A 90-es évek második felében jártam egyetemre, ami már elég régen volt, de gyakran eszembe jut az az időszak. Bár leginkább délután kezdődő kocsmázásokról és hajnalig tartó bulizásokról szoktak előtörni halvány emlékfoszlányok, most nemrég kivételesen egy etikai eszmefuttatással történt meg ez. Meg nem mondom már, hogy pontosan milyen kurzus volt, és hogy ki tartotta, de az egyik órán valami olyasmiről volt szó, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni az egyes foglalkozások etikai szabályai. A tanár példának levezette azt, hogy míg az orvosoknál az alapvető irányelv az, hogy a legfontosabb az emberi élet védelme, addig a katonáknál elég gyakori, hogy épp az emberi élet kioltását diktálják a szakmai követelmények.

Ez a gondolatmenet a saját foglalkozásommal, az újságírással kapcsolatban jutott most eszembe. Az apropót egy amerikai történés adta. Nemrég jelent meg Michael Wolff nagy botrányt kavart könyve Donald Trump elnökségének kezdeti szakaszáról, amely több ponton megkérdőjelezte a szabad világ vezetőjének mentális állapotát és intellektuális felkészültségét. Nem kis mértékben a Fehér Ház hisztérikus reakciójának köszönhetően a könyvből instant bestseller lett, és napokra dominálta a világsajtót is. Közben újságírói körökben elindított egy másfajta diskurzust is, ami nem Trumpról, hanem a szakma szabályairól szólt.

Wolff tapasztalt, de nem túl jó hírű újságíró. Már korábban megírták róla, hogy időnként manipulálta a forrásait, illetve néha kiszínezett vagy akár teljes egészében ki is talált történéseket. Ezek a kritikák most újra előkerültek, főleg miután kiderült, hogy az új könyve tartalmaz több nyilvánvaló pontatlanságot, valamint maga Wolff sem tagadta, hogy nem voltak különösebb gátlásai az információgyűjtés során. („Mondtam bármit, ami szükséges volt ahhoz, hogy megszerezzem a sztorit” – vallotta be egy interjúban.) Emiatt sok szakmabeli megkérdőjelezte az új könyvének újságírói értékét, mások azonban felvetették, hogy valójában Trump csak azt kapta, amit megérdemelt: a folyamatosan hazudozó, a független, tényekre alapozott újságírás hitelességét aláásni igyekvő szélhámos politikus egy hozzá hasonlóan gátlástalan, a saját szakmájának hagyományait sutba vágó figura áldozatává vált.

Ez a vita lényegében arról szól, hogy vajon mennyire van értelme és haszna a tradicionális újságírói etikai elvek betartásának ebben a mostani fake newsos, post truthos világban. Ehhez a diskurzushoz azonban nem kell elmenni Amerikáig, ezt lefolytathatjuk – és igazából talán már talán régen meg kellett volna tenni – itthon is.

Már több mint tíz évvel ezelőtt is vettem részt olyan szakmai beszélgetésben, ahol nálam tapasztaltabb kollégák arról győzködtek, hogy egy cikk megjelenése előtt nem ajánlatos megkérdezni annak negatív színben feltűnő főszereplőjét, mert ő majd biztos megpróbálja valahogy kimagyarázni magát, vagy nyomást gyakorol a szerkesztőségre/kiadóra. Aztán ahogy mérgezettebbé vált a közélet, egyre erősebb érvekkel találkoztam a hagyományos szakmai szabályok felrúgása mellett. Amikor pár éve a Direkt36-nál közöltünk egy árnyalt – negatív és pozitív információkat egyaránt tartalmazó – portrécikket egy párt pénzügyi háttéremberéről, akkor a szerző azt a visszajelzést kapta egy másik újságnál dolgozó kollégától, hogy jók ezek a szép alapos cikkek, de itt most már háború van, nem lehet finomkodni.

Tavaly aztán egy rendezvényen egy rangos szakmai elismerés nyertese beszélt arról, hogy cikksorozatának főszereplőjét nem is kereste meg, mert biztos nem mondott volna igazat. Hozzátette, hogy több munkatársával arra jutottak, hogy már nem is próbálják szóra bírni a különböző kormányzati szerveket, mert „terroristákkal nem tárgyalunk” (hozzáteszem, hogy ez azért a kontextus alapján poénnak volt szánva). Nemrég pedig egy kolléga részben a Wolff-könyvre, részben nyilvánvalóan a hazai helyzetre reagálva tette fel azt a kérdést egy Facebook-vitában, hogy „miért gondoljuk, hogy etikai engedményeket kellene tenni Trump felé, vagy bármely más gazember felé, amennyiben ők ezt nyilvánvalóan eddig sem tették meg és ezután sem fogják megtenni az újságírókkal szemben?”

Az én elég határozott álláspontom az, hogy óriási és talán végzetes hibát követünk el, ha feladjuk az etikai elveinket. Mindjárt kifejtem, hogy miért gondolom ezt, de előbb röviden vegyük végig, hogy mik is ezek az alapszabályok. A szakirodalomban több különböző felsorolást találni, de én maradnék annál, amit az amerikai Marylandi Egyetemen tanultam (ez már egy másik egyetem volt, ide 6 évvel ezelőtt jártam, és az emlékek is frissebbek). Ott azt mondták, hogy alapvetően négy elv van: a valósághű tudósítás, a függetlenség, az elszámoltathatóság (vagyis transzparensen végezzük a munkánkat), és végül az, hogy igyekezzünk elkerülni a másoknak való károkozást. Ezek az elvek nem egyenragúak (az igazság kiderítése a legfontosabb, és el kell fogadni, hogy ezért időnként kárt kell okozni – gondoljunk például arra, hogy forrásaink szabályokat vagy akár törvényeket megsértve adnak ki információkat), de ezek alapos mérlegelésével és lehetőleg harmonizálásával kell végeznünk a munkánkat. A kicsit elvont fogalmakat egyébként le lehet fordítani úgy is, hogy nem hazudunk és nem manipulálunk sem akkor, amikor az információkat gyűjtjük, sem akkor, amikor azokat a közönség elé tárjuk. Ha jobban belegondolunk, akkor ezek az elvek elég jelentős átfedést mutatnak a tisztességes emberi viselkedés követelményeivel, ami már önmagában elég érv lenne a betartásuk mellett, de vannak egyéb, szintén nyomós indokok.

Kezdjük azzal, hogy az etikai elvek nem valamiféle önös célt szolgálnak. Nem azért vannak, hogy az újságírók jó embernek érezzék magukat, és büszkélkedhessenek azzal, hogy ők mennyire tisztességesek. Az etikai elvek a sokat emlegetett újságírói hitelesség kialakításában és megtartásában játszanak főszerepet. Ez ráadásul egy többirányú folyamat. Az újságírónak egyszerre kell hitelesnek lennie a forrásai és a közönsége szemében. A források csak akkor fognak neki ismételten információkat adni, ha megbíznak benne. A közönség pedig akkor fogja elhinni az újságírónak ezeket az információkat, ha hitelesnek tartja őt. Ennek a hitelességnek és bizalomnak a kiépítése hosszan tartó folyamat mindkét irányban, ami komoly elkötelezettséget igényel az egyes újságírók és az őket alkalmazó szerkesztőségek részéről.

Feltehetjük persze ezt a kérdést, hogy oké, ez jól hangzik, de biztos, hogy még mindig szükség van erre? Ha azt akarjuk, hogy a sajtó továbbra is be tudja tölteni a demokráciákban számára kijelölt szerepet (például képes legyen ellenőrizni a hatalmon lévőket), akkor szerintem egyértelmű igen a válasz. Az újságírás hatalmának forrása ugyanis éppen ez, vagyis a közönség részéről fennálló bizalom. Minél nagyobb ez a közönség és minél nagyobb ez a bizalom, annál jelentősebb ez a hatalom. Nem attól erős ugyanis egy újságíró, hogy a nagy nyilvánosság előtt tud a földbe döngölni egy közszereplőt. Hanem attól erős egy újságíró, hogy a közönsége elhiszi neki, hogy igazak azok az állítások, amikkel, ha úgy adódik, földbe döngöl egy közszereplőt. (Persze ezzel a hatalommal felelősen kell bánni. Már hallom ugyanis azokat az érveket, hogy egész komoly tömegeket lehet magunk mögé állítani kifejezetten manipulatív tartalmak közzétételével is, és ezzel is elég jelentős hatalomra lehet szert tenni. Ezt a tevékenységet azonban szerintem nem újságírásnak, hanem másnak – mondjuk propagandának – hívják.)

Közben nem szeretnék úgy tenni, mintha ez olyan könnyű dolog lenne. Olyan változások történtek, történnek a médiában világszerte (a médiapiac és ezzel együtt a közönség fragmentálódása, az üzleti modell felborulása, csak hogy a legismertebb közhelyeket dobjam be), amik nagyon megnehezítik ennek a bizalomnak a kiépítését, vagy adott esetben visszanyerését. Ráadásul Magyarországon annyiban súlyosabb a helyzet, hogy a hatalomban lévők évek óta nyíltan ellenségként kezelik a tőlük független – sok esetben persze velük szemben kifejezetten kritikus – médiát, és ez sok újságíróban érthetően frusztrációt szül. Miért küldjem el a kérdéseimet a minisztériumnak, ha úgysem válaszolnak? Miért fáradjak azzal, hogy megkeressem a politikust, ha úgyis az lesz a válasz, hogy te valakinek a bérence vagy. Miért legyek velük szemben fair, ha ők szemétkednek velem?

Én is ebben az országban élek és dolgozom, én is folyamatosan szembesülök ezekkel a problémákkal, és engem is idegesítenek. De közben azt is gondolom, hogy erre a helyzetre nem az a helyes válasz, ha a régi etikai elveket az ablakon kihajítva gerillaharcba kezdünk. Eddig sem az volt ugyanis a baj, hogy túl sok volt az etikából, hanem inkább az, hogy túl kevés. Van egy olyan érzésem, hogy sokkal nehezebben lehetett volna legyalulni a magyar médiát az elmúlt 7-8 évben, ha nemcsak üzletileg áll jobban, hanem a hitelességi tőkéjét illetően is (a kettő persze össze is függ).

Bár ekkora ellenszélben biztosan kemény munka lesz, de talán most sem késő váltani. Már csak azért is, mert a másik út nagyon komoly veszélyeket tartogat. És ezzel visszatérnék a katonai etika kérdéséhez, amelynek alapelvei eléggé hasonlítanak egy másik foglalkozáséhoz: a politikához. Szerencsére ugyan mi nem olyan országban élünk, ahol az emberek fizikai megsemmisítése része lenne a politika eszköztárának, de a cselszövés és az ellenfél politikai értelemben vett kinyírása már sokkal inkább jelen van. Ez nem véletlen, hiszen ahogy azt a történelemkönyvekből vagy egyes népszerű fantasy tévésorozatokból tudjuk, a mai politikusok elődjei a régi katonai vezérekben keresendők. Ez azt is jelenti, hogy mi újságírók több évszázados lemaradásban vagyunk hozzájuk képest, és ha azt hisszük, hogy van bármi esélyünk is velük szemben, az ő pályájukon, az ő fegyvereikkel, akkor nagyot tévedünk.