Kövess minket!

Médiapiac

Rejtélyek vonzásában

„Mindig izgat a lehetőség, hogy felfedezhetem az ezerarcú, sokszor megközelíthetetlen, karizmatikus hősök ezeregyedik arcát, új területeken is kalandozhatok: a lélek rejtelmes világában” – mondja Baló Júlia, akinek magyar és világhírű művészekkel készült interjúi etalonnak számítanak az újságírószakmában. Ahhoz, hogy az alanyai kendőzetlenül őszintén beszéljenek, neki is annak kell lennie. Magam is bármiről kérdezhettem, egyetlen dolgot kivéve: a családját ért tragédiáról.

Hogyan képzeljem el a fiatal Baló Júliát?

Tizennyolc éves koromtól dolgoztam: tolmácsoltam, tanítottam, írtam, és munka mellett két diplomát szereztem. A legnagyobb magyar színészek közül néhányan életre szóló barátságukkal tiszteltek meg. Csakúgy, mint két-három világsztár. Huszonegy évesen a Kékszakáll című nemzetközi filmprodukcóban tolmácsoltam. A főszereplő: Richard Burton. Három hónapig tartott a forgatás, filmcsillagok jöttek-mentek. Megtörtént, hogy beléptem a szálloda liftjébe, mellettem: Ringo Starr, Grace Kelly és Raquel Welch… A teremben a születésnapját ünneplő Elizabeth Taylor fogadta a vendégeket.

Úgy tudom, a könyvek, a színház és a film már gyermekkorodban rendkívül nagy hatást gyakoroltak rád. Később ezen területek képviselői lettek az interjúalanyaid. Menekültél a valóság elől?

Tekintélyelvű, poroszos neveltetésben részesültem: ítélkezés, bírálat, kritika rendszeresen – dicséret soha. Soha. Így aztán nem is bíztam el magam. Semmilyen fegyelmezéssel, büntetéssel nem tudtak megtörni, bármilyen módszert is alkalmaztak. Viszont megtanultam a félelmet.

A papám egyetlenegyszer beszélgetett velem. Felnőttkoromban, amikor már beteg volt, meglátogattam a szülői házban: szomorú csodálkozást láttam a szemében, miközben engem hallgatott.

A végtelen türelmű nagymamámnak köszönhettem az életemet megmentő irodalmat. Ő vezetett a mesék, majd a romantikus nagyregények világába. Már rég a regényeket bújtam az általános iskolában, de a meséktől még mindig nem vettem búcsút. Ma is hallom a hangját, ahogy felolvasott nekem: ha kértem, akár háromszor megismételte a boszorkányos részt a Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséből. Másik valóság kapuját nyitotta meg előttem, ahol iránytűre, vigaszra, kapaszkodóra leltem.

Kilenc-tíz évesen pedig már rendszeres színházlátogató lettem: szüleim kedves ismerőse, a Vígszínház híres titkárnője, Kovács Alice ültetett le minket az igazgatói páholyban, és mindig kaptunk tőle szépen csomagolt csokoládét, konyakos meggyet.

Mikor lett az újságírás meghatározó az életedben?

Amikor megszülettem. A szüleim újságírók és műfordítók voltak, édesapám alapította az Esti Hírlapot, amelynek főszerkesztője is volt.

Mi jelentette a motivációt a televíziós újságírószakma felé?

Már a nagy múltú hetilap, a Film Színház Muzsika kezdő munkatársaként ért a felkérés a Magyar Televízió Színházi Album műsorának főszerkesztőjétől, hogy szeretné, ha műsort vezetnék, interjúkat készítenék. Így kezdődött a huszonöt éven át tartó kapcsolatom a televízióval. Kezdetben portréinterjúfilmeket, majd önálló tévésorozatokat készítettem szerkesztő-riporter-forgatókönyvíró-műsorvezetői pozíciókban: Hollywoodi interjúk, Sztárportrék, Forgatás közben, Színház, Púder, Duett, Interjú, Piknik, Nyugtató…

A világsztár-portréinterjúfilmjeimben olyan művészkiválóságok szerepeltek, akikkel a magyar riporterek közül – rajtam kívül – senkinek sem sikerült találkozni.

Volt olyan szakmai előképed, akire felnéztél, akit munkássága vagy a munkához való hozzáállása miatt tiszteltél?

A mamám a magyar nyelvtan, nyelvhelyesség, stílus ismeretében szinte tévedhetetlen. Az édesapám hat nyelven beszélt, rendkívüli szakmai ismerettel, óriási tudással rendelkezett. Tiszteltem, tisztelem őket. Bár elképesztőnek találták, hogy engem nem érdekeltek a hírek, a politika, és napilapokat sem olvastam. Úgy gondolták, hogy ilyen mentalitással nem sokra viszem.

Hálás vagyok egy telefonhívásért Szinetár Miklósnak, aki a televízió elnökhelyetteseként is remekelt. A Richard Burton-interjúfilmet csak nyolc hónappal az elkészülte után – kizárólag Szinetár Miklós közbenjárására – tűzte műsorra az akkori tévé-programigazgató: karácsony másnapjának estéjére. Családi körben néztük, éppen lement a végestáblista, és furcsa, kényelmetlen csend kezdett otthon kialakulni, amikor is, az adás után rögtön – felejthetetlen, elegáns gesztusként – Szinetár Miklós felhívott telefonon, és ezt mondta: „Gratulálok! A Magyar Televízióban ilyen interjú még nem hangzott el.”

Mivel Richard Burton ez idő tájt megközelíthetetlen volt, a BBC meg akarta vásárolni a portréinterjúfilmet. Ám megkeresésükre az akkori kereskedelmi igazgatótól azt a választ kapták, hogy „a nemzetközi kópia elveszett”. Két év múlva előkerült.

Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)
Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)

Milyen emberi és szakmai képességeid révén érted el, hogy akár a magyar, akár a világsztár interjúalanyaid egyenrangú partnerként kezeljenek?

Mindig nagyinterjúkat készítettem: sokszor többórás beszélgetésekre ültünk-ülünk le. Az öt-tíz perces villáminterjú nem az én műfajom. Csak kölcsönös tisztelet alapján lehet ennyi időt, figyelmet szentelni egymásra.

Amikor a legnagyobb tévécsatornák, a leghíresebb lapok munkatársai állnak sorban, hogy találkozhassanak az adott művésszel, s nekem mondja azt, hogy rendben, meglesz az interjú – az döntés. Az övé. Jack Lemmon, Richard Gere, Neil Simon – sorolhatnám hosszasan. Nagyon sok világsztárral, művészkiválósággal találkoztam, készítettem hosszabb, mélyinterjút – mindegyik megszervezése külön történet.

Soha senkinek nem kellett fizetnem az interjúért. Sőt! Gregory Peck például egy lakosztályt foglalt le a felvétel idejére New Yorkban a Waldorf Astoria Szállóban kedves gesztusként…

Megtörtént – többször is –, hogy magyar kiválóság senkivel nem volt hajlandó szóba állni, én felhívtam: igent mondott. Ismert ugyanis…

Ezek az emberek rengeteg fájdalmat, méltatlan helyzetet, rosszindulatot, gonoszságot megélnek, mire tartósan – ha úgy tetszik – trónra kerülnek. Nagy emberismeretre tesznek szert. Elég egy perc, egy gesztus, és tudják kivel állnak szemben.

Az HBO producerhölgye például miután látta a Hollywoodi interjúk sorozatomat, azt mondta nekem, hogy Amerikában vörös szőnyeggel fogadnának érte… Később pedig felkért, hogy készítsek interjút a Sztálin című filmjük főszereplőivel, mert ő nem tud: nem állnak vele szóba! A forgatás helyszínén, a felvétel szünetében egyeztettem Maximilian Schell-lel, majd Robert Duvall címszereplővel – és elkészültek az interjúk.

Az interjúalanyaid többnyire férfiak. Miért?

Mindig izgat a lehetőség, hogy felfedezhetem az ezerarcú, sokszor megközelíthetetlen, karizmatikus hősök ezeregyedik arcát, új területeken is kalandozhatok: a lélek rejtelmes világában…

De kedveztem a hölgyeknek is: a Púder sorozatot, amelynek ötletadója, forgatókönyvírója, szerkesztője és rejtett műsorvezetője voltam, hét évig a legnézettebb női műsorként sugározta a Magyar Televízió. Persze a férfiakat is érdekelte. Hatására négy tévé- és két rádióműsor-sorozat készült.

Rendszeresen dolgoztál a Playboynak is.

Az első évfolyamában, amikor a legjobb magyar művészeti lapként tartották számon a magazint. Kiváló kollégák hívtak meg alapító munkatársnak: két rovat szerkesztése és megírása – színház és filmforgatás –, valamint több alkalommal a nagyinterjúk elkészítése volt a feladatom. Egy év múlva tulajdonosváltás történt, s az alapítók nem maradtak ott. Így én sem. Bár amikor felkért az új tulajdonos, hogy készítsek nagyinterjút a pár napig Budapesten tartózkodó Sylvester Stallonéval, megtettem.

A rendszerváltást követően lettél szabadúszó. Mi indokolta a döntésed?

1989-ben megszűnt a Film Színház Muzsika hetilap, amelynek ekkor már főmunkatársa voltam. Ott is, tizenöt éven át, mindig azzal készíthettem interjút, akivel akartam. Ez számomra fontos, én ugyanis nem vagyok a szakma iparosa.

Több érdekes felkérést kaptam, így például amerikai női magazin induló magyar kiadásának főszerkesztői állására, de engem nem vonz, hogy másokat irányítsak, felelősséget vállaljak emberekért, esetleg tőlem idegen feladatokért. Színházi nyelven szólva: a jó szerepek érdekelnek, nem a színház igazgatása.

Soha nem ambicionáltad, hogy a kereskedelmi médiában is kipróbáld magad?

A Púder hét éve alatt sok tapasztalatot szereztem, hihetetlen alacsony költségvetésből készült a műsor. Azt a munkát, amit én végeztem benne, ma talán tizenöt-húsz ember tenné… Nincs érzékem, türelmem az üzlethez, a menedzseléshez.

Lehet, hogy tőlünk nyugatabbra éppen most lennél a csúcson. Hogy érzed, itthon kifutottad magad?

Még mindig futok. Ha meggondolom, mekkora volt a „nézettségem”, valahányszor az egyik legnagyobb kínai tévécsatorna, a CCTV készített velem interjút… Hm. Egymilliárd négyszázmillió ember közül biztosan több száz millióan látták.

Komolyra fordítva: talán csúcson érezhetjük magunkat, ha olyan lehetőséget szerzünk, amit más nem tud, ha olyan szinten felelünk meg a kihívásnak, ahogy csak mi tudunk. Ha éppenséggel azzal foglalkozunk, amit szeretünk!

Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)
Baló Júlia (Fotó: Valuska Gábor)

Korábban azt mondtad, a titokzatosság vonzott az interjúalanyaidhoz. Jól sejtem, hogy ugyanez terelt a keleti filozófia felé is?

Több mint másfél évtizede találkoztam a most negyvenöt éves Shi Xing Honggal, a kínai Shaolin templom egyik legelismertebb, leghíresebb nagymesterével. Ő a főhőse a Tigrismester című dokumentumregényemnek.

Sokat tanultam és tanulok tőle – életvitelben, gondolkodásmódban – mind a mai napig. Így értékelhetem éles eszét (az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam), bátorságát, rettenthetetlen küzdőszellemét, nyugodt bölcsességét, konfliktusmegoldó készségét és a sajátos módot, ahogy álmait cselekedetté formálja. A kínai harcművészet hazai kiválóságait is nagyra tartom. Barátságuk megtiszteltetés számomra.

Kétszer is eleget tettem a nagymester meghívásának, s élveztem vendégszeretetüket Kínában, a Saolin templomban, Dengfengben és Guangzhouban. Egy alkalommal egyedül mentem a piacra, ahol az egyik kofa – noha nem vásároltam tőle semmit – megdicsérte a „putonghua”, azaz mandarin kiejtésemet, pedig csak alapszinten tudok kínaiul.

Te készítetted az utolsó megjelent interjút Latinovits Zoltánnal, amelyet azzal a kérdéssel zártál: „Mivel fejezzük be ezt a beszélgetést?” Most én is ezt kérdezem tőled.

„Szállani, szállani, szállani egyre, / Új, új Vizekre…”

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2019/6. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)

Médiapiac

Meghalt Bencze Izabella, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi tagja

Fáradhatatlanul küzdött a közjóért.

Közzétéve:

Fotó: MTI / Bruzák Noémi

A 72 éves Bencze Izabella pénteken hunyt el, halálhírét szombaton a családja közölte az MTI-vel.

2007 és 2010 között a Magyar Rádió Közalapítvány Ellenőrző Testületének elnöke, 2010-től a magyar közszolgálati médiumok tulajdonosi testületének, a Közszolgálati Közalapítványnak a parlament által választott kurátora volt.

Alapító tagja volt a nemzeti értékeket képviselő Civil Összefogás Fórumnak (CÖF).

A CÖF az MTI-hez szombaton eljuttatott közleményében méltatta, hogy

Bencze Izabella “fáradhatatlanul” küzdött a közjóért.

A szovjet csapatkivonás gazdasági háttértárgyalásainak vezető jogásza volt. Feltárta a magyarországi rablóprivatizáció körülményeit. Székelyföld villámcsapástól megsemmisült atyhai templomának újjáépítését szervezve is szolgálta Isten országát – írták.

“Publicisztikáit emberek tízezrei várták és olvasták. Szavait, mondatait, amelyekkel mindenkor az Isten, a haza és a szeretet parancsának követésére hívta a magyarságot, megőrizzük” – közölte a CÖF.

Borítókép: Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter (b) átadta a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetést Bencze Izabella jogásznak, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriuma tagjának az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából tartott ünnepségen, a Várkert Bazár rendezvénytermében 2019. augusztus 16-án

Tovább olvasom

Médiapiac

A kettős médiamérce csak leleplezi a politikai indítékokat

Az Egyesült Államok sajtószabadsággal kapcsolatos aggodalmai addig terjednek, ameddig ezek számonkérésében érdekelt – figyelmeztet a XXI. Század Intézet elemzése.

Közzétéve:

MTI / EPA / Oleg Petraszjuk

Lengyelország és Magyarország ismét a nyugati kritikák célkeresztjébe került a média szabadságára leselkedő, állítólagos veszélyek miatt. Mindeközben Lettországban és Ukrajnában az „információs tér biztonságára hivatkozva” rendeleti úton tiltottak be egy sor televíziós csatornát, ami nemcsak felháborodást nem váltott ki a szólásszabadság iránt máskor elkötelezett körökben, de még a tetszésüket is elnyerte – idézi Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatójának legújabb elemzését a Magyar Nemzet. A cikk a nyugati diplomácia és sajtó által alkalmazott kettős mércét mutatja be.

Az elmúlt években Lengyelország és Magyarország is számos bírálatot kapott az Európai Unió intézményeitől különféle ügyek kapcsán, Joe Biden megválasztásával pedig a kritikusok sorához Washington is csatlakozott, pontosabban visszatért közéjük. Ezek a bírálatok önértelmezésük szerint a jogállamisággal, a demokráciával és a szabadságjogok érvényesülésével kapcsolatos „aggodalmakhoz” kapcsolódtak, a gyakorlatban azonban a szuverenitás kérdése körül forogtak – hívja fel a figyelmet Kosztur András.

Alaptalan félelmek

Februárban a lengyel és a magyar vezetést is a szólásszabadság és a média korlátozására irányuló lépések miatt érték kritikák az Európai Bizottság és az amerikai külügy részéről. A magyar kormányt a Klubrádió – egyébként könnyen lehet, hogy csupán ideiglenes – frekvenciaengedélyének elvétele miatt bírálták, míg Lengyelország egy reklámadó-tervezet miatt került célkeresztbe.

A Klubrádióval kapcsolatos, bürokratikus huzavonát sikerült Washingtonban a „szólásszabadság visszaszorulásaként” értelmezni, de az Európai Bizottság tisztségviselőit is arra késztette az ügy, hogy egy sor Twitter-bejegyzésben elevenítsék fel a magyar sajtószabadság kapcsán táplált félelmeiket. Némileg nagyobb jelentőséggel bíró ügynek tűnhet Lengyelország esete, ahol a teljes médiaszektor reklámjövedelmeire vetne ki egy új adót a kormányzat, tekintettel azonban arra, hogy tulajdonképpen még hivatalos törvényjavaslatról szó sincs, csupán egy tervről, amelynek megvitatása még hátravan, a „nemzetközi aggodalom” ebben az esetben is túlzónak – és jócskán tendenciózusnak – tűnik.

A lengyel kormány tervei szerint a reklámokból származó jövedelmeket a cégek éves összbevételétől függően 2–15 százalék közötti adóval sújtanák, az így keletkező adóbevételek felét pedig a koronavírus elleni védekezésre, a többi részét pedig kulturális örökségvédelemre költenék.

A lengyel sajtó ellenzéki része szerint egy ilyen adó ellehetetlenítené működésüket, a kormány ezzel szemben azt állítja, a törvény célja elsősorban a gyakran külföldi médiaóriások bevételeikkel arányos adózásának a kivívása. Egy sor sajtóorgánum nyílt levélben tiltakozott a javaslat ellen, egyes tévécsatornák egy napra elnémultak, számos hírlap pedig fekete címlappal jelent meg.

Az oroszok ellen szabad

Kosztur András kijelenti, hogy az Egyesült Államok sajtószabadsággal – illetve általában a demokráciával és az emberi jogokkal – kapcsolatos aggodalmai addig terjednek, ameddig ezeknek a számonkérésében érdekelt. Egy héttel azelőtt, hogy Ned Price amerikai külügyi szóvivő a Klubrádióval kapcsolatban azt mondta, hogy „újabb csapás volna a média sokszínűségére nézve”, ha az elvesztené frekvenciáját,

az ukrán elnök rendeleti úton vonta vissza három ellenzéki tévécsatorna engedélyét, Lettországban pedig a helyi médiatanács döntése alapján tucatnyi orosz csatorna sugárzását szüntették meg.

Az USA kijevi nagykövetsége üdvözölte az ukrán vezetés döntését, és Lettországgal szemben sem merültek fel aggályok, az EU részéről pedig egy semmitmondó nyilatkozattal tudták le a három ukrajnai televízió bezárását.

Mindkét országban régóta nagy nyomás nehezedik az orosz vagy oroszbarátnak tekintett médiára, amelyek azonban a helyi médiapiac jelentős részét lefedik.

Lettországban például a nézettség több mint egyötöde esik azokra a csatornákra, amelyeket február folyamán különböző okokra hivatkozva ellehetetlenített a lett médiahatóság.

Riga persze elsősorban az orosz hírműsorok propagandisztikus jellegét, a műsorok „gyűlöletkeltő” tartalmát és egyéb hasonló, alapvetően politikai indokokat hozott fel a csatornák bezárására, formailag azonban több esetben a lett médiaszabályozás azon passzusára hivatkoztak, miszerint a külföldi csatornák közvetítése csak egy helyi, a lett törvények előtt felelős jogi személy bevonásával lehetséges – magyarázza Kosztur András. Az orosz NTV csoport ezen bukott el – az indiai sorozatokra vagy gyerekmesékre specializálódott csatornákat az orosz propagandára hivatkozva nehezen lehetett volna lekapcsolni –, az orosz állami tévéadó csatornái viszont a hírműsorok tartalma miatt lettek felfüggesztve.

A kettős mérce annyira nyilvánvalóvá vált, hogy lassan hatékonysága is elvész, hiszen a szelektív felháborodás leleplezi az „aggodalmak” politikai indíttatását, és ezáltal lerombolja az azokat körüllengő morális felsőbbrendűség pátoszát

– összegzi cikke tanulságait Kosztur András.

A XXI. Század Intézet elemzése teljes terjedelmében ide kattintva olvasható el.

Borítókép: Az oroszbarátnak tartott ukrán Nas hírtelevízió bezárását követelő ultranacionalista tüntetőt vesznek őrizetbe rohamrendőrök a tévé kijevi épülete előtt 2021. február 4-én

Tovább olvasom

Médiapiac

Drámai eseményekkel jön a Doktor Balaton évadzárója

Ma este első évadának utolsó epizódjához érkezik a TV2 teljes egészében hazai fejlesztésű napi sorozata.

Közzétéve:

TV2

A kíváló színészekkel és izgalmas történettel indult széria hétről-hétre számtalan nem várt fordulattal lepte meg a nézőket – idézi fel az Origo.

A történet ma esti része is tartogat meglepetéseket, így hát érdemes lesz most is Balatonmeggyesre látogatni, méghozzá olyan népszerű színészek tarsaságában, mint például Mészáros András, Gula Péter, Pálfi Kata, Horváth Alexandra, Kőszegi Ákos, Gazsó György, Király Attila vagy Bezerédi Zoltán.

A Doktor Balaton forgatása sokat adott mind emberileg, mind szakmailag. Nagyon örültem a lehetőségnek, érdekes munkának ígérkezett, és az is volt, tanultam türelmet, pontosságot, amik mind hasznomra válnak

– mondta el Mészáros András, a sorozat címszereplője.

Doktor Balaton azzal fogott meg igazán, ahogy cipeli a maga puttonyát. Érdekes megmutatni, hogyan birkózik meg azzal, ami neki jutott. Jó azt láttatni, hogy a doki őszinte, egyenes. Tudja, hogy nem hibátlan, de egy megoldásra törekvő ember. A történetnek hála pedig jócskán van mit megoldania majd a folytatásban is, legyen szó a magánéletéről, a családi titkokról vagy épp a hivatásáról – tette hozzá a színész.

A sorozat folytatása még idén látható lesz.

Borítókép: Mészáros András, a sorozat címszereplője

Tovább olvasom