Közel harminc év telt el Antall József halála óta. Hogyan értékeli a róla kialakult képet?

Antall József érdemeit ma már a hajdani politikai ellenfelek is elismerik. Ő volt a rendszerváltozás miniszterelnöke és az egész folyamat főszereplője. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott kompromisszumok kidolgozása az ő nevéhez fűződik. E kompromisszumoknak köszönhetően sikerült megállapodni a kommunista állampárttal a szabad választások törvényi feltételeiben. A rendszerváltozás második szakaszában pedig, ami a szovjet csapatok kivonásáig tartott, ő volt a miniszterelnök. Tehát ő a rendszerváltozás központi alakja, és ezt ma már a politika iránt érdeklődő közvélemény is egyre inkább így látja. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy viszonylag korán eltávozott közülünk, így nem vett részt a halála óta eltelt időszak sokszor méltatlan politikai csatározásaiban. Tisztán megmaradhatott a neve, miközben az ellene irányuló támadások is feledésbe merültek.

Említette, hogy Antall „a rendszerváltozás központi alakja”, de sokan részt vettek a demokratikus átállás alakításában. Hol helyezhető el ez a történelmünkben?

A rendszerváltozás kiemelkedő eseménye a magyar történelemnek, amire igazán büszke lehet a nemzet. Úgy sikerült létrehozni a szabad, független, demokratikus Magyarországot, hogy jószerével egy pofon se csattant. Jól ismerem az akkor színre lépő politikusi nemzedéket. Sok kiváló ember volt közöttük, de senkinek sem volt akkora szerepe az események alakításában, mint Antall Józsefnek. Történelmünkben alighanem ez az egyetlen győztes forradalom. Persze azok, akik átélték a rendszerváltozással együtt járó nehézségeket, netán csalódtak a várakozásaikban, ezt nem így látják. Az idő múlásával azonban ez változni fog: a rendszerváltozás előbb vagy utóbb elfoglalja méltó helyét a nemzeti emlékezetben. Fontos, hogy egy nemzet sajátjaként élje meg nagy történelmi pillanatait. És az is fontos, hogy Antall személye végleg „a helyére kerüljön”. Az emberek ugyanis akkor élik meg sajátjukként a nagy történelmi pillanatokat, ha azok egy-egy személyhez köthetők: honfoglalás és Árpád vezér, államalapítás és Szent István, 1848-49 és a Petőfi Sándor–Kossuth Lajos „páros”, vagy a Rákóczi-szabadságharc és névadója. És igen: a rendszerváltozás, a szabad, független, demokratikus Magyarország létrejötte Antall József személyéhez köthető.

Vissza 1989-hez. Feláll a Nemzeti Kerekasztal, az egyik oldalon az MSZMP, a Hazafias Népfront és a szakszervezetek, a másik oldalon az Ellenzéki Kerekasztalban egyesült ellenzék foglal helyet. A Rendszerváltozás belülről – Személyes történelem című könyvében leszögezi: egyértelmű volt, hogy ugyanazt a kádári politikát nem folytathatja az állampárt, Önök mégis „a békés átmenet” mellett döntöttek. Miért?

Magyarországon a békés rendszerváltoztatásnak, vagy ha tetszik „békés átmenetnek” az alternatívája nem a véres forradalom, hanem a késlekedés, a további lecsúszás volt. A magyar társadalomban nemhogy a hatalom elleni erőszakos fellépésnek, de még a békés rendszerváltozásnak sem volt igazi támogatottsága.

Ám a „békés átmenettel” az MSZMP át tudta menteni a vagyonát a diktatúra után időszakra is. Ön szerint nem fizetett túl nagy árat azzal az ország, hogy nem számoltatták el a kommunistákat a bűneikkel és a javaikkal?

De, nagy árat fizetett. Ugyanakkor sokan nem emlékeznek rá: az MDF tett kísérletet arra, hogy legalább a gyilkosokat és a hazaárulókat felelősségre lehessen vonni, a büntetőjogi elévülés ellenére is. Ez volt a Zétényi-féle igazságtételi törvényjavaslat, amit akkor sajnálatos módon csak a kormánykoalíció, azaz az MDF a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt szavazott meg. Ezután Göncz Árpád köztársasági elnök az ellenzék álláspontjával azonosulva az Alkotmánybírósághoz fordult, amely a parlament által elfogadott törvényt megsemmisítette. Nyilván az SZDSZ írta meg az elnöknek az alkotmánybírósági beadványt.

Társadalmi támogatottság sem volt mögötte?

Sajnos alig. A teljes sajtó, a véleményvezérek, az úgynevezett mértékadó értelmiség körében ment a lázítás, boszorkányüldözéssel vádoltak bennünket, és azzal, hogy az emberek problémái helyett a múlttal foglalkozunk. Mindez nem volt hatástalan. De a magyar társadalom eleve ambivalens volt az igazságtétellel szemben. Amikor frakcióvezetőként jártam az országot, a lakossági fórumokon azt tapasztaltam, hogy a mi híveink ugyan támogatják az igazságtételt, a többség azonban nem. Hiába bizonygattam ezeken a fórumokon, hogy csak a főbenjáró ügyekben töröljük el az elévülést, valószínűleg volt, aki úgy gondolta, hogy „tíz évvel ezelőtt lopott téglából építkeztem, a végén még engem is elővesznek.”

Az MDF 1990 tavaszán megnyerte az első parlamenti választást, utána mégis megállapodást kötött a legnagyobb ellenzéki párttal. Miért volt erre szükség, és voltak-e olyan jelek az Antall–Tölgyessy-paktum megkötésekor, ami alapján az SZDSZ kvázi felrúgja a megállapodást és a kormány ellen hergeli a közvéleményt?

A paktum egy közjogi patthelyzet politikai megoldására irányult, és nem volt olyan illúziónk, hogy ez hosszabb távon is befolyásolni fogja az SZDSZ magatartását. Miben állt a közjogi patthelyzet? A kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott alkotmány értelmében a legtöbb kérdésben, még a költségvetés ügyében is kétharmados döntésre volt szükség. Az MDF-nek kiszemelt koalíciós partnereivel nem, de a szabaddemokratákkal meg volt a kétharmados többsége. Antall tehát vagy velük együtt fog kormányozni, vagy paktumot köt velük, amelynek során az SZDSZ a kormányzáshoz feltétlenül szükséges ügyeket kiengedi a kétharmados körből, aminek fejében az MDF hozzájárul ahhoz, hogy a szabaddemokrata Göncz Árpád legyen a köztársasági elnök. Antall ezt az utóbbi megoldást választotta. Ez tehát egy egyszeri megállapodás volt az ország kormányozhatósága érdekében, de nem jelentette azt, hogy az SZDSZ a továbbiakban tartózkodott volna a kemény, sokszor kérlelhetetlen ellenzéki magatartástól.

Amely érzékelhető volt a kormányzás első próbatétele, az 1990-es taxisblokád alatt. Ön szerint hogyan változott gazdaságiból politikai töltetűvé az esemény?

Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy a szabad demokraták készítették volna elő a taxisblokádot. Azonban tény, hogy azonnal „rárepültek”, képviselőik ott szónokoltak az úttorlaszokon, lázítottak a kormány ellen, Kiss János elnök és Pető Iván frakcióvezető pedig sajtótájékoztatón követelte a kormány lemondását. Szomorú, hogy Göncz Árpád ahelyett, hogy a rend helyreállítása érdekében lépett volna fel, a törvényes kormánnyal szemben a törvénytelen megmozdulás oldalára állt.

Most is ugyanúgy kezelné a taxisblokádot, mint a kormány, ha lenne lehetősége rá?

Ma könnyű azt mondani, hogy ezt meg azt másképp kellett volna csinálni. A kommunista rendszer bukása óta a taxisblokádig csak néhány hónap telt el. Az erőszakszervek vezetésében ott voltak a régi emberek. Ma aligha fordulna elő, hogy a budapesti rendőrfőkapitány megnyugtatja a belügyminisztert, hogy minden rendben, miközben a taxisok éppen elfoglalják a hidakat. És a köztársasági elnök sem állítaná le a járművek elszállítására kirendelt honvédségi alakulatokat. Az ellenzék ma is lázítana, de ennek kisebb jelentősége lenne, mint az SZDSZ akkori fellépésének. De eleve elképzelhetetlen, hogy egy benzináremelés nyomán ekkora felfordulás támadjon az országban.

Ezért sem véletlenül kap központi szerepet Göncz Árpád a Blokád című filmben. Úgy ábrázolják őt, mint aki a saját imidzsének építésére használta az államfői tisztségét, a rend fenntartása helyett. Tényleg így történt, amit a filmben látunk?

Valóban fontos volt neki a népszerűség, a korabeli média, a sajtó pedig asszisztált ehhez. Az emberek szemében egy jóságos nagypapa volt, aki vigyáz a népre. A film a valóságnak megfelelően ábrázolja a történéseket ugyanúgy, mint Göncz és Antall karakterét, a kettőjük viszonyát. Antall arra számított, hogy az államfővel kiváló párost alkotnak majd. Úgy vélte, mindketten híven ellátják majd az Alkotmány által előírt feladataikat, példát mutatva ezzel utódaiknak. Amikor a nagy médiavita után, az Alkotmánybíróság neki adott igazat, egy hosszú levélben békejobbot nyújtott az elnöknek. A levélben kifejtette, hogy kettejük tevékenysége jogszokásteremtő is, ezért pedig mindketten felelősséggel tartoznak. Göncz azonban a felelősséget nem vállalta. Pozícióját az SZDSZ-szel karöltve arra akarta felhasználni, hogy politikai ellenfele legyen a miniszterelnöknek, holott a magyar közjogi rendszerben a köztársasági elnök nem aktív politikus, hanem a nemzet egységét kifejező és a pártpolitikától magát távol tartó, a mindennapi politikai döntésekbe bele nem szóló közjogi méltóság. Éppen ezért képes arra, hogy az igazán kritikus helyzetekben legyen szava és megoldást kínáljon, mert nem vesz részt a napi politikai küzdelemben, ezért megőrzi hitelességét minden irányban.

Úgy, mint János Károly spanyol király – ahogyan azt Antall József említi a filmben?

Pontosan. Ugyanis egy alkotmányos monarchiában hasonló a király szerepe, mint a parlamentáris rendszer köztársasági elnökének. János Károly megakadályozott egy puccsot azzal, hogy beszédet mondott a televízióban, és felhívására a puccsista katonák visszatértek laktanyáikba. Bevallom, azt gondoltam a taxisblokád idején, hogy Göncz Árpád – mint hajdan János Károly király – a rend helyreállítása érdekében hajlandó lesz latba vetni közjogi tisztségéből fakadó tekintélyét. Javasoltam neki, hogy hívja össze a frakcióvezetőket, hogy üljenek le egymással és adjanak ki egy közös nyilatkozatot a blokád megszüntetése és a helyzet tárgyalásos megoldása érdekében. Ám Göncz erre nem volt hajlandó. Az Alkotmányban meghatározott státuszából kilépve az ellenzékkel azonosult. Azt mondta, hogy „bolondok lennének veletek leülni”.

A filmben és bizonyos archív felvételeken viszont egyes kormánytagokat, különösen Horváth Balázst nem a leghatározottabbnak látjuk. Ha ők valóban ilyenek voltak, milyen szempontok szerint állította fel Antall József a kormányát?

Antall meglehetősen széles ismeretségi köréből, illetve az MDF-ben megismertek közül választotta ki kormányának tagjait. Annak idején azt mondta, hogy belügyminiszter az legyen, akitől vagy félnek, vagy akit szeretnek az emberek. Horváth Balázst az utóbbiak közé sorolta. Lehet, hogy a blokád idején jobb lett volna egy olyan belügyminiszter, akitől félnek az emberek. De ne legyünk igazságtalanok: egy diktatúrában szocializálódott ellenzékinek nagyon nehéz azzal szembesülnie, hogy belügyminiszterként egyszer csak fel kell lépnie az ellene tüntetőkkel szemben, és rendet kell tennie. Nem tudom, ki lett volna erre képes.

Egykori frakcióvezetőként és belügyminiszterként mely kormányintézkedésre büszke?

Frakcióvezetőségem alatt született meg a köztársasági alkotmány második és harmadik pillére, s ezalatt hoztuk létre a teljes jogállami intézményrendszert. Miniszteri megbízatásom alatt fogadta el a parlament a rendőrségi és az átvilágítási törvényt. Én mégis egy olyan törvényre emlékszem vissza a legszívesebben, ami messze nem olyan jelentős, mint az előbbiek, abból a szempontból azonban egyedülálló, hogy ellenzéki képviselő önálló javaslata volt, a kormány ellenezte, a parlament mégis megszavazta. Ilyesmi azóta sem fordult elő. Ez az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvény, amelyet 1996-ban ellenzékben dolgoztam ki és terjesztettem elő, és aminek értelmében minden 35. évét betöltött olimpiai bajnok élete végéig a mindenkori átlagfizetésnek megfelelő összegű életjáradékot kap.

Ennek köszönhetően Fair play-díjat kapott Kamuthy Jenőtől, a Nemzetközi Fair-Play Bizottság elnökétől, s így ön az egyetlen ilyen elismeréssel kitüntetett politikus.

Így van.

Kudarcokat is élt át?

A legjobban azt fájlalom, hogy nem születhetett meg az említett Zétényi-féle igazságtételi törvény. És bár személyes felelősség ebben nem terhel, mégis úgy érzem, hogy ez a kudarc az egész rendszerváltó politikusi nemzedék közös kudarca.

Hertelendy Gábor