Kövess minket!

Médiapiac

Elmaradt és hiányos rendszerváltás a médiában

Mező Gábor korábbi munkásságából egyenesen következett, hogy egyszer majd összefésüli és rendszerezi az általa felhalmozott adatokat, és megírja a magyarországi sajtó rendszerváltáskori történetét.

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A Pesti Srácok oknyomozó újságírója és a Pesti TV munkatársa számára a pillanat most elérkezett, a belügyi hálózati kapcsolatokat is firtató, A média lenyúlásának titkos története című, nemrégiben megjelent kötetében kétségkívül impozáns ismeretanyag gyűlt össze, amelyet az Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozott, és amelyen Gyurcsány Ferenc úszósapkában bohóckodik a Magyar Úszószövetség mára már bukott és büntetőeljárás alá vont elnökével, Gyárfás Tamással.

A kommunista rezsim tömegkommunikációját át- meg átszőtte a pártállam pressziója, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya (APO) magáénak érezte az összes sajtóorgánumot, bőszen ellenőrizte is azt, ami akkoriban nyomtatásban vagy a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban megjelenhetett Magyarországon. Persze mindenhová nem ért, nem érhetett el a keze a médiában, hiszen alig húsz-harminc alkalmazottja volt, ez a néhány tucat pártapparatcsik pedig kifejezetten az országos jelentőségű orgánumokat ellenőrizte. Ugyanakkor a rendszer rendkívül furfangosan épült fel, az APO-nak voltak megyei, járási és települési megfelelői, amelyek az éppen aktuális szinten végrehajtották a központi akaratot.

Nem feledkezhetünk meg a főszerkesztők felelősségéről sem, hiszen az igazán befolyásos orgánumok élére csakis párthű katonák kerülhettek, ők valósították meg azt, ami a párt ideológiai elvárásainak, vélt vagy valós követeléseinek megfelelt, s amivel az öncenzúra is megvalósult.

Mindezt leöntötte generálszósszal az állambiztonság a maga fogaskerekeivel, amelynek kisebb-nagyobb tagjai mind-mind kiszolgálták a Kádár-rendszert, hátsó csatornák segítségével információt szolgáltatva a közhangulatról, a média szövevényes személyi kapcsolódásairól és az éppen aktuális fejleményekről. Köztudott, hogy gyakorlatilag nem lehetett egy újságíró Nyugatra kiküldött tudósító úgy, hogy nem lépett be a belügy hálózatába – ez Mező Gábor kötetéből is kiderül –, annak kiszolgálási és kihasználtsági foka azonban már jócskán függött az ügynök egyéni képességeitől, elhivatottságától és rendszerhűségétől.

Mindezek a pártkatonák a rendszerváltás forgatagában is jórészt megőrizték pozícióikat különböző manővereik segítségével, ami viszont nemcsak a rendszerváltó erők helyenként megmutatkozó setesutaságára és kényszerpályára sodródására vezethető vissza, hanem arra az alaptézisre is, hogy egy teljes szakmát egyik pillanatról a másikra nem lehet leváltani (ez igaz egyébként az ügynökökre és az újságírókra egyaránt), még akkor sem, ha történetesen forradalom zajlik le egy országban.

A széllel szemben jártak

A médiában nem zajlott le azonnal rendszerváltás, ez köztudott, ezért is fordulhatott elő, hogy a konzervatív kormányok, akár az Antall- és Boross-kormányok, akár az első Orbán-kormány meglehetősen nagy média-ellenszélben dolgozott. Kívülálló szemével is egyértelmű volt, hogy amikor Antall Józsefet vagy az 1998–2002 közötti Orbán-kormány tagjait behívták a köztelevízió műsoraiba, hova húz a műsorvezetők szíve, és ha egy külföldi néző figyelte volna ezeket az adásokat, azt hihette volna, hogy egy ellenséges televízióba hívták meg őket vagy éppen ezek a politikusok ellenzékiek, akiket a köztelevízió most jól kiforgat a kérdéseivel.

A szerző éppen azt vizsgálja, hogy miként juthatott el idáig a magyar média, ennek apró részleteit fejti ki megfelelő alapossággal, nem kevés, 791 lábjegyzettel alátámasztva.

Ez utóbbiakat megnézve azonban szembetűnő, hogy túlnyomó többségük újságcikk vagy szakfolyóiratokban megjelent történészi munka, a levéltári jegyzetek törpe minoritásban vannak, s ezek között túlsúlyban van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (elvétve akad néhány Békés és Heves megyei, illetve egri pártbizottsági, valamint végrehajtó bizottsági irat), ami a téma szempontjából természetesen indokolt, de emellett hiányoznak a fent említett MSZMP KB APO, illetve ennek helyi alárendelt szervei iratanyagai, illetve az 1988-ban megszűnt, a Minisztertanács alá tartozó Tájékoztatási Hivatal utolsó éveinek dokumentumai sem váltak volna hátrányára a kötetnek.

Bizonyára ezek felhasználásával további érdekes információkhoz juthatunk, ami kitehetne még egy kötetnyi írást. Mindemellett azt azonban el kell ismerni, hogy ezeknek az iratoknak a megfelelő forráskritikával történő olvasata elég nehézkes, sokszor semmitmondóak, sőt az utókort félrevezetőek az ülési jegyzőkönyvei, kutatásuk viszont éppen attól szép, hogy közöttük bújik meg imitt-amott egy-egy információs aranyrög. Azt is hozzátehetjük, hogy ezeken az üléseken hangzott el legkevésbé tisztán, hogy az elvtársaknak milyen terveik vannak a jövőben a hatalmuk és befolyásuk átmentése érdekében, az igazán fontos megbeszélések ekkor már szinte mindig a színfalak mögött zajlottak, így sokszor csak a történésekből lehet visszakövetkeztetni egyes döntésekre.

Csernobiltól a Reformon át a Blikkig

Mező Gábor kötete – amit a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Soós Viktor Attila lektorált – apró mozaikkockákból rakja össze az egészet, illetve a médiatörténeti folyamatokat, egykorvolt ÁVH-sokból lett megmondóemberek, szürke eminenciások és politikusok tenyeréből evő médiacézárok tevékenységét vizsgálva. Azt, hogy ki volt ÁVH-s, ki a Belügyminisztérium ügynöki hálózatának a tagja, legtöbbször korabeli, ám megalapozott sajtóhírekkel támasztja alá, ami jó és üdvös, főleg annak fényében, hogy a levéltári forrásul szolgáló belügyi iratokat szakmányban semmisítették meg különböző nagy teljesítményű darálógépekben a rendszerváltás éveiben, 1989–1990-ben.

A csernobili atomerőmű katasztrófája kapcsán előkerülnek a kommunista felső vezetés bűnei, a felülről irányított titkolózások és a pániktól való félelemtől gyötört hazugsággyár beindítása, a Tájékoztatási Hivatal tájékoztatási főosztályvezetőjének, a cenzorból „reformerré” vált Virág András manőverei, Berecz János önfelmentő kötetsorozatának a szerző részéről méltán jelentős forráskritikával kezelt ide vonatkozó részei és Marjai József miniszterelnök-helyettes kapkodásokkal sújtott intézkedései.

A kötet nagy erénye, hogy kiderül belőle, szinte minden mindennel összefügg, és megtudhatjuk, hogy a kádári állambiztonság hálójából a rendszerváltás folyamán kipottyantott személyekből hogyan lettek a szárnyát bontogató demokráciában – melynek alapjait persze előre megfontolt szándékkal a posztkommunista vezetés rakta le, hogy elvtársait megfelelően magas polcra helyezhesse el az üzleti életben – médiaguruk, akik tematizálták a közvéleményt, és mi tagadás, ezáltal a négyévenként kiírt parlamenti választásokat is befolyásolták.

A szemünk előtt jön létre a könyvben a Reform című lap, amely szintén a reformkommunisták – azaz a hatalmukat féltő, és a változások során azt átmenteni akaró kommunisták – egyik zászlóshajója volt, mondván, hogy ez a lap is segíti a békés átmenetet. Holott csak arról volt szó, hogy a pártállami diktatúra egyik kedvenc vállalkozója, Demján Sándor pénzelte, aki azt a Magyar Hitelbankot vezette – a nagy sikerű Skála áruházláncon kívül –, amely még több „rendszerváltó” vállalkozást szponzorált a baloldal számára. Lássunk csodát, a kommunista hatalomátmentésnek ezt az állatorvosi lovát, azaz az immáron részvénytársasági formában működő Reform Kiadót a fent említett Virág András vezette.

Az már csupán porhintés volt a hatalom részéről, hogy az elején még odacsaptak ennek a lapnak, amikor késleltetve jelenhetett csak meg az első három száma, de aztán helyreállt a rend, és a negyedik lapszámtól kezdve zöld lámpát kaptak a „reformkommunisták” és vele együtt az az agymosó gépezet, amelynek munkája arra futott ki, hogy elhitesse a néppel, az MSZP már 1989-ben sem volt egyenlő az MSZMP-vel. Na persze,

csak a pártvagyon kellett a szocialistáknak, a befolyásukról és a kapcsolati hálójukról már nem is beszélve, a kényelmetlenné vált ideológia már nem.

A kötetben számos olyan mozzanat vetődik fel, amin a nem kellően furfangos észjárású átlagpolgár csak csodálkozva összecsapja a tenyerét, és egyik ámulatból a másikba esik, de még a témában valamennyire jártas halandók számára is bőven akad csemege. Megtudhatjuk többek között, hogy a Reform című lap alapító-főszerkesztője az a Tőke Péter volt, aki „Hidas” fedőnéven a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökségének titkos munkatársaként is tevékenykedett a Kádár-korszakban, onnan landolt a Reformhoz, majd szedte a sátorfáját, és állt a nagy sikerű Blikk élére szintén alapító-főszerkesztőként, ahol 1996-ig dolgozott. A szerző sikeresen fonja össze az információk szálait, és vonja le következtetéseit a régi elvtársak 1990 utáni munkásságáról, amellyel a közvéleményt és a közízlést is döntő módon befolyásolták.

A Reformnál Tőke Péter helyettese sem akárki lett – tudjuk meg a könyvből –, az a Léderer Pál, aki korábban a Népszabadság moszkvai, majd bonni tudósítója volt, amely állások annyira bizalmiak voltak, hogy betöltésüknél nem lehetett megúszni, hogy a belügy hálózatába ne kelljen belépniük. A kötetben megszólal Huppán Béla, a Reform művészeti vezetője is, aki teljesen idiótának nézte a korabeli olvasókat, amikor azt nyilatkozta, hogy saját kezdeményezésére járta ki magának 1984-ben Bonnban, hogy a Nemzetközi Újság- és Médiatechnológiai Szervezet ösztöndíjasaként tanulmányozza a legmodernebb újságírói és szerkesztési technikákat. Nyilván csak úgy mehetett valaki Nyugat-Európába tanulmányútra, ha erről az Országos Ösztöndíjtanács pozitívan döntött, és az is borítékolható, hogy ehhez a kiküldetéshez a belügy hozzájárulása szükségeltetett.

„Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”

A szerző felveti az 1956-ban Amerikába emigrált, korábban a kommunista pártközpont katonapolitikai osztályán dolgozó, és ott emberek haláláért felelős Király Béla, valamint az NSZK-ban karriert befutó, az ottani kereszténydemokráciával szoros kapcsolatot ápoló médiamágnás Joseph von Ferenczy külföldi ténykedését is, megjegyezve, hogy utóbbi Ferenczi Józsefként szintén a katonapolitikai osztályon szolgált tisztként.

Feltárul szemünk előtt, hogyan lett az 1988 végén alakult Axel Springer ennek az embernek a közreműködésével az ország egyik legjelentősebb médiavállalkozása, ahová természetesen a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban a kommunista véleményvezérek menteni tudták a hatalmukat és az irhájukat.

Ferenczy/Ferenczi még Berecz Jánossal, az akkori ideológiai és propaganda KB-titkárral is parolázott a széles nyilvánosság előtt ennek érdekében, a végeredmény pedig a már említett hatalomátmentés lett.

Kanyó András ÁVH-s múltú újságíró kétes erkölcsi értékkel bíró leleplező cikkei is terítékre kerülnek, hiszen ő csak a kádári állambiztonsággal szorosan együttműködve szerezhette meg azokat az információkat, amelyeket cikkeiben lehozott. Így lett belőle „sztárriporter”, aki Grósz Károly utasítására elkészítette Kádár Jánossal azt a nevezetes utolsó interjúsorozatot, amely egyes vélemények szerint nem kis szerepet játszott az egykori pártfőtitkár elhúzódó szellemi-fizikai agóniájának felgyorsulásában. Lejárató cikksorozatnak készült, de ekkor már nem volt mit lejáratni Kádáron: hatalmát vesztett fogatlan oroszlán volt, akit még a hatalom nélküli pártelnöki tisztségből is el tudtak mozdítani, de ehhez kellett muníciónak többek között ez az írásmű-sorozat is (a másik Kádár 1989. április 12-i beszéde volt az MSZMP KB ülésén, ahol látszólag összefüggéstelenül immáron saját magát is lejáratta).

A kötet három fejezetben tárgyalja a szerző által vörös Hüdrának (mivelhogy az ókori görög mitológiai szörnyhöz hasonlóan hiába vágták le képletesen bármelyik karját, azt újra tudta növeszteni) nevezett posztkommunista hatalomátmentést, illetve a hálózatosított függelmi rendszert, az elsőben „Virág elvtárs”, azaz Virág András kapcsolja össze a szereplőket.

Előkerül itt Grósz Károly kétes módon való megválasztása „az év reformemberévé” 1988 végén a Reform című lapban, miközben kiderült, hogy jó eséllyel szervezett módon szavaztak rá azok az MSZMP-pártaktíva résztvevői, akik meghallgathatták a Budapest Sportcsarnokban a hírhedt, fehérterrorral fenyegetőző beszédét, ami nem volt más, mint egy a hatalomba végső szalmaszálként kapaszkodó csúcskommunista eltaktikázott lépése. Ehhez kapcsolódóan olvashatunk Pozsgayról és a Pozsgay–Grósz versenyfutásról, amelyben előbbi 1956 átértékelésével behozhatatlan előnyre tett szert.

Ugyanígy a Reform Rt. Magyarország első igazi bulvárlapjának alapításáról, a Mai Nap című újság 1989. februári úttörő lépéseiről is olvashatunk, miközben Virág elvtársék kezéből ennél a lapnál látszólag kicsúszott az irányítás és önálló vállalatot alapítottak erre a célra, de menet közben azért megmaradt társtulajdonosnak a Reform Rt. is.

Sokatmondó, hogy az a Horváth István lett a lap első főszerkesztője, aki vagy húsz éven keresztül a kádári éra egyetlen félbulvár lapjának, az Esti Hírlapnak volt a belpolitikai rovatvezetője.

A Magyar Hitelbank erős anyagi fedezetével induló első magyarországi bulvárlap bizony nem fukarkodott a munkatársaival a fizetések terén: a főszerkesztő havi harmincháromezer, a rovatvezetők húszezer, míg az újságírók kilenc-tizenötezer forintot kerestek, ami a kor átlagánál messze több volt. Ehhez persze jöhetett még – és általában jött is valamilyen mértékben – legfeljebb a fizetés felének megfelelő prémium. Ahogy cinikusan megjegyezték: „Nem a Mai Napnál sok a fizetés, hanem másutt kevés”.

A Nap TV teljes stábja, többi között Havas Henrik, Forró Tamás és Gyárfás Tamás, valamint a további befolyásos médiaszemélyiségek és szponzorok, mint Fenyő János, Demcsák Mária, Palotás János, Vitray Tamás, Szepesi György és még sokan mások is feltűnnek a kötet első fejezetének lapjain. Impozáns névsor, sokak kedvencei voltak ők, mégis most más megvilágításba kerülnek a történeteik, tarkítva azokat kém- és maffiavonatkozásokkal.

A teljes cikket IDE kattintva olvashatják!

Médiapiac

Minden ötödik tévénéző a Duna Televíziót választotta a pápa miséjekor

A Ferenc pápa által celebrált zárómise iránt volt a legnagyobb az érdeklődés a közmédia 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) kapcsán közvetített tartalmai közül – derült ki az MTVA nézettségi adataiból.

Közzétéve:

MTI/Máthé Zoltán

Augusztus 20-tól sugározta az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódó tartalmait a közmédia, amelynek első csúcspontja a szeptember 5-i nyitómise volt, amelyet a Duna Televízió élőben közvetített nézőinek. A beszámoló alatt több mint 600 ezren kapcsoltak a nemzeti főadóra. Hétköznap esténként a csatorna MindekiNEK címmel összefoglalta a nap eseményeit, amelyet a Duna World másnap reggel megismételt. A 10 összefoglalóba 408 ezer fő kapcsolódott be legalább egy percre.

A szeptember 11-i közvetítéssorozat a körmenet végével zárult, ebbe a műsorfolyamba 740 ezren kapcsolódtak bele. Vasárnap az eseménysorozat zárónapján élő közvetítés segítségével kísérhették figyelemmel a közmédia nézői a történéseket, amely iránt a Duna Televízió képernyőjén keresztül több mint 1 millió fő érdeklődött.

A Ferenc pápa által celebrált zárómise iránt volt a legnagyobb az érdeklődés: az egy percre jutó átlagos nézettsége 435 ezer fő lett, de a legnézettebb időszakában, az utolsó félórában, 500 ezer fölötti nézője volt.

– közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája.

Az egész közvetítés közönségaránya 16,7% lett, amivel országosan messze a legnézettebb csatorna lett ebben a műsorsávban. A zárómise részesedése még nagyobb, 21,3% volt, vagyis minden ötödik tévénéző a Duna csatornát választotta a pápai mise idejében.

A nyolc nap alatt a négy csatorna valamelyikén a NEK-kel kapcsolatos közvetítésekbe, műsorokba ajánlókba a népesség harmada, 2 millió 840 ezer néző kapcsolódott bele. A négy csatornán, a felvezető műsoroktól az esemény végéig több mint 3,6 fő a népesség 42%-a kapcsolódott bele valamelyik NEK-kel kapcsolatos közvetítésbe, műsorba vagy ajánlóba. Élőben a Mediaklikk.hu weboldalon szintén a zárómisét nézték a legtöbben.

Borítókép: Ferenc pápa (középen) az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zárómiséjén a Hősök terén 2021. szeptember 12-én

Tovább olvasom

Médiapiac

A jobboldalt kárhoztatta a baloldali sajtó 2006 őszén

Erősen elfogultan, sőt önmagának is ellentmondva sietett a baloldali sajtó és az értelmiségi holdudvar Gyurcsány Ferenc védelmére az őszödi beszéd kiszivárgását követő napokban.

Közzétéve:

MTI/Szigetváry Zsolt

Miután 2006. szeptember 17-én nyilvánosságra került – és hatalmas tiltakozáshullámot váltott ki – Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, amelyben a kabinetje folyamatos hazugságairól és a cselekvésképtelenségükről értekezett, a baloldali sajtó és a holdudvarhoz tartozó értelmiség szinte azonnal védelmébe vette a szocialista miniszterelnököt – emlékeztet a Magyar Nemzet.

Némelyikük teljesen képtelen, nyakatekert érveléssel mentegette Gyurcsány beismerését kormánya hazugságairól, illetve bizonygatta, hogy az MSZP-s kormányfőnek fontos a helyén maradnia.

Zavaros védőbeszédek

A leginkább önellentmondó írást talán Aczél Endre jegyezte, aki a Népszabadságban 2006. szeptember 21-én megjelent cikkében Gyurcsányt egy elhivatott, a saját pártját és politikai közösségét megreformálni szándékozó figuraként említi, akit ráadásul ebben a tekintetben Tony Blair akkori brit kormányfőhöz hasonlított.

„Gyurcsány a legnagyobb tehertételnek a saját, szocialista örökségét érzi, s (…) a pártot, amely (…) jól eldagonyázna még, ha nem ébresztené rá valaki a modern világ kihívásaira

– fogalmazott a publicista. Figyelemre méltó, hogy úgy vélte, Gyurcsánynak éppen a bűnbánatra képtelen egyénisége fogja meg a magyarországi helyzet külföldi szemlélőit, akik szerinte nem a jó erkölcsöt, hanem a határozottság képviselőjét látják benne.

A Magyar Hírlap 2006. szeptember 26-i számában olyan – meg nem nevezett – szocialista parlamenti képviselőket és megyei pártvezetőket idézett, akik szerint Gyurcsányt csak erősítették az ellene irányuló támadások. Sőt a névtelen MSZP-s prominensek úgy vélték, hogy a kialakult helyzetben akár pártelnökké is választhatják Gyurcsányt, holott szerintük erre a beszéd kiszivárgása előtt kevés esély volt.

Nádas Péter író egyenesen a retorika csúcsának nevezte az őszödi beszédet, az abban elhangzott nem szalonképes kifejezések szerinte a helyükön vannak, és sem obszcénnak, sem pedig trágárnak nem tekinthetők.

Hozzátette: semmiféle olyan jogi vagy alkotmányos lehetőséget nem lát, hogy Gyurcsánynak mennie kéne. Úgy vélte továbbá, hogy Gyurcsánynak van realitásérzéke, Orbánnak nincs.

„A Fidesz a hibás”

A Magyar Krónika 2006. október 11-i számában szintén Gyurcsány narratívájának adtak teret. Arról számoltak be, hogy a szocialista miniszterelnök a beszédstílusa miatt kért bocsánatot, valamint azért, amiért nem mondták ki, hogy a gondok csak áldozatok útján oldódnak meg, a költségvetés egyensúlya pedig felborult.

Azt már nem kérték számon a kormányfőn, hogy miért nem vállalja a felelősséget azért, hogy hazudtak reggel, délben és este, valamint hogy trükkök százait bevetve tévesztették meg a választókat és a nemzetközi közvéleményt.

Mindemellett Gyurcsány azon kijelentését is idézték, amellyel némileg burkoltan az akkor ellenzékben lévő pártokra, köztük a Fideszre igyekezett hárítani a felelősséget az őszödi beszéd kiszivárgását követően kirobbant zavargásokért. Az MSZP-s miniszterelnök úgy fogalmazott: sajnálja, hogy a beszéd lehetőséget teremtett a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendje elleni ellenzéki támadáshoz.

A jobboldalt hibáztatta a kialakult helyzetért Kállai R. Gábor filozófus is, aki 2006. október 5-én arról értekezett a Népszabadságban, hogy „a hatalomból kiszorult párt és vezére a vigaszágon mindenáron, akár az alkotmányos rend felforgatásával is vissza akar kerülni a hatalomba”, s úgy vélte, hogy a jobboldaliság ma nem társadalmi-politikai alternatíva, hanem hatalomtechnikai eszköz.

Szerinte a Gyurcsány-kormány lemondatása a társadalmi párbeszédet lehetetlenítette volna el.

Németh Péter, a Népszava főszerkesztője a Fidesz-elnök Orbán Viktor és Sólyom László köztársasági elnök felelősségéről értekezett a lapjában 2006. szeptember 20-án, s Gyurcsánynak mindössze azt rótta fel, hogy „nem számolt azzal, hogy azok a mondatok, amelyek ki-ragadva szövegkörnyezetükből éppen az ellenkezőjét jelentik annak, mint amit ő szándékozott mondani”. Ez Németh értelmezésében (ahogy Gyurcsányéban is) azt jelentette, hogy „elég a magyar politikai elit hazudozásaiból”.

Kuncze kioktat

Kuncze Gábor, a baloldali koalíciós kormány kisebbik pártjának, az SZDSZ-nek az elnöke a Zalai Hírlap 2006. szeptember 26-i számában kelt Gyurcsány védelmére. Azt hangoztatta, hogy „Gyurcsánynak igaza van a politika önáltatása, őszintétlensége tekintetében”, emellett kioktató hangon beszélt arról, hogy

„még hátravan a társadalom egyes rétegeiben a tanulási folyamat arról, hol van a határ a szabad véleménynyilvánítás és a bűncselekmény között”.

Ugyancsak magasztalta az őszödi beszédet a Beszélő nevű liberális periodika, amelynek a 2006. októberi számában a maga idején és helyén kitűnő retorikai képességekről árulkodó szónoki teljesítménynek nevezték az ominózus Gyurcsány-szónoklatot. Azt emelték ki, hogy a beszédnek jelentős szerepe volt abban, hogy az MSZP-frakció egységesen támogatta a Gyurcsány-csomagként elhíresült megszorításokat és egyéb intézkedéseket. Úgy vélték, hogy a kormányfő politikájának elfogadtatásához hozzájárult „a nyers beszédmodorral is hangsúlyozott őszinteség”.

Némi kritika megfogalmazása ellenére nem győzték hangsúlyozni, hogy kiállnak Gyurcsány mellett.

Bár a szerző úgy vélte, hogy a miniszterelnök magatartása éppen a saját maga által felállított mércének nem felelt meg, s a következmények nélküli Magyarország modelljét tartósítja, továbbá Gyurcsány szeptember 17. és október 6. között mutatott magatartása komoly aggodalomra ad okot, mégis azzal zárta az írását, hogy továbbra is neki drukkolnak.

Borítókép: Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnök-frakcióvezetője

Tovább olvasom

Médiapiac

Elferdítette a szentatya szavait a baloldali média

Az Orbán-kormány elleni lejárató hadjárattal próbálkozott a baloldali média Ferenc pápa látogatása kapcsán, hiába. A katolikus egyházfő üdvözölte a magyar kabinet családpolitikai intézkedéseit.

Közzétéve:

MTI/Miniszterelnökség/Botár Gergely

A baloldali politikusok és médiamunkásaik megnyilvánulásai egyértelműen azt mutatják, hogy a liberális fősodor szeretné a maga értelmezése szerint bemutatni Ferenc pápa személyét és szavait. A balliberális megmondóemberek és a sajtójuk egyértelmű politikai üzenetként igyekeztek értelmezni a pápa magyarországi látogatásának rövid idejét, és még arra is kísérletet tettek, hogy a szentatyának a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén elhangzott prédikációját az Orbán-kormányhoz intézett kritikaként tálalják – számol be róla a Magyar Nemzet.

A liberális propaganda szócsövei, például Sárosi Péter emberi jogi aktivista is azon élcelődött a 444.hu-nak, hogy a kormány alig bírta Budapestre csábítani Ferenc pápát. Eközben a Mandiner összefoglalója szerint

a valóság az, hogy a pápát Erdő Péter bíboros hívta meg az eucharisztikus kongresszus záróeseményére, az állami meghívás pedig csak ezt követte. Kiemelték azt is, hogy a katolikus egyházfő azért töltött ilyen rövid időt Budapesten, mert ennyi időre szólt a meghívás. A portál megjegyezte: az eddigi ötvenkét eucharisztikus kongresszusból csupán néhányon volt jelen a katolikus egyházfő.

Az a közlésük is álhírnek bizonyult, hogy a pápa nem hajlandó találkozni a magyar állami vezetőkkel, és hogy bármiféle konfliktus lenne a kormány és az egyházfő között.

Ferenc pápa ezzel szemben találkozott Áder János köztársasági elnökkel és Orbán Viktor miniszterelnökkel is, a szentszék szóvivője pedig megcáfolta a baloldali hazugságokat.

A találkozóról elmondta, hogy a felek a teremtett világ megóvásáról, a családok védelméről és a támogatásáról, valamint az egyház szerepéről beszéltek. A magyar családpolitikát egyébként üdvözölte is a katolikus egyházfő.

A baloldali portálok arról is elfelejtettek beszámolni, hogy nem sokkal a pápa látogatása előtt, augusztus végén a magyar családpolitika elismeréseképpen Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli minisztert Szent Mórus Tamás-díjjal tüntette ki a Nemzetközi Katolikus Törvényhozói Testület Rómában.

A zárómisét fokozott érdeklődéssel követő keresztényellenes sajtó Ferenc pápa prédikációját is igyekezett politikai kampánycélokra felhasználni.

Értelmezésük szerint az egyházfő elfogadásról szóló szavai a kormány migrációs politikáját kritizálta. Ahogyan azonban a Mandiner.hu rámutatott:

Ferenc pápa lelki beszéde a keresztényi elfogadásról szólt, és nem szólított fel sem megengedőbb migránspolitikára, sem hazai egyházreformra, nem bírálta a magyar kormányt és nem mondott burkolt véleményt a magyar demokráciáról sem.

Arra is emlékeztettek, hogy a migráció kapcsán Ferenc pápa eddig is azon az állásponton volt, hogy a bevándorlóknak el kell fogadniuk a befogadó országok kultúráját, és a befogadó országok maguk dönthetik el, mennyi embert bírnak befogadni, és egyáltalán milyen migránspolitikát folytatnak.

A kongresszus annyira megihlette a egyházellenes tábort, hogy még Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök és a Demokratikus Koalíció elnöke is átszellemülten posztolta közösségi oldalára Ferenc pápa szavainak átértelmezését. A baloldali összefogás vezére úgy fogalmazott: „A hit megvallása nem magamutogatás, a hit nem érv, az Isten ajándék és küzdelem. Jóságod, emberséged nem hited oka, hiányát nem menti a vallásos buzgóság. Ha jól értem Ferenc pápa gondolatait. Értem és szeretem.” A DK-vezér szavai most is egybecsengenek a korábbi egyházellenes kijelentéseivel. 2013-ban egy parlamenti felszólalásában ő hangsúlyozta, hogy a vallás magánügy, és a Demokratikus Koalíció kezdeményezni fogja, hogy az állam szüntesse meg az összes „egyházi privilégiumot”, és szüntesse meg az egyházaknak nyújtott hitéleti támogatást.

Nem lógott ki a baloldali hadrendből a nemzetközi sajtó sem. Miközben a katolikus egyházfő a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsával és a zsidó közösségek képviseletével tartott vasárnapi találkozón a keresztény és a zsidó közösségek testvéri kapcsolatát hangsúlyozta, és az Európában egyre fokozódó antiszemitizmus elleni fellépésre szólított fel, a BBC teljesen másképp értelmezte a pápa szavait. A nemzetközi baloldal zászlóvivői úgy kommentálták az eseményt, hogy Ferenc pápa találkozott „a populista Orbánnal”, aki teljesen eltérő nézeteket vall a bevándorlásról és a menekültekről.

Ennél nagyobb tévedést már csak a New York Times vétett: ismét összekeverték a magyar fővárost Bukaresttel.

Varga Judit igazságügyi miniszter ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott a közösségi oldalán: ha bárkinek a jövőben kedve támadna hiteles hírforrásként hivatkozni a New York Timesra, akkor jusson eszébe, hogy az újság 17 millió követővel rendelkező Facebook-oldala szerint Ferenc pápa Romániában töltötte a vasárnapot.

Borítókép: Ferenc pápa távozik Budapestről a Liszt Ferenc-repülőtéren 2021. szeptember 12-én

Tovább olvasom