Az Ed Stafford: A végső erőpróba újradefiniálja a túlélő sorozatokról kialakult elképzeléseinket, minden epizódban új kalandra hív híres sportolókat, kalandorokat, hogy a műsor keretein belül összemérjék tudásukat, megküzdve egymással és a szélsőséges természeti erőkkel egyaránt. Július 13-án a sorozat névadó főhőse telefoninterjú keretében válaszolta meg az újságírói kérdéseket.

Amikor nézem a műsorodat mindig elgondolkodom azon, hogy miért hozod magadat ilyen rendkívüli, embert próbáló helyzetekbe?

E.S.: Mindannyian arra törekszünk, hogy kialakítsunk egy számunkra komfortos védőburkot. Én is apa és férj vagyok, és azt hiszem, hogy ösztönösen védem a családomat mindenféle veszélytől. Szerintem a kockázatvállalás, a felelősségvállalás mindannyiunk életének megkerülhetetlen része. Ha visszatekintek az életemre, mindig azok a pillanatok, emlékek jutnak eszembe, amikor kiléptem a komfortzónámból és vállaltam annak a kockázatát, hogy bármi történhet velem. Nem tudnék átlagos életet élni, és tegyük fel egy bankban, egy íróasztal mögött ülve dolgozni. Az nem én lennék, és úgy hiszem nem is fejlődnék annyit. Amikor lehetetlen helyzetekbe hozom magam kénytelen vagyok úgy mondva a „dobozon kívül” gondolkodni, hogy megoldást találjak a problémámra. Ez maga a fejlődés számomra, ez az életem, ez az, ami fiatalon és lelkesen tart úgy, hogy közben rengeteget tanulok magamról és a világról is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy lehetőségem van úgy élni az életem, ahogy mindig is képzeltem.

A műsorban mindig van egy versenytársad. Azon tanakodtam, hogy vajon az ő jelenléte hogyan befolyásolja a döntéseidet, mit tennél másképpen, ha nem lenne vetélytársad?

E.S.: Természetesen befolyásolja a döntéseimet és hatással van a teljesítményemre is. Úgy gondolom, hogy a sorozat koncepciója tagadhatatlanul azért jött létre, mert egy kicsit belekényelmesedtem az egyedüllétbe. Bezártam magam egy környezetbe, ahol csak én voltam és egyedül kellett túlélnem. A versenyhelyzet, a rajtam lévő nyomás, hogy már nem csak magamat, hanem a másikat is le kell győznöm újra kimozdított a komfortzónámból.

A kalandok során van veled egy stáb. Volt már olyan szituáció, hogy féltetted a saját és a csapat testi épségét?

E.S.: Azt hiszem volt néhány ilyen szituáció. Aki ismer, az tudja, hogy általában nyugodt és laza vagyok. Egyszer a hegyekben, az egyik nagyon magas szakaszon át kellett haladni egy nagyon keskeny és veszélyes részen, ahol jobbra és balra is csak a tátongó mélység vett körül és tudtam, ha egy kicsit is rosszul lépek, akkor nincs visszaút. Ez egy rendkívül ijesztő emlék számomra, mert a hegymászók felmentek az összes eszközzel és egyedül maradtam mindenféle külső segítség és támogatás nélkül. Egy másik hasonló eset, amikor szintén ki kellett lépnem a kényelmi zónámból az a Dél-Kínai tenger szigetei közötti ugrásnál történt. Meg kellett tanulnom a helyes technikát, de csak süllyedtem és éreztem, ahogy összerezzen a testem és nem tudtam hogyan fogom túlélni. Szerencsére volt egy tutaj, ami viszonylag stabil volt és annak nagy hasznát vettem. Szükségem van arra, hogy gyakran kerüljek olyan veszélyes helyzetekbe, ahol már nincs más út, mint felülemelkedni önmagamon és jobbá válni. Ha ez sikerül, ha le tudom győzni a félelmemet, akkor megérte a küzdelem.

A koronavírus miatti kényszerpihenő és korlátozások hogyan érintettek? Rémálomként élted meg a helyzetet, vagy örültél annak, hogy több időt tudtál együtt tölteni a családoddal?

E.S.: Nos, igen bevallom én is, mint a legtöbb ember szenvedtem a korlátozások miatt. Viszont pozitív hozadéka is volt ennek az időszaknak, olyan perspektívából is láttam az életem, amiből eddig csak nagyon ritkán. Úgy érzem, tisztább lett a kép, jobban látom a fától az erdőt, vagyis hogy mi számít igazán az életemben. Normál helyzetben rengeteg időt töltök külföldön és most ez a családdal közösen töltött időszak elképesztő volt! Végre volt időm a kisfiammal együtt tüzet gyújtani, közösen játszani a játékaival és ezek mind nagyon fontos pillanatok. Nem akarlak megtéveszteni és nagyon mézes-mázosnak tűnni, félreértés ne essék, ezekben az időkben is biztosítanom kell a megélhetésünket, mert nekem is jönnek a számlák. Szóval jó volt ez az időszak, de örülök, hogy a dolgok lassan visszarendeződnek. A korlátozások alatt volt időm belekezdeni egy saját podcastba és kisebb vállalkozásokba, amelyekre normál helyzetben nem jutott volna idő. Úgy érzem felfrissültem és még nagyobb lett a kalandéhségem.

Az egyik műsorodban csatlakozott hozzád a családod is, a feleséged Laura és a kisfiad és én azon gondolkodtam ez vajon motivál, vagy inkább terhel téged? A teher alatt a felelősség terhére gondolok.

E.S.: Őszintén szólva nagyon kimerültem és nagyon megrázott, hogy az akkor még éppen csak pár szót ismerő kisfiammal bármi baj történhet. Hiszen ha elszalad, könnyen bajba kerülhet, így igyekeztem állandóan figyelni, ami nagyon kimerítő volt. Az is igaz, hogy soha nem tudok igazán nyugodt lenni, egyedül sem. Engem nem zavar a kellemetlen környezet, vagy az időjárás viszontagságai, de már az elejétől tudtam, hogy egy percig sem akarom azt érezni, hogy a kisfiamnak valamivel kényelmetlenséget okozok, ezért őszintén, nagyon más volt az a műsor a feleségem és a kisfiam miatt. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy milyen jó és romantikus élmény marad, hogy egy szigeten voltam a kisfiammal és a feleségemmel és milyen megnyugtató és boldog emlék ez, mert kicsi volt még a fiam. Kérdéses, ha nagyobb lesz belevágnék-e újra egy hasonló kalandba. Lehetséges. Már három éves és látom, mennyire élvezi az erdőt, a fákat, szeret segíteni dolgokat építeni. Szóval lehet, már most könnyebb lenne, de amikor 20 hónapos a gyereked nagyon nehéz ellazulni és sokkal kimerítőbb az egész.

Nagyon sokat utazol és nagyon sokfelé jártál már a világban. Melyik utazásodat tartod a legfontosabbnak és miért azt?

E.S.: Nehéz kérdés, de azt hiszem az Amazonas folyó menti két és fél éves gyaloglás volt a leginkább embert próbáló utazás. Kemény küzdelem volt és nem feltétlenül a fizikai részére gondolok, hanem arra, hogy ilyen hosszú ideig motivált maradjak. Minden nap felvenni a vizes ruháid, vagy amikor az egész tested összecsípik a bogarak, akkor nem könnyű lelkesen nekivágni egy újabb kihívásnak. Ez volt a legnehezebb.

Azt hiszem a sorsfordító változást azonban az első Discovery-s műsorom hozta el nekem, amikor 60 napot Olorua szigetén töltöttem. Előtte még egyedül voltam, viszont amikor bejártam az Amazonas folyót, akkor már volt egy Cho nevű útitársam, aki két évig velem volt és támogatott. Ez sokat segített, mert volt társaságom, valaki, akivel beszélgethetek. A szigeten teljesen egyedül voltam 60 napig és azt hiszem erősen alábecsültem az elszigeteltség rám gyakorolt hatásait. Úgy érzem, ez az utazás változtatott rajtam a legtöbbet. A próbatétel után pszichoterápiára jártam, mert mentálisan kicsit összetörtem. Tudod 60 nap teljesen egyedül vicces és kevésbé vicces gondolatokat egyaránt elindít az agyadban.

Beszéljünk kicsit az új évadról. Az új küzdelmeknek Kína ad otthont, miért ezt a helyet választottátok és mitől olyan veszélyes az a hely?

E.S.: Kína egy igazán fantasztikus helye a világnak, ahol a műsort megelőzően még nem jártam. Az ország földrajza és természeti sokszínűsége nagyon vonzóvá teszi számomra, hiszen akadnak nagyon magas hegyek, mocsarak, bambuszerdők, sivatagos területek, szóval igazán varázslatos vidék. Kínában forgatni nem könnyű, de van egy csodálatos csapatom. Sok problémával és nehézségekkel kellett szembenéznünk a forgatások során, de szerencsére mindig sikerült megoldanunk a problémákat. Kiváltság volt ott dolgozni és jó érzés volt látni, hogy a helyiek mennyire örülnek nekünk.

Utazásaid során sok őrültségnek tűnő dolgot csinálsz, mi a helyzet akkor, amikor otthon vagy? Melyik házimunka okozza számodra a legnagyobb kihívást?

E.S.: Nagyon szeretem a házimunkát. Amikor valaki ennyit van távol, mint én és folyton őrültségnek tűnő dolgokat csinál, nagyon jó érzés, ha otthon normális, megszokott feladatokat végezhet. Szeretek füvet nyírni, sövényt vágni, csinosítgatni a gyepszéleket, kertészkedni, barkácsolni. Természetesen olyan feladatok is vannak, amiket nem szívesen csinálok meg, gondolok itt a felmosásra, vagy a WC tisztításra, de szerintem ezzel a legtöbb ember így van.

Mi a soron következő kihívás, ami rád vár?

E.S.: A következő feltétlenül az, hogy újra apa leszek. Ráadásul ikrekkel várandós a feleségem és hamarosan megszületnek a lányaink. Van egy kisfiam és mindjárt születik két kislányom is. A korlátozások után senki sem tudja még igazán, hogy mikor indulnak újra a forgatások. Természetesen kilátásba került a sorozat harmadik évadának forgatása, beszéltünk róla, de most még várunk kicsit, hogy a tévés piac újra magára találjon. Szorítunk, hogy még az év vége előtt elkezdhessünk újra forgatni, de egyelőre senki nem tud semmi biztosat.

Végül, ha arra kérnélek, hogy nevezz meg egy helyet a világban, ahová mindenképpen el szeretnél majd menni a családoddal, mi lenne az?

E.S.: Érdekes kérdés, ezt még soha nem kérdezte meg tőlem senki. A hely, amit a legjobban szeretek Argentína, és ha majd a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek szeretnék bepattanni egy Land Roverbe és a családdal bejárni Argentínát a sztyeppétől a hegyekig, megmutatni nekik az őslakosokat és a kultúrát. Amikor a fiam nyolchetes volt, bejártuk vele Európa nagy részét. Lényegében tíz hetes korára már volt fél Európában. Biztos vagyok benne, hogy a lányokkal sem lesz ez másként!