy szapulják a magyar kormányt, ahogy ezt meg is teszik. Erre kismillió fórum adott. A cseh külügyminisztérium mindössze annyit kért tőlük, hogy ne a minisztérium kulturális rendezvényén tegyék” – jelentette ki az államtitkár. Majd hozzátette:

„Nem tudom, miért döntött így a cseh külügyminisztérium. Magyar szemmel feltehetően azért, mert nem akarták, hogy egy V4-es szövetségest egy állami rendezvényen támadjanak. Pláne ne azt a szövetségest, aki eddig is segített Csehországnak az életmentő vakcinák beszerzésével kapcsolatban, és

májusban – amikor a magyar átoltottság már négymillió fő felett lesz – negyvenezer vakcinával is segítjük cseh barátainkat. Gondolom, mindez a tisztelt rendező művész urakat cseppet sem zavarja, mit nekik negyvenezer honfitársuk élete.

A súlyos oltóanyaghiány miatt Csehország a sereghajtók közé tartozik az átoltottságban az Európai Unióban, mindössze a lakosság 6,6 százaléka kapott oltást. Az utóbbi napokban a járványhelyzet lassú javulásnak indult, a tízmilliós országban ötezer alá csökkent a napi új megbetegedések száma, és kórházban is kevesebb beteget ápolnak. Pénteken a hivatalos statisztikák szerint 5861 személyt kezeltek kórházban, közülük 1287 állapotát minősítették súlyosnak az orvosok.

Az idén április 14. és 18. között online megrendezésre kerülő Cseh filmkarneválon a szervezők minden egyes film előtt levetítik az alkotók rövid videóüzenetét. Ondřej Provazník és Martin Dušek rendezőpáros április 15-én mutatná be Az Öregfiúk (Staříci) című 2019-ben megjelent alkotásukat, ám a videóüzenet nélkül visszavonnák filmjüket a rendezvényről.

A roadmovie műfajban készült film egy emigránsról szól, aki azzal a céllal tér vissza a szülővárosába, hogy bosszút álljon azokon a döntéshozókon, akik bűnt követtek el ellene az ötvenes években, például egy ügyészen. A videóüzenetben Provazník kifejti: a politikusoknak gondolniuk kell arra, hogy életük végén talán eljön értük valaki, aki előtt felelniük kell a tetteikért. Mindeközben Dušek azt írja egy táblára a rendezőtársa háta mögött, hogy „Ban Orbán”, azaz tiltsák be Orbánt, majd hozzáteszi szóban: – Figyeljenek, amíg lehet.

Az alkotópáros a Respekt cseh hetilapnak tett nyilatkozatában elmondta: az egyperces videó március 25-én készült, és azóta is tart a csetepaté körülötte – írja a Magyar Nemzet, ahol a teljes cikk olvasható.

Tovább olvasom

Médiapiac

Elmaradt és hiányos rendszerváltás a médiában

Mező Gábor korábbi munkásságából egyenesen következett, hogy egyszer majd összefésüli és rendszerezi az általa felhalmozott adatokat, és megírja a magyarországi sajtó rendszerváltáskori történetét.

Közzétéve:

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A Pesti Srácok oknyomozó újságírója és a Pesti TV munkatársa számára a pillanat most elérkezett, a belügyi hálózati kapcsolatokat is firtató, A média lenyúlásának titkos története című, nemrégiben megjelent kötetében kétségkívül impozáns ismeretanyag gyűlt össze, amelyet az Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozott, és amelyen Gyurcsány Ferenc úszósapkában bohóckodik a Magyar Úszószövetség mára már bukott és büntetőeljárás alá vont elnökével, Gyárfás Tamással.

A kommunista rezsim tömegkommunikációját át- meg átszőtte a pártállam pressziója, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya (APO) magáénak érezte az összes sajtóorgánumot, bőszen ellenőrizte is azt, ami akkoriban nyomtatásban vagy a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban megjelenhetett Magyarországon. Persze mindenhová nem ért, nem érhetett el a keze a médiában, hiszen alig húsz-harminc alkalmazottja volt, ez a néhány tucat pártapparatcsik pedig kifejezetten az országos jelentőségű orgánumokat ellenőrizte. Ugyanakkor a rendszer rendkívül furfangosan épült fel, az APO-nak voltak megyei, járási és települési megfelelői, amelyek az éppen aktuális szinten végrehajtották a központi akaratot.

Nem feledkezhetünk meg a főszerkesztők felelősségéről sem, hiszen az igazán befolyásos orgánumok élére csakis párthű katonák kerülhettek, ők valósították meg azt, ami a párt ideológiai elvárásainak, vélt vagy valós követeléseinek megfelelt, s amivel az öncenzúra is megvalósult.

Mindezt leöntötte generálszósszal az állambiztonság a maga fogaskerekeivel, amelynek kisebb-nagyobb tagjai mind-mind kiszolgálták a Kádár-rendszert, hátsó csatornák segítségével információt szolgáltatva a közhangulatról, a média szövevényes személyi kapcsolódásairól és az éppen aktuális fejleményekről. Köztudott, hogy gyakorlatilag nem lehetett egy újságíró Nyugatra kiküldött tudósító úgy, hogy nem lépett be a belügy hálózatába – ez Mező Gábor kötetéből is kiderül –, annak kiszolgálási és kihasználtsági foka azonban már jócskán függött az ügynök egyéni képességeitől, elhivatottságától és rendszerhűségétől.

Mindezek a pártkatonák a rendszerváltás forgatagában is jórészt megőrizték pozícióikat különböző manővereik segítségével, ami viszont nemcsak a rendszerváltó erők helyenként megmutatkozó setesutaságára és kényszerpályára sodródására vezethető vissza, hanem arra az alaptézisre is, hogy egy teljes szakmát egyik pillanatról a másikra nem lehet leváltani (ez igaz egyébként az ügynökökre és az újságírókra egyaránt), még akkor sem, ha történetesen forradalom zajlik le egy országban.

A széllel szemben jártak

A médiában nem zajlott le azonnal rendszerváltás, ez köztudott, ezért is fordulhatott elő, hogy a konzervatív kormányok, akár az Antall- és Boross-kormányok, akár az első Orbán-kormány meglehetősen nagy média-ellenszélben dolgozott. Kívülálló szemével is egyértelmű volt, hogy amikor Antall Józsefet vagy az 1998–2002 közötti Orbán-kormány tagjait behívták a köztelevízió műsoraiba, hova húz a műsorvezetők szíve, és ha egy külföldi néző figyelte volna ezeket az adásokat, azt hihette volna, hogy egy ellenséges televízióba hívták meg őket vagy éppen ezek a politikusok ellenzékiek, akiket a köztelevízió most jól kiforgat a kérdéseivel.

A szerző éppen azt vizsgálja, hogy miként juthatott el idáig a magyar média, ennek apró részleteit fejti ki megfelelő alapossággal, nem kevés, 791 lábjegyzettel alátámasztva.

Ez utóbbiakat megnézve azonban szembetűnő, hogy túlnyomó többségük újságcikk vagy szakfolyóiratokban megjelent történészi munka, a levéltári jegyzetek törpe minoritásban vannak, s ezek között túlsúlyban van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (elvétve akad néhány Békés és Heves megyei, illetve egri pártbizottsági, valamint végrehajtó bizottsági irat), ami a téma szempontjából természetesen indokolt, de emellett hiányoznak a fent említett MSZMP KB APO, illetve ennek helyi alárendelt szervei iratanyagai, illetve az 1988-ban megszűnt, a Minisztertanács alá tartozó Tájékoztatási Hivatal utolsó éveinek dokumentumai sem váltak volna hátrányára a kötetnek.

Bizonyára ezek felhasználásával további érdekes információkhoz juthatunk, ami kitehetne még egy kötetnyi írást. Mindemellett azt azonban el kell ismerni, hogy ezeknek az iratoknak a megfelelő forráskritikával történő olvasata elég nehézkes, sokszor semmitmondóak, sőt az utókort félrevezetőek az ülési jegyzőkönyvei, kutatásuk viszont éppen attól szép, hogy közöttük bújik meg imitt-amott egy-egy információs aranyrög. Azt is hozzátehetjük, hogy ezeken az üléseken hangzott el legkevésbé tisztán, hogy az elvtársaknak milyen terveik vannak a jövőben a hatalmuk és befolyásuk átmentése érdekében, az igazán fontos megbeszélések ekkor már szinte mindig a színfalak mögött zajlottak, így sokszor csak a történésekből lehet visszakövetkeztetni egyes döntésekre.

Csernobiltól a Reformon át a Blikkig

Mező Gábor kötete – amit a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Soós Viktor Attila lektorált – apró mozaikkockákból rakja össze az egészet, illetve a médiatörténeti folyamatokat, egykorvolt ÁVH-sokból lett megmondóemberek, szürke eminenciások és politikusok tenyeréből evő médiacézárok tevékenységét vizsgálva. Azt, hogy ki volt ÁVH-s, ki a Belügyminisztérium ügynöki hálózatának a tagja, legtöbbször korabeli, ám megalapozott sajtóhírekkel támasztja alá, ami jó és üdvös, főleg annak fényében, hogy a levéltári forrásul szolgáló belügyi iratokat szakmányban semmisítették meg különböző nagy teljesítményű darálógépekben a rendszerváltás éveiben, 1989–1990-ben.

A csernobili atomerőmű katasztrófája kapcsán előkerülnek a kommunista felső vezetés bűnei, a felülről irányított titkolózások és a pániktól való félelemtől gyötört hazugsággyár beindítása, a Tájékoztatási Hivatal tájékoztatási főosztályvezetőjének, a cenzorból „reformerré” vált Virág András manőverei, Berecz János önfelmentő kötetsorozatának a szerző részéről méltán jelentős forráskritikával kezelt ide vonatkozó részei és Marjai József miniszterelnök-helyettes kapkodásokkal sújtott intézkedései.

A kötet nagy erénye, hogy kiderül belőle, szinte minden mindennel összefügg, és megtudhatjuk, hogy a kádári állambiztonság hálójából a rendszerváltás folyamán kipottyantott személyekből hogyan lettek a szárnyát bontogató demokráciában – melynek alapjait persze előre megfontolt szándékkal a posztkommunista vezetés rakta le, hogy elvtársait megfelelően magas polcra helyezhesse el az üzleti életben – médiaguruk, akik tematizálták a közvéleményt, és mi tagadás, ezáltal a négyévenként kiírt parlamenti választásokat is befolyásolták.

A szemünk előtt jön létre a könyvben a Reform című lap, amely szintén a reformkommunisták – azaz a hatalmukat féltő, és a változások során azt átmenteni akaró kommunisták – egyik zászlóshajója volt, mondván, hogy ez a lap is segíti a békés átmenetet. Holott csak arról volt szó, hogy a pártállami diktatúra egyik kedvenc vállalkozója, Demján Sándor pénzelte, aki azt a Magyar Hitelbankot vezette – a nagy sikerű Skála áruházláncon kívül –, amely még több „rendszerváltó” vállalkozást szponzorált a baloldal számára. Lássunk csodát, a kommunista hatalomátmentésnek ezt az állatorvosi lovát, azaz az immáron részvénytársasági formában működő Reform Kiadót a fent említett Virág András vezette.

Az már csupán porhintés volt a hatalom részéről, hogy az elején még odacsaptak ennek a lapnak, amikor késleltetve jelenhetett csak meg az első három száma, de aztán helyreállt a rend, és a negyedik lapszámtól kezdve zöld lámpát kaptak a „reformkommunisták” és vele együtt az az agymosó gépezet, amelynek munkája arra futott ki, hogy elhitesse a néppel, az MSZP már 1989-ben sem volt egyenlő az MSZMP-vel. Na persze,

csak a pártvagyon kellett a szocialistáknak, a befolyásukról és a kapcsolati hálójukról már nem is beszélve, a kényelmetlenné vált ideológia már nem.

A kötetben számos olyan mozzanat vetődik fel, amin a nem kellően furfangos észjárású átlagpolgár csak csodálkozva összecsapja a tenyerét, és egyik ámulatból a másikba esik, de még a témában valamennyire jártas halandók számára is bőven akad csemege. Megtudhatjuk többek között, hogy a Reform című lap alapító-főszerkesztője az a Tőke Péter volt, aki „Hidas” fedőnéven a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökségének titkos munkatársaként is tevékenykedett a Kádár-korszakban, onnan landolt a Reformhoz, majd szedte a sátorfáját, és állt a nagy sikerű Blikk élére szintén alapító-főszerkesztőként, ahol 1996-ig dolgozott. A szerző sikeresen fonja össze az információk szálait, és vonja le következtetéseit a régi elvtársak 1990 utáni munkásságáról, amellyel a közvéleményt és a közízlést is döntő módon befolyásolták.

A Reformnál Tőke Péter helyettese sem akárki lett – tudjuk meg a könyvből –, az a Léderer Pál, aki korábban a Népszabadság moszkvai, majd bonni tudósítója volt, amely állások annyira bizalmiak voltak, hogy betöltésüknél nem lehetett megúszni, hogy a belügy hálózatába ne kelljen belépniük. A kötetben megszólal Huppán Béla, a Reform művészeti vezetője is, aki teljesen idiótának nézte a korabeli olvasókat, amikor azt nyilatkozta, hogy saját kezdeményezésére járta ki magának 1984-ben Bonnban, hogy a Nemzetközi Újság- és Médiatechnológiai Szervezet ösztöndíjasaként tanulmányozza a legmodernebb újságírói és szerkesztési technikákat. Nyilván csak úgy mehetett valaki Nyugat-Európába tanulmányútra, ha erről az Országos Ösztöndíjtanács pozitívan döntött, és az is borítékolható, hogy ehhez a kiküldetéshez a belügy hozzájárulása szükségeltetett.

„Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”

A szerző felveti az 1956-ban Amerikába emigrált, korábban a kommunista pártközpont katonapolitikai osztályán dolgozó, és ott emberek haláláért felelős Király Béla, valamint az NSZK-ban karriert befutó, az ottani kereszténydemokráciával szoros kapcsolatot ápoló médiamágnás Joseph von Ferenczy külföldi ténykedését is, megjegyezve, hogy utóbbi Ferenczi Józsefként szintén a katonapolitikai osztályon szolgált tisztként.

Feltárul szemünk előtt, hogyan lett az 1988 végén alakult Axel Springer ennek az embernek a közreműködésével az ország egyik legjelentősebb médiavállalkozása, ahová természetesen a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban a kommunista véleményvezérek menteni tudták a hatalmukat és az irhájukat.

Ferenczy/Ferenczi még Berecz Jánossal, az akkori ideológiai és propaganda KB-titkárral is parolázott a széles nyilvánosság előtt ennek érdekében, a végeredmény pedig a már említett hatalomátmentés lett.

Kanyó András ÁVH-s múltú újságíró kétes erkölcsi értékkel bíró leleplező cikkei is terítékre kerülnek, hiszen ő csak a kádári állambiztonsággal szorosan együttműködve szerezhette meg azokat az információkat, amelyeket cikkeiben lehozott. Így lett belőle „sztárriporter”, aki Grósz Károly utasítására elkészítette Kádár Jánossal azt a nevezetes utolsó interjúsorozatot, amely egyes vélemények szerint nem kis szerepet játszott az egykori pártfőtitkár elhúzódó szellemi-fizikai agóniájának felgyorsulásában. Lejárató cikksorozatnak készült, de ekkor már nem volt mit lejáratni Kádáron: hatalmát vesztett fogatlan oroszlán volt, akit még a hatalom nélküli pártelnöki tisztségből is el tudtak mozdítani, de ehhez kellett muníciónak többek között ez az írásmű-sorozat is (a másik Kádár 1989. április 12-i beszéde volt az MSZMP KB ülésén, ahol látszólag összefüggéstelenül immáron saját magát is lejáratta).

A kötet három fejezetben tárgyalja a szerző által vörös Hüdrának (mivelhogy az ókori görög mitológiai szörnyhöz hasonlóan hiába vágták le képletesen bármelyik karját, azt újra tudta növeszteni) nevezett posztkommunista hatalomátmentést, illetve a hálózatosított függelmi rendszert, az elsőben „Virág elvtárs”, azaz Virág András kapcsolja össze a szereplőket.

Előkerül itt Grósz Károly kétes módon való megválasztása „az év reformemberévé” 1988 végén a Reform című lapban, miközben kiderült, hogy jó eséllyel szervezett módon szavaztak rá azok az MSZMP-pártaktíva résztvevői, akik meghallgathatták a Budapest Sportcsarnokban a hírhedt, fehérterrorral fenyegetőző beszédét, ami nem volt más, mint egy a hatalomba végső szalmaszálként kapaszkodó csúcskommunista eltaktikázott lépése. Ehhez kapcsolódóan olvashatunk Pozsgayról és a Pozsgay–Grósz versenyfutásról, amelyben előbbi 1956 átértékelésével behozhatatlan előnyre tett szert.

Ugyanígy a Reform Rt. Magyarország első igazi bulvárlapjának alapításáról, a Mai Nap című újság 1989. februári úttörő lépéseiről is olvashatunk, miközben Virág elvtársék kezéből ennél a lapnál látszólag kicsúszott az irányítás és önálló vállalatot alapítottak erre a célra, de menet közben azért megmaradt társtulajdonosnak a Reform Rt. is.

Sokatmondó, hogy az a Horváth István lett a lap első főszerkesztője, aki vagy húsz éven keresztül a kádári éra egyetlen félbulvár lapjának, az Esti Hírlapnak volt a belpolitikai rovatvezetője.

A Magyar Hitelbank erős anyagi fedezetével induló első magyarországi bulvárlap bizony nem fukarkodott a munkatársaival a fizetések terén: a főszerkesztő havi harmincháromezer, a rovatvezetők húszezer, míg az újságírók kilenc-tizenötezer forintot kerestek, ami a kor átlagánál messze több volt. Ehhez persze jöhetett még – és általában jött is valamilyen mértékben – legfeljebb a fizetés felének megfelelő prémium. Ahogy cinikusan megjegyezték: „Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”.

A Nap TV teljes stábja, többi között Havas Henrik, Forró Tamás és Gyárfás Tamás, valamint a további befolyásos médiaszemélyiségek és szponzorok, mint Fenyő János, Demcsák Mária, Palotás János, Vitray Tamás, Szepesi György és még sokan mások is feltűnnek a kötet első fejezetének lapjain. Impozáns névsor, sokak kedvencei voltak ők, mégis most más megvilágításba kerülnek a történeteik, tarkítva azokat kém- és maffiavonatkozásokkal.

A teljes cikket IDE kattintva olvashatják!

Tovább olvasom