Úgy tudom, filmrendező szerettél volna lenni, ehhez képest jogi egyetemet végeztél, viszont egyetlen percig sem dolgoztál jogászként, hanem kis kanyarokkal, de újságíró lettél. Mik voltak ezek a furcsa kacskaringók az ifjú Ómolnár Miklósnál?

Vidéki álmodozó fiúként valóban gondoltam arra, hogy filmrendező leszek egy szép napon. 8 milliméteres kamerákkal meg hasonló technikával, ami akkor rendelkezésünkre állt, próbálkoztunk is a filmkészítéssel. Aztán jött egy osztályfőnöki óra, amikor is megtudtam, hogy abban az évben nem indul filmrendezői szak, úgyhogy jelentkezni sem tudtam volna. Az osztályfőnököm viszont azt mondta, azonnal találjak ki valami mást, mert kifutunk a határidőből. Széttártam a kezemet, mert semmiféle más dolog még lehetőségként sem fordult meg a fejemben. Ledobta elém a felsőoktatási tájékoztató füzetet, becsuktam a szememet, s felütöttem. A legelején, az ötödik oldalnál nyílt ki, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar. Elég jól sikerült az érettségim, mert előtte az orosz tanárom megfenyegetett, hogy csúnyán megbuktat, ha nem vágatom le a hajamat. Akkoriban a hajkérdés mindent felülírt, a haj volt a lázadás, vagy ahogyan ma mondanánk, a rendszertagadás jelképe, s én nem akartam levágatni a hajamat. De megbukni sem akartam, ezért nagyon felkészültem az érettségire. Kitűnőre vizsgáztam, s ez a jogi egyetemre nem volt rossz belépő, jól sikerült a felvételim is, bejutottam. Megígértem magamnak, hogy nem nagyon fogok tanulni, mert nekem ehhez semmi közöm nincsen, addig leszek itt, amíg át nem tudok nyergelni a színművészetire. De aztán ottragadtam, mert mint kiderült, a jog sokkal érdekesebb annál, mint ami kívülállóként látszott.

Így aztán jött öt érdekes év, vidéki fiúként megízleltem a pesti valóságot, a jogi egyetem környéki kocsmáktól kezdve a Pozsonyi úti házibulikig, ami egy elég sajátos szubkultúrát jelentett. Megtudtam például, hogy én vidéki vagyok és a farmerem sem elég divatos, de igyekeztem felnőni a feladathoz.

Ahhoz viszont szigorúan tartottam magam, hogy nem akarok jogász lenni, úgyhogy amikor cum laude minősítéssel befejeztem az egyetemet, a szüleim legnagyobb megdöbbenésére – akik egyébként büszkék voltak arra, hogy doktorrá avattak – hamarosan a Puskin mozi takarítójaként helyezkedtem el.

Így végül is közel kerültél a filmes szakmához…

Én akkor már egy másik nagy álmot kergettem, hogy nagy író leszek. A dolog úgy történt, hogy a sokadik regénykísérletemen dolgoztam a Hungária Kávéházban. Akkoriban minden önjelölt zseni ott ólálkodott, én is dolgoztam a márványasztalokon, nem messze Csurka Istvántól, Vas Istvántól és sok más nagynevű írtótól. Ott volt a Sajtóház, ott voltak az irodalmi folyóiratok szerkesztőségei, úgyhogy tele volt nagy arcokkal a Hungária. Én is egy 11 forintos lengyel sör mellett csiszolgattam a regénykísérleteimet, és kergettem a nagy álmokat, hogy hamarosan majd én is elindulok fölfelé, az irodalmi folyóiratokszerkesztőségei felé a kézirataimmal. De közben azon kellett gondolkodnom, hogy miből fogok én megélni? S akkor átnéztem az utca túloldalára, ahol akkor a Bástya Mozi volt – ma egy bank van a helyén –, s eszembe jutott, láttam a kávéházba jövet kiírva, hogy mozitakarítót keresnek. S arra gondoltam a kéziratom húzgálása közepette, hogy vajon mikor dolgozhat egy mozitakarító? Hát napközben biztosan nem, hiszen akkoriban még reggeltől estig előadások voltak a mozikban. Gondoltam, este tíztől reggel hétig kell egy mozitakarítónak dolgozni, így aztán napközben írhatom a regényt, este meg kitakarítom a mozit.

Kifizettem a sörömet, s átmentem a Bástyába, de ott éppen nem volt felvétel, úgyhogy átküldtek a Puskinba. Ott viszont rövid idő alatt nagy karriert futottam be, mert körülbelül két hónap múlva kineveztek a takarítók brigádvezetőjének. Lényegében a moziban laktam, én meg néhány cimborám beköltöztünk a Puskin Moziba. Kulcsom volt hozzá, s ha éjszakánként jól lefüggönyöztünk mindent, még házibulikat is lehetett tartani. Volt egy nagy zongora a színpadon, még a régi időkből, amikor a némafilmekhez zongoráztak. Életem egyik legkalandosabb, legromantikusabb egy éve következett a moziban. Sikerült befejezni az első kisregénynek mondható próbálkozásomat, és boldogan éltünk a hatalmas plüss függönyök és a neobarokk Puskin Mozi díszletei között, s még albérletre sem kellett költeni. Egy idő után viszont úgy éreztem, nem lesz jó életem végéig így élni, s elkezdtem pályázni különböző helyekre. Gondoltam, ha már filmrendező nem, legalább filmkritikus leszek. Akkoriban indított filmkritikusi pályázatot a Filmvilág nevű folyóirat, ahova hét néven is neveztem. Az anyukám nevén, a régi és az új barátnőm nevén és másokén is. A hétből három pályázatom díjat is nyert. Ennek az lett a következménye, hogy miután látták, hogy teljesen outsider, zöldfülű kezdő vagyok, elküldtek valami tanfolyamra a MUOSZ-ba. Ezt el is végeztem, de aztán nem lett semmi következménye. Kérdeztem attól, aki a tanfolyamot tartotta, hogy hogyan lehet valakiből újságíró? Mondta, hogy nehéz dolog, de ha elmennék a Hírlapkiadó személyzeti osztályára, talán tudnak valamit mondani. Hát én elmentem.

Nem volt semmiféle protekcióm, senkit nem ismertem a média világában. A portás ki is dobott. Nagyon mérges lettem, visszamentem hétszer, s hetedszerre a portás, aki látta, hogy szívós ember vagyok, megsajnált. Felszólt telefonon a személyzeti osztályra, hogy itt van már egy elvtárs hetedszerre is, nincs ugyan időpontja, de szeretne felmenni, mert újságíró akar lenni.

Végül kaptam egy sajtólevelezői státuszt a Lobogó című lapnál, ez akkoriban a Magyar Nemzetnek szeretett volna a képes hetilapja lenni, ezért egy színesebb, tarkább kiadvány volt, itt lettem sajtólevelező. Soha egyetlen levél sem jött, viszont a levelezési rovatot is meg kellett tölteni. Így én megírtam a leveleket. Egyszer egy szombathelyi barátom nevét odaírtam azzal, hogy a Lenin-fiúkról szeretnék többet olvasni a lapban, de az igazságot szeretném tudni. Ezért nagyon letoltak. Az újság három hónap múlva bezárt, de a bezárás előtt nem sokkal még elküldtek a Magyar Rádióba. Akkor indult a Napközben című műsor, s erről kellett írnom, mivel éppen nem volt egyetlen hadra fogható újságíró sem. Petress Istvánnal készítettem életem első interjúját, aki az interjú végén megkérdezte: nincs kedved nekem dolgozni? A megtiszteltetéstől alig kaptam levegőt, és két hét múlva már élő adásban dolgoztam a Csúcsforgalom című műsor jogi szakértőjeként. Nagyon érdekes élmény volt élő adásban dolgozni, hiszen abban az időben minden egyes adást cenzúráztak, előre fölvettek. Ennek lett aztán több év múlva a következménye, hogy Petress István meghívott a rádióba főállásban is dolgozni. Nagyon érdekes módon adódnak össze az ember életében a dolgok, mert hét évvel később, 1987-ben indult a Danubius Rádió, az első kereskedelmi rádió, s akkor nagyon nehéz volt olyan műsorvezetőket találni, akik élő adásban megállták a helyüket. A rádiósok 99 százaléka papírból olvasott, az Ipper Pálok, a Mester Ákosok is mindent papírról olvastak föl, olyan papírról, amin rajta volt az engedélyező pecsét. Minden egyes bejátszott riportot, minden egyes felkonferáló szöveget szuperlektorok ellenőriztek és lepecsételték. De egész más spontán módon beszélni egy adásban, mint megírt szöveget olvasni. Élő adáshoz szokott műsorvezetőket szinte kizárólag a lenézett Csúcsforgalom munkatársai között lehetett találni, mert ott volt ehhez rutin. Úgyhogy a magyar kereskedelmi rádiózás hőskorában a műsorvezetők ezekből a lenézett műsorokból jöttek, mert a többiek nem tudtak megszólalni sem. Egyébként nagy iskola volt ez a Napközben, ami a hétköznapokat kezdte megmutatni, persze nem a direkt politikát, ámbár a Csúcsforgalom élő adását volt, hogy néhány hétig nem engedélyezték, miután valaki elrohant az utcán, s azt kiabálta, hogy „Dögöljön meg Kádár János!”. Nem volt a műsorban direkt politika, de óhatatlanul beszüremkedett az élet, a hétköznapok problémái, s ezek révén a valóság. Érdekes volt belülről látni ezt az egészet, de aztán a Danubius még nagyobb szabadságot adott. Mit hallottunk mi például akkor szerzői jogról?

Bejött egy telefonügyeletes hölgy, akinek a barátja lemezkereskedő volt, s behozott egy szatyor lemezt, s dobáltuk fel őket a lemezjátszóra. Hallatlan szabadságunk volt akkoriban, aminek persze vége lett a szerzői jogokkal, meg a „ne dumálj sokat a kereskedelmi rádióban” című merev, nyugatról átvett sémák miatt. De volt egy-két év, amikor a kereskedelmi rádiózás a világ legszabadabb, legspontánabb dolga volt.

Közben sikerült kijutnom Amerikába, ebben Koltay Gábornak volt szerepe, aki akkor a Szabad-Tér könyvkiadót üzemeltette, s rábeszéltem, hogy írok a nemzedékem, ahogy akkoriban mondtuk disszidenseiről, akik az én korosztályomból megszöktek. Így elindultam Németországtól Amerikáig, s vagy harminc interjút készítettem azokkal az akkor harmincasokkal, akik a húszas éveik közepén elmentek. Még egy érdekes véletlen, én is le akartam lépni. Megvolt már a tranzitvízumom, Jugoszlávián keresztül Bulgáriába. A terv az volt, hogy Belgrádban leszállunk s elindulunk az olasz határ felé. Egy barátommal közösen mindent előkészítettünk. Az indulás előtt durván tíz nappal hívott fel a Petress, hogy a rádióban rám gondolt egy státusz erejéig. Ezért nem disszidáltam.

Te akkoriban a rockzenéhez is közel kerültél, több könyvet is írtál a műfajról.

A nyolcvanas években a rockzene volt az egyik kitörési pont. 1986-ban jelent meg az első erről szóló könyvem, Radics Béláról, aki halott volt már akkor öt éve, de még nagyon eleven élt az emléke. Totális outsider volt, aki ha megivott két felest, márpedig gyakran megivott hármat is, akkor „piszkos kommunisták!” felkiáltással ment fel a színpadra. Ezt viszonylag kevéssé tolerálta a rendszer, s így nem jutott semmiféle térhez, levegőhöz, amibe bele is halt szegény, miközben fantasztikus, zseniális, világszínvonalú zenész volt. Megpróbáltam ezt a jelenséget, Radics életét egy könyvben összefoglalni. Ennek harmincöt éve, s nemrég ért egy megtisztelő felkérés erre a könyvre hivatkozva. Demjén Rózsi születésnapjára – 75 éves lesz –, kellene írnom egy igazi könyvet. Nagyon megérintett, hogy Rózsi, akit én nagyra tartok és tisztelek, erre a régi könyvre hivatkozva azt mondta, hogy csak én tudom úgy megírni, hogy méltó módon összefoglalja azt a sok szent őrültséget, ami ő maga.

Ugorjunk egy kicsit az időben. Valahol egyszer azt mondtad, hogy a te világnézeti szilárdságodat ne firtassák, ez esetedben azt jelentette, hogy nem igazán kedvelted a kommunistákat, de azt a szélsőséges liberalizmust sem, amit a rendszerváltás idején az SZDSZ képviselt. De hogy kötöttél ki a kisgazdapártban?

Az a mondat, amit idéztél, az akkor hangzott el, amikor Petress fel akart venni a rádióba, s természetesen elbeszélgettek előtte velem, s rákérdeztek a világnézetemre is. Ekkor mondtam, hogy a világnézeti szilárdságomról jobb nem beszélni. Ebből lett egy kisebb kalamajka is, de a Petress kidumált. Ő ugyanis, ahogy ma mondanánk, egy rendes polgár gyerek volt, s azt hiszem, nem véletlenül tette akkor a maga zsetonját egy ismeretlen vidéki fiúra, s nem valami korabeli szakmabelire. Kisgazdapárt: egyszer jött egy telefon, hogy az újrainduló Kis Újság szerkesztőt keres, s vállaljam el. Hümmögtem egy kicsit, mert én ugyan néhány évvel idősebb vagyok, mint a Fidesz nemzedék, de azért inkább a Fidesz állt közel a szívemhez, mint a történelmi időkből ismert, tiszteletre méltó, de mégis idős urakból álló kisgazdapárt. De aztán kíváncsiságból elmentem Pártay Tivadarhoz, aki a lapengedély birtokosa volt, és egy félóra alatt levett a lábamról, közel hozta hozzám a történelmet.

Amúgy is amolyan történelemmániás ember vagyok, úgy nem fekszem le este, hogy legalább félórát ne olvasnék valami történelemről szóló könyvet. Hihetetlenül színes és érdekes valami ugyanis a történelem, amit egyébként önző okokból olvasok. Egyrészt hogy jól szórakozzak, másrészt meg a tanulságok miatt, s ezek azt mondják, hogy semmi új nincs a Nap alatt, minden már ezerszer megesett.

Szóval Pártay levett a lábamról, ő volt a főszerkesztő, én pedig felelős szerkesztőként készítettem vele a lapot. Rengeteg dolgot tanultam az öregtő a politikáról. Hát így kerültem a kisgazdapártba. Viszont hamarosan behívatott a Rádió vezetője, aki nagyon csúnyán leteremtett, hogy hogy képzelem én ezt az egészet. Nem is annyira burkoltan megpróbálta kikényszeríteni belőlem, hogy vagy a Rádiót hagyom ott, vagy a kisgazdák lapját. Egyiket sem hagytam, de már nem tudtak velem mit csinálni. 1989 végén járunk, kezdett minden széthullani. Aztán belefordultunk a kilencvenes évbe, amikor egy nap felhívtak a kisgazdapártból, hogy ugye nem voltam MSZMP tag… Mert készül a párt választási listája, s rátennének, hogy legyen rajta egy kicsit fiatalabb ember is, de csak olyat, aki nem volt a kommunista párt tagja. Hát én nem voltam, tizenkilencedikként kerültem a listára, amiről úgy gondolta mindenki, hogy úgysem lesz befutó hely. Pont ott állt meg a választás után a lista, bekerültem az országgyűlésbe. Így arra ébredtem kilencven május nyolcadikán, hogy parlamenti képviselő vagyok. Csak néztem ki a fejemből, de közben persze marha büszke voltam. Olyan volt az egész, mint amikor az embert elkapja egy hullám, s csak viszi. Utólag visszanézve nem volt ebben semmi olyan, ami nem következett az előző dolgokból, nem tagadtam meg magam, csak valahogy meseszerű volt az egész, ahogyan a vidéki kisfiú egyszer csak ott ül a Parlamentben. Arra büszke vagyok, hogy az első napirend előtti felszólalás az én nevemhez fűződik.

A Kis Újság szerkesztőjeként ugyanis megtaláltak a honvédelmi meg a mezőgazdasági minisztériumból, hogy mindent visznek az elvtársak, amit lehet. A minisztériumi lakásokat, vállalatokat, a gépparkot mindent eladtak, elvittek, amit értek. Szóval bejöttek hozzám a szerkesztőségbe mindenféle dokumentumokkal, s amikor kiderült, hogy parlamenti képviselő is leszek, még több dokumentum került a kezembe. S hallottam, hogy van ilyen, hogy napirend előtti felszólalás, bár az új országgyűlésnek még házszabálya sem volt. Bekopogtattam Szabad Gyuri bácsihoz, hogy Gyuri bácsi, ilyen meg ilyen disznóságok vannak, és én ezt szeretném elmondani. Gyuri bácsi azt mondta, hogy majd az ülésen rám bök és akkor álljak fel, mondjam el. Úgyhogy talán második vagy harmadik ülésnapon Gyuri bácsi rám bökött, s én torkomban dobogó szívvel felálltam és soroltam a disznóságokat. Akkor még nem állt fel az Antall-kormány, Németh Miklós ügyvezető kormánya működött. Ő a folyosón odajött hozzám, s kérte, hogy adjam át a dokumentumaimat. Dehogy adom! – mondtam. Akkor mondj el mindent! – Dehogy mondok! A baj az volt, hogy mivel még nem állt fel az új kormány, gyakorlatilag nem volt illetékes, a lopás még heteken át folytatódott, aztán meg amikor helyükre kerültek az új miniszterek, akik ugyan derék, jóravaló, de az államigazgatásban teljesen tapasztalatlan emberek voltak, a régi gárda öt perc alatt megette őket. A KISZ KB-ból átsétált privatizációs tanácsadók olyan dolgokat duruzsoltak a fülükbe, ami az ő malmukra hajtotta a vizet. A Gyurcsány-birodalom építése is az Antall-kormány alatt kezdődött, s ez nem Antall bűne, hanem annak a következménye, hogy tapasztalatlan, politikában járatlan, jóindulatú, idealista emberek kerültek a régi elit helyére. Na de ennek a kis napirend előtti felszólalásnak a másnapján megtapasztaltam, milyen az a pártatlan sajtó. A Magyar Hírlap, ami akkor erősen ellenzéki, liberális, de nyilvánvalóan durván baloldali érdekeket kiszolgáló újság volt, a címlapján engem megpróbált elmebetegnek beállítani. Még egy olyan fotót is készítettek rólam, ahol úgy néztem ki, mintha az orromat túrnám, szóval olyan fotót kerestek, ami még képben is erősen lejáratott, és a cikk azt sugallta, hogy egy nem normális ember baromságokat beszél. Egyetlen konkrétumot nem említettek, csak úgy döntöttek, hogy ezt a homokszemet a gépezetből eltakarítják. Ez volt az én politikai szüzességemnek elvesztése.

Aztán jöttek a kisgazdapárt belső harcai, én magától értetődően azokhoz álltam, akik az Antall-kormány fennmaradását biztosították. Annak a 33 képviselőnek az egyike voltam, akik kitartottak a kormány mellett, s nem hazardíroztak, mint a Torgyánnal tartók.

Közben az alkotmányügyi bizottság alelnöke lettem, aminek az elsődleges oka az volt, hogy két embernek volt jogi diplomája a frakcióból, a frakcióvezetőnek meg nekem. Pásztor Gyula nem mehetett a bizottságba, így lettem én alelnök. Négy évet lehúztam ott, s arra is büszke vagyok, hogy az új önkormányzati törvénytől a villamos energia törvényig az összes paragrafusában az én munkám is benne van. A liberális, építő jellegű ellenzékiségről is szereztem a bizottság alelnökeként tapasztalatokat. Az első költségvetési törvény tárgyalására 90 decemberében került sor. Az ellenzéknek az volt a taktikája, hogy obstruálja a törvény elfogadását, hogy ne legyen 91-re elfogadott költségvetés, hátha így hamarabb megbukik a rohadt Antall-kormány. Sorozatban gyártották a módosító indítványokat, egy-egy mondatban megváltoztattak két betűt, s máris új módosítóként nyújtották be az alkotmányügyi bizottsághoz, amelyiknek véleményeznie kellett ezeket az indítványokat. Több tízezer módosítót gyártottak le, hogy fizikailag képtelenek legyünk december 31-ig végig vinni ezeket. A sokezredik módosító után egyszer hajnal három körül odamentem Eörsi Mátyáshoz (SZDSZ), aki szintén a bizottság tagja volt, s megkérdeztem tőle: Te, Matyi, miért csináljátok ezt? Tudod, mi jut eszembe erről a helyzetről? Elismerem én, hogy ti ügyesek vagytok, meg sok mindent jobban tudtok nálunk. De olyan ez, mint amikor a vérprofi bokszoló bemegy a kocsmába, s ott villogtatja a tudását, s megsérti a helybeli parasztgyerekeket, sőt, egy ponton túl már meg is alázza őket. Amit csináltok, nem csak a mi megalázásunk, hanem a demokrácia megalázása is. Mondom, ti is aláztok bennünket, mint ez a bokszoló a parasztgyerekeket a kocsmában. Tudjátok, mi lesz ennek a vége? Ugyanaz, mint a kocsmában szokott. Mert mit csinálnak ezzel a bokszolóval? Kést fognak rá rántani. Sokszor eszembe jutott ez a történet a következő évtizedekben. A nagy alázásnak, a nagy gőgnek, a „mindent jobban tudunk nálatok, ti hülye bunkók vagytok”-nak lett sok minden a következménye, ami azóta a politikában lejátszódott. A vidéki fiúk, a falusi gyerekek megmutatták, hogy nem lehet őket alázni…

A képviselői munkád mellett azért továbbra is rádióztál?

Biztosan kalandvágyó gyerek vagyok, de egy jó darabig megtartottam a rádiós munkahelyemet is a parlamenti munka mellett. De legjobban a Danubius rádiót szerettem, mert az ilyen szabad, vagány valami volt. Volt, hogy én fogadtam a reptéren Dubceket, aki akkor éppen a pozsonyi szlovák parlament elnöke volt, s látogatóba érkezett Magyarországra. Díszvacsora a vadászteremben, ahonnan én negyed tízkor leléptem, mert tíz órakor már a Danubiusban kellett konferálnom a slágerlistát. Egy barátom kiszúrta, hogy én ilyen kettős életet élek, s nagyon leszúrt, hogy miért kell nekem ezt csinálnom? Mert az is én voltam, meg a másik is én voltam. Nekem tetszett ez a kettő együtt. Tudom, hogy ez nem így van megírva a nagykönyvben, de mindkét dolog én voltam.

Ismét ugorjunk, hiszen 94-ben véget ért a politikusi pályafutásod, s visszatértél teljesen a média világába.

Még ehhez annyit, hogy akkor Torgyántól is kaptam egy diszkrét ajánlatot. Épp egy bírósági folyosón – mindenért beperelt mindenkit, engem is, mint egykori szóvivőt, aki élénken támadtam őt mindenféle politikai ügyekben, például a III/III-as ügynökséggel kapcsolatban is . Így aztán az egyik tárgyalás után lefelé a lépcsőn Jóska odasúgta: nem állsz át hozzám? Én leszek a kisgazdapárt, te ügyes fiú vagy! Á, mondom, Jóska, nem. Úgyhogy így nem lettem a Torgyán-féle kisgazdapártnak a tagja. De szóval vége lett a politikának 94-ben, s én visszakerültem a Magyar Rádióhoz.

Hát el tudod képzelni, hogy az oda akkor visszatérő Horn-féle gárda, akik akkor úgy élték meg, hogy négy év kitérő után végre a helyükre zökkentek a dolgok, s akkor visszatér egy barom, aki beállt a kisgazdapártba, de még azt is elbukta, mert Torgyán Józsi elvitte a csapatzászlót. Vakaróztak rendesen, hogy mit kezdjenek velem.

Végül kitalálták, hogy legyek lapszemlés a Petőfi Rádióban reggel. S akkor minden reggel hat órától nyolcig lapszemléket csináltam a rádióban. Megvetett pária voltam, még szobám, székem sem volt. Gondolkodtam, mit kezdjek az életemmel, nekem itt babér nem terem. Fél év vergődés után visszahívtak a Danubiusba, s mire magamhoz tértem, a Danubius Rádió zenei igazgatója lettem, majd vezető szerkesztője, s a privatizációig, 97-ig, az utolsó főszerkesztő is én lettem. De közben többféle dolgot csináltam egyszerre. Egyik nap felhívott valaki, hogy van itt valami holland cég, s az Ifjúsági Magazinhoz keresnek főszerkesztőt. Én akkor már 41 éves voltam, gondoltam, egy ifjúsági újságba nem illenék, de addig rágták a fülemet, hogy elvállaltam. De megint visszanyalt az én kisgazda múltam. Ez a cég, amelyik az Ifjúsági Magazint kiadta, a KISZ korábbi lapkiadójának a jogutódja volt, így privatizálta ez a holland kiadó. Ott maradt egy csomó KISZ KB-s ember. Hónapok óta nem találnak főszerkesztőt, erre besétál egy bukott kisgazda, a hollandok beleszeretnek, öt perc alatt megtaláltam velük a közös hangot.

Azonnal beindultak a régi KISZ KB-sok, hogy ide egy kisgazda nem teheti be a lábát. Közölték a hollandokkal, hogy én újnáci vagyok. A hollandok ugyan mondták, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy újnáci, de hogy ezt azért nekik ki kell vizsgálni, mert ez egy kényes dolog. Visszaszívták a főszerkesztői megbízatásomat. Egy hét múlva hívtak, hogy ha nem sértettek meg nagyon, akkor még mindig áll az ajánlat, mert utánam néztek, s természetesen nem vagyok újnáci. Így lettem az Ifjúsági Magazin főszerkesztője mellékállásban, de közben a Danubiusnál is ott maradtam. Történt ekkor egy érdekes dolog: a dél-afrikai Sun Cityben éppen egy lemezbemutatón buliztam az IM főszerkesztőjeként. Másnap reggel egy gyógysört vettem magamhoz a bárban, amikor megszólalt a telefon: megtudom, hogy elbuktuk a Danubius privatizációs pályázatát, nem az a csapat nyert, amihez én is tartoztam. Na, gondoltam, az én munkámnak vége, mi a fenét fogok csinálni. Kértem egy viszkit is erre. Megittam az italt, megint megszólalt a telefon. A hollandok hívtak, hogy indítanának egy új hetilapot, egy sztármagazint, valószínűleg Story lesz a címe, s elvállalnám-e a főszerkesztőségét. Úgyhogy egy viszki volt a Danubius elbukása és a Story Magazin között.

De ott álltam már 44 évesen és nagyon meg voltam ijedve. Nem jött össze a politika, a rádiós karrierem odalett, itt vagyok ilyen idősen és egy rohadt pletykalapot kell szerkesztenem.

Amúgy a hollandok nagyon komolyan gondolták, egymilliárd forintot tettek le az asztalra, ami az akkori viszonyok között – 1997-ben – nagyon komoly pénz volt. Viszont én még soha nem csináltam ilyen újságot, úgyhogy ijedtemben elmentem a Váci utcába, ott volt akkor egy újságos, ahol a legnagyobb külföldi lapokat meg lehetett venni, és én az összes külföldi sztármagazint megvásároltam. Egy héten át jegyzeteltem, hogy csinálják, mint csinálják, mindent kikottáztam. Így kezdtem hozzá a Storyhoz, ami rövid idő alatt 3-400 ezres magasságokba ért el, a csúcson azt hiszem, 487 ezret adtunk el, ahhoz persze kellett a Zámbó Jimmy halála is. Pár év múlva megcsináltuk a saját konkurenciánkat is, a Bestet, s egyszer összeadtam, de az ott töltött 16 év alatt 82 millió példányt adtunk el ebből a két lapból, úgyhogy eszméletlenül dübörgött a dolog. A hollandok verték a feneküket a földhöz, dőlt a pénz, a Story Gálától a különböző külön kiadványokig minden bejött.

Mi volt a siker titka? Az addigi életed nem éppen arra predesztinált, hogy te legyél Magyarország bulvárpápája.

Mert sikerült ezt lekottázni, hogy Nyugaton hogyan csinálják, s ezt sikerült lefordítani magyarra. Anyám szavai jutottak akkor az eszembe. Mert mit mondtak akkor minden rendes vidéki gyereknek? Tanulj valami rendes szakmát fiam! Mert ha baj van, abból megélsz. Negyvenévesen be kellett látnom, hogy oké, hogy én itt csináltam ezt, azt, amazt, de valójában igazi szolgai alázattal nem tanultam ki semmit. Ha valakinek az a sors jutott, hogy egy ilyen telefont kell gyártani, mint ami előttem van, akkor az nem megy másképp, szét kell csavarozni az iphone-t, megnézni az utolsó alkatrészig, hogy mi hogyan működik benne. A siker tehát annak volt köszönhető, hogy nagyon meg voltam ijedve és szétcsavaroztam az iphone-t. Hónapokig, évekig tartott, de muszáj volt 45 év körül valamit úgy megcsinálni, hogy ahhoz már kérdés ne férhessen.

Valóban egy szakmát tanultam ki itt, hogy hogyan kell a tömegmédiában letapogatni az emberek agyát, gondolkodásmódját, kíváncsiságát, érzelmeit. Nagyon nagy iskola volt. És nagyon érdekes volt a felismerés, hogy a modern tömegdemokrácia, a politika és a modern tömegmédia száz százalékig egy rugóra jár.

Szóval dübörgött a Story magazin, a Best, de aztán jött Varga Zoltán, és első napon kirúgott. Mikor 16 év után kipakoltam a szobámat, s már teljesen üres volt, épp csak a kulcsomat kellett volna leadni, megint megszólalt a telefon: ebből a telefonhívásból lett a Ripost. Érdekes módon, miközben majdnem minden véletlen módon alakult az életemben, elkezdett összerendeződni minden egy irányba. A Ripost nyilvánvalóan következett az én kisgazda múltamból, mindig mindenki tudta, hol van az én szívem. Összeállt egy képlet, aminek egy csomó eleme úgy tűnt, mintha őrült tévút lenne, de aztán összeállt, s ez lett a vége.

Kétségtelenül kivételes életút a tiéd, olyan, amilyenért egyes baloldali újságírók lámpavasra is húznának.

Én ezt megtiszteltetésnek érzem. Különösen az a megtisztelő, hogy ilyen indulatokat sikerült belőlük kiváltanom. Persze az se mindegy, ki akasztja az embert.

Most a Mediaworksben a bulvár divízió felelőse vagy. Egy ilyen életút után mit gondolsz a magyar médiaviszonyokról? Sokan azzal vádolnak bennünket, hogy Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a sajtószabadság.

A dolognak egy jelentős része politikai bábjáték. Másrészről meg nyilvánvalóan a gyászszertartását végzi a másik oldal, hiszen sokáig azt hihette, hogy az értelmiségi körökben, a médiában minden téren ők fújják a passzátszelet. S a mostani reakcióik egy része nyilvánvalóan ennek az elmúlásnak a gyászszertartása, siratják a régi, megingathatatlannak látszó pozíciójukat.

Hála Istennek mindez békés körülmények, a demokrácia játékszabályai között megy végbe, nem pedig valami forradalmi erőszak közepette. De ennek a történetnek még nagyon az elején vagyunk. Ezer dolognak kell még kikristályosodni, de a folyamat megindult, és nem valamiféle megszálló hatalom szuronyainak az árnyékában, hanem demokratikus választások következtében.

Én nagyon örülök, hogy az én lassan hét évtizedemben olyan változásoknak lehettem tanúi, amelyekben nem folyt vér, és annak is, hogy a történelem, az új magyar elitépítés abban az irányban látszik kibontakozni, amihez én spontán, megérzés alapján csatlakoztam. Rengeteg teendőnk van még, hogy ez stabil, időtálló, korszerű legyen.

Néző László