Isaac Asimov 1976-os, A két évszázados ember (The Bicentennial Man) – majd Asimov és Robert Silverberg ennek alapján készült 1992-es, A pozitron-ember (The Positronic Man) – című írásában Andrew (NDR-113), egy háztartási robot emberré válásának rögös, kétszáz éves folyamatát ismerhetjük meg. Az 1999-ben Robin Williams főszereplésével megfilmesített alkotás Asimov robotvilágának egyik legérdekesebb darabja, amely olyan kérdésekkel foglalkozik, mint az érzelem és értelem, a rabszolgaság és szabadság, a szerelem, a humanizmus, a szellemi kreativitás. A történet egyik fontos eleme, hogy Andrew a háztartási feladatainak kötelességszerű teljesítése mellett örömét leli a fafaragásban. Ennek eredményeként olyan kreatív alkotásokat hoz létre (például kakukkos órákat), amelyeket a robot tulajdonosa, Richard Martin részben Andrew javára értékesít. A rendkívül szerteágazó, összességében a „mi az ember?” kérdésre választ kereső mű így egy apró szeletében a szerzői jog és a mesterséges intelligenciával rendelkező, önmagát folyamatosan fejlesztő robot viszonyrendszerét is körbejárja.

Ha Asimov robotvilága valósággá válna, és a szerzői jog jelenlegi paradigmája fennmaradna, Andrew egyáltalán nem rendelkezhetne szerzői jogokkal. A szerzői jog jellegéből adódóan csak az emberek kreatív alkotásait védi. (Rendkívül érdekes vita alapja lehet, hogy a történet szerint Andrew emberként hunyt el, mivel pozitronagyának élő szövetre cserélését követően az arra illetékesek elismerték az emberi mivoltát. Más szóval halála pillanatában Andrew már nem robot, hanem ember volt, akit megillethettek a szerzői jogok.)

Ehhez a kérdéshez azonban nem csak a szerzői jog hagyományos irányából közelíthetünk. A szellemi alkotások kereskedelmi vonatkozásait középpontba emelő TRIPS-megállapodás 1994-es elfogadása óta világos, hogy a szerzői jogban már nem a kulturális jellegzetességek dominálnak. (Reálisan már ezt megelőzően is a kizárólagos vagyoni jogok bírtak nagyobb relevanciával, de a szerző személye és az őt megillető, személyhez fűződő jogok legalább akkora figyelmet érdemeltek, különösen az európai országokban.) Így Andrew és bármely más, mesterséges intelligenciával rendelkező entitás alkotómunkáját megközelíthetjük a puszta értékesíthetőség irányából is.

Hogy ez a gondolat mennyire nem irracionális, azt például a DogVinci „művésznéven” ismert fekete labrador 65–350 dollár közötti áron értékesített festményei, sőt az ezek mintájával előállított, 195 dollárért kapható nyakkendők ténye is igazolja. Az 1960-as években pedig egy Peter névre hallgató csimpánz Pierre Brassau művésznév alatt kiállított festményei eredményeztek majdnem osztatlan sikert a műkritikusok körében. Ahogy Andrew, úgy DogVinci és Pierre Brassau/Peter sem rendelkezik szerzői jogokkal. Ezekre azonban nincs is szükség, ha a kérdés az, hogy a kreatív festmények és más művészeti alkotások bevételt termelhetnek-e (Richard Martinnak, DogVinci tulajdonosának vagy a Pierre Brassaunak otthont adó állatkertnek).

Hogy ezek a potenciálisan szerzői műként is értékelhető tartalmak mennyire esztétikusak, szebbek-e, kellemesebbek-e, mint egy emberi alkotás, ugyancsak vita tárgya lehet. Yuval Noah Harari Homo Deus című híres könyvében említi azt a zenei párbajt/kísérletet, amelyben a közönségnek arról kellett véleményt formálnia, hogy az előadott három zenemű közül melyiket írta Bach, melyiket a David Cope zeneprofesszor által fejlesztett EMI (Experiments in Musical Intelligence) algoritmus és melyiket Steve Larson, az Oregoni Egyetem zeneprofesszora. A kutatók és a komponistapárbajt kezdeményező Larson legnagyobb megdöbbenésére a közönség az algoritmus zeneművét vélte Bach alkotásának (mondhatni, a „legszebbnek”), Bachét Larsonénak és Larsonét az algoritmusénak (mondhatni, a „leggépiesebbnek”).

Igaz, hogy ennek a kísérletnek és általában véve a „szépségnek” a szerzői jog világában semmi relevanciája nincs, mert a jogszabályok nem védik az esztétikumot (ahogy egy mű minőségi és mennyiségi jellegzetességeit sem). A szerzői jog csak az egyéni, eredeti alkotásokat védi, amelyeket szerzője saját maga kreált szellemi energiáinak segítségül hívásával, mások művének szolgai másolása nélkül. A szerzői jog világában nemcsak Beethoven vagy Picasso darabjai részesülhetnek így védelemben, de az erősen rétegstílusnak tekinthető indusztriális metál, a számos társadalomban nyíltan is megvetett pornográf tartalmak vagy az átlagember számára csekély szépséget tükröző, művészi installáció céljából kiállított piszoár is.

Ami mindezekben – ideértve az algoritmusok álomképeit, zeneműveit, haikuit, beszédeit, tweetjeit is – közös, az az értékesíthetőség lehetősége. Vagyis bár a szerzői jog jelenlegi állása szerint nem vitás, hogy a mesterséges intelligenciát nem illeti meg a jogvédelem, ám ez könnyen meddő kérdéssé válhat. A mesterséges intelligencia működtette algoritmusok alkalmasak az adatok olyan szintű feldolgozására, amely addig nem tapasztalt mélységű adatbázisokat hoz létre, számítógépes szoftvereket szül, esetleg 3D-s nyomtatás révén iparilag hasznosítható alkotásokat vagy műremekeket hoz létre. Ezek pedig szerzői jogi védelem nélkül is komoly bevételeket eredményezhetnek fejlesztőik javára.

Igaz, jelenleg nem algoritmusok zeneműveit hallgatjuk (az EMI szoftvernek amúgy volt lemezszerződése), nem az ő festményeiket nézzük a múzeumokban (bár az interneten akadálytalanul hozzáférhetünk ilyenekhez is), politikai beszédírónak (és szellemírónak) is hús-vér embereket alkalmazunk még, és egyelőre a Project Debatert sem tervezik a fejlesztői értékesíteni. Ritka kivétel, hogy a már említett David Cope-nak egy másik algoritmusa, az Annie haikukat is írt. Ezek közül Cope többet is beválogatott a Comes the Fiery Night – 2,000 Haikus by Man and Machine című gyűjteménybe. Igaz, nem tudni, melyik haiku az Annie és melyik ember alkotása.

Ennek ellenére senki nem dőlhet hátra azt gondolván, hogy a művészetek, a tudományok és az irodalom területén ne történhetne gyökeres fordulat. Könnyen előfordulhat, hogy előbb szűkebb körben (például a big data elemzésekor), majd tágabb körben (például mesterséges intelligencia által komponált zeneművek internetes rádiója révén) központi szerephez fognak jutni az algoritmusok.

Jelenleg is számos olyan szoftver létezik, amely formálja, sőt egyenesen irányítja a tartalomfogyasztást és azon keresztül a közízlést. Különösen a zenei streaming világában jutnak központi szerephez azok a programok, amelyek monitorozzák a közönség/előfizetők fogyasztási szokásait. Ez a dal nem tetszett, mert gyorsan átugrottam? A program tanul, és legközelebb hátrébb sorolja a „véletlen” játszási listán az adott darabot. Ez a dal tetszett? Akkor legközelebb egy hasonlót is ajánl a szolgáltatás a fogyasztónak, hátha az is elnyeri a tetszését. Ugyanez a logika uralkodik az Amazon online könyvesboltjában is. Mi a közös Harari már említett Homo Deus című könyvében és Bob Woodward Fear – Trump in the White House című bestsellerében? Tartalmilag vélhetően nagyon kevés (utóbbit nem állt módomban elolvasni), ám az Amazon szerint sokan azok közül, akik Harari könyvét megvették, ugyancsak beszerezték Woodward írását.

Hosszú távon – ha egyelőre megmaradnak az emberi alkotók a zene, a film, a televízió stb. világában – ez tovább fokozhatja a már most is jól megfigyelhető „blockbusterjelenséget”. Más szóval sok előállító inkább biztosra megy majd, olyan tartalmak gyártására fogja fordítani erőforrásainak számottevő részét, amelyeket az algoritmus „borítékolhatóan” fel fog venni az első osztályba. Nehezen vitatható, hogy az minősül népszerűnek, amit a közönség szeret. Ezért lehet az, hogy egy szuperhősös történet sokkal nagyobb bevételt generál manapság, mint egy történelmi dráma, pedig mondavalóját tekintve messze nem kérdéses, melyik „értékesebb” darab. A szerzői jog szempontjából persze mindez mellékkörülmény. Ami fontos, hogy a fogyasztó hozzájusson ahhoz a tartalomhoz, amiért hajlandó fizetni. Ezért lehet az, hogy bár a mesterséges intelligencia potenciális veszélyt jelenthet az emberi alkotók jövőjére nézve, a tartalom-előállítók minden korábbinál hatékonyabb és hűségesebb szövetségeseként tevékenykedhet.

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának habilitált docense.