Balatoni Mónikával a Magyar Nemzet munkatársa, Rácz András készített interjút.

– A kutatás összefoglalójából az derült ki, hogy a fiatalok körében a kultúrafogyasztás hanyatló trendet mutat. Nem lehetséges, hogy ez a jelenség összefügg azzal, hogy maga a polgári lét mutat hanyatló tendenciát?

– Talán nem a legjobb megközelítés, ha hanyatlásnak látjuk a változást. De az biztos, hogy a modern világ gyökeresen átalakul, s egyre kevésbé érvényesek azok a kulturális keretek, amelyekben a korábbi nemzedékek felnőttek.

Nagyon sok tanulmány foglalkozik azzal, hogy a mai fiatalok, a 15–29 közöttiek, elsősorban az anyagi természetű világhoz vonzódnak. Ez megjelenik a pénzközpontúságban, a materiális javak elsődleges igenlésében, és természetesen megjelenik a kultúrafogyasztásban is. De azért látni kell: ők is fogyasztanak kultúrát, csak másképp. Azt is megkockáztatom, hogy ők több kulturális terméket fogyasztanak, mint azt gondolnánk, csak a társadalmi megítélés más.

– Hogyan lehet másképp olvasni a könyveket, másképp hallgatni a koncerteket, másképp nézni a színdarabokat?

– Amiképpen ma már VR-szemüvegen keresztül lehet műtéti technikákat tanulni vagy múzeumba látogatni. Ennek a generációnak egészen új formákba ágyazott a szövegértése, a figyelme, más az érdeklődésük, vagy másként közelítenek meg egy kérdést, mint a korábbi nemzedékek.

Kimutathatóan sokkal kevesebbet járnak színházba, kevesebbet olvasnak szépirodalmat, de mégsem találkoznak kevesebb kultúrával. A digitális platformok és fejlesztések következtében a zsebükben van a világ, ami közhelyesen hangzik, mégis gyakran megfeledkezünk róla.

Megjelentek a kulturális piacon azon globális trendek, különféle tartalomszolgáltatók, amelyek éppen a számukra legtermészetesebb módon, a fogyasztói oldalról szólítják meg őket. Ezek a platformok – a közösségi felületek, a streamingszolgáltatók, az interneten elérhető különböző tartalomgyárak – elképesztő kulturális választékkal vannak jelen a fia­talok életében. Miközben persze ez a kultúra egészen másféle húrokat pendít meg az egyénben, mint az úgynevezett magaskultúra.

– Nehéz ezt megérteni. A kultúra valami egyetemeset ad. Olyasmit, amitől jobb lesz az életünk. Akármennyit kutakodom is azonban a streamingszolgáltatók kínálatában, nem találok semmit, ami Beethoven zenéjéhez, Fellini filmjeihez vagy Arany János balladáihoz hasonlítana.

– Ez így igaz. De a kultúrafogyasztás trendjei megváltoztak. Amiképpen az egyetemességről alkotott nézetünk is. Ami nem azt jelenti, hogy Beethoven vagy Petőfi Sándor már ismeretlen számukra. Nem lehet azt mondani, hogy nem szólítja meg őket Wagner vagy Shakespeare. De nem mindegy, hogy hol és milyen formában, főként mikor találkoznak ezekkel az alkotókkal vagy művekkel. Egy mém formájában a közösségi médiában vagy éppen egy rockzene szövegeként. Mint II. András és az Aranybulla, szerintem sok tinédzser Pamkutya számából jegyezte meg a nevet, az évszámot és a törvényt. S mindebből az az érdekes számomra, hogy a kulturális termékek nagyon sok informá­ciót, narratívát hordoznak magukban, és ha ennek a korosztálynak megfelelő formában adják át az üzenetet, az betalál, míg egy másik forma elkerüli, esetleg avíttnak találja a forrást. Gyakran azt érzik a fiatalok – főként, akik már kevesebb családi tradícióval bírnak –, hogy a hagyományok és a kulturális életünk értékei a múlt képviselői, és nem szükséges velük foglalkozni, megismerni. Meg kell mindezt haladni, hogy a jövőben érvényesüljenek. És a kettő közt pedig ott a jelen, amit tapasztalunk, s amivel mindenhol találkozunk. Hiszen az enkulturáció, azaz a kultúra értékközvetítő folyamata, amit én kutatok, nem az irodalom vagy a komolyzene fogyasztásánál kezdődik. Sokkal inkább abban a pillanatban, amikor az egyén egy társadalom tagja lesz. Amit hall, lát, tapasztal a környezete kulturális hatásaiból, mind meghatározza az ő egyéni fejlődését. Engedjen meg egy példát a nemzeti identitással, pontosabban a nemzeti jelképeinkkel kapcsolatban.

– Megköszönöm, hiszen a kutatás a nemzetállam megmaradásának feltételeként vizsgálja a kultúra, a nemzeti kultúra és tradíciók kérdését.

– Nos, amikor arról beszélgettem a fiatalokkal, hogy a hagyományos ünnepeinken, mondjuk, március 15-én kitűznék-e a nemzeti lobogót a házukra vagy kitennék-e az ablakukba, akkor a többség határozottan elzárkózott. Elavultnak, kínosan konformistának tartották az ilyesmit.

Ámde amikor a magyar csapat játszik kézimeccset, focit, vízilabdát, akkor bezzeg mindenkin ott lobog a nemzeti színű sál, sőt ott virít a piros, fehér, zöld arcfestés. Azt alapnak titulálják, közösségről beszélnek. Sőt ezek az alkalmak elképzelhetetlenek a szimbólum nélkül.

Amikor rávilágítasz az összefüggésre a két alkalom közösségi értékeit vizsgálva, kibuggyan belőlük sok elkeseredés, hiány és félreértelmezett narratíva. Egyfajta kínos tanácstalanság.

– Ez valóban elgondolkodtató.

– Azt jelenti, hogy meg kell találnunk az új csatornákat feléjük. Ugyanis óriási identitásválságot élnek meg a mindennapokban, a családban és a nemzeti identitásukban is. 

Úgy gondolom, nem csupán a klímakatasztrófák világát éljük, óriási válságban vannak a nemzeti kultúrák és komoly kérdés a fenntarthatóságuk. Én a kultúrát a lélek táplálékának tartom. Ha elvész, ha csorbul, ha átalakul, az az egyénben is változásokat okoz. Kérdés, hogy ilyen jövőt képzelünk-e magunknak. Nemcsak arról van szó, hogy új kultúraközvetítő csatornák jelentek meg, mert azok már megszülettek, sőt egyre gazdagabb a választék, hanem arról is, hogy az új csatornákhoz új kommunikációs módszereket kell megtanulni.

Új kereteken belül kell megtalálni a megfelelő értékek közvetítésének módját. Ha a kultúraközvetítők – szülők, nagyszülők, pedagógusok, könyvtárosok, színészek, galériások és mások – eleve elítélik azt, hogy a gyerekek például egy mémen keresztül találkoznak Radnóti verseivel, mert azt gondolják, hogy csak tessék szépen leülni, esetleg bevonulni a könyvtárba és olvasgatni, akkor egyszer s mindenkorra elveszítik a fiatalokat. De ha el tudják engedni a hagyományos kereteket, és a struktúrák helyett az értékre fókuszálnak, akkor van lehetőségük belépni abba a kulturális térbe, ahol hatékonyak lehetek. Ha például gimnazistákkal úgy beszélgetek a Csongor és Tündéről, ahogy az idősebb nemzedék beszélt róla, nem sok foganatja lesz. Ám ha elkezdek beszélgetni velük az általuk jól ismertnek gondolt Harry Potter világáról, vizualitásáról, a mögöttes misztikus és ősi utalásokról, jellemzőkről, sokszor érzékelem, hogy elbizonytalanodnak. Majd beszélgetünk a magyar népmesei számokról, szimbólumokról, amelyek már mindannyiuk számára ismerősek, és úgy vetem fel a Csongor és Tünde világát, egészen másként kezdenek róla beszélni, gondolkodni, sőt vizuális képekben is képesek megjeleníteni.

– De nem lehet az egész értékvilágot belecsomagolni abba a néhány képbe, mémbe, ami a fiatalok elé kerül!

– Nem kell becsomagolni, másként kell tálalni! Ma már belenézhetek a világ rangos színpadain vagy fesztivál­jain bemutatott művekbe, meghallgathatom a legjobb előadókat este a dolgozószobámban bármely tudományterületről vagy művészet képviselőjétől, előfizethetek nemzetközi workshopokra, felvehetek egy VR-szemüveget és megnézhetek egy kiállítást, vagy tanulhatok a középkorról úgy, hogy a lovagok közt járok és minden valóságosnak tűnik.

Más nyelvet kell találni a kultúráról történő beszélgetéshez, komplex formában, izgalmasan, és azokon a helyeken is létrehozni minőségi tartalmat, ami számukra otthonos. Persze csak akkor, ha szeretnénk, hogy a magyar kulturális értékekkel is gyakorta találkozzanak, ne csak a globális trendek által diktált tartalmakkal és az általuk közvetített értékrendszerrel. Úgy látom, hogy most abban kell versenyre kelnie minden nemzetállamnak, hogy miképpen örökíti tovább saját kultúrájának forrásrendszerét a következő generációknak vagy az új társadalmi berendezkedésekben.

Az interjú IDE kattintva érhető el.

Borítókép: Balatoni Mónika, a Mathias Corvinus Collegium Médiaiskolájának kutatótanára