A vlogjában azt mondta, sokat töprengett, de a történtek ellenére marad újságíró.

Az összeomlás legelső pillanatától azon agyaltam, miként tudnék a szakmában maradni, nem pedig azon, hogy mi mást csinálhatnék. Mindig is újságíró voltam, erre vagyok úgymond kiképezve, ez a hivatásom. Az érdekelt, mit tehet akkor az ember, ha megszűnnek a számára releváns médiafelületek.

Pedig a PestiSrácok főszerkesztője, Huth Gergely azt nyilatkozta, nem muszáj minden áron a médiában dolgozni, autófényezőnek vagy masszőrnek is kiváló az ember.

Nagy a mellény, amíg nem esik szét az ember alatt a világ, persze a kormánypárti kollégákat mostanában nem fenyegeti ez a veszély. Kivéve, ha vétenek a háborús szabályok ellen, és a hatalom egy-egy zűrös ügyét is szóvá teszik, bár nem nagyon látunk erre példát. Ami nekem igazán fájó, az az újságírás, mint szakmai közösség megszűnése. Volt már itt egyszer egy médiaháború, azt is végigvívtam, az is kemény volt, de ami mostanában történik, egészen elkeserítő.

Szerencsére a háttérben azért megmaradt a kapcsolatok egy része, kormánypárti kollégáktól is kaptam bíztatást, sőt, volt, aki a segítségét is felajánlotta. Suttyomban, persze.

Ezen kívül miben különbözött az előző médiaháború?

Talán már alig valaki emlékszik rá, hogy volt egy Új Magyarország nevű napilap, mellette pedig a Magyar Nemzet, amely a hagyományaihoz hűen inkább értékrendet képviselő – úgymond „szalon jobboldali” – újság volt. Előbbi megszűnt, és akkor a már leginkább a Fidesz-által képviselt jobboldalnak nem maradt médiája. Ezt követően jött létre a Napi Magyarország, ott kezdtem el dolgozni. Egyedül vívtuk a harcunkat, majd azzal szembesültünk, hogy a magyar média 99 százaléka lövi azt, amit mi gondolunk a világról. Ilyenkor az ember nem áll be századiknak, még akkor se, ha jogos a kritika, hanem elkezd védekezni. A jobboldali sajtó ebben a háborús hangulatban született.

Sajnos a mostani hatalom ezt szokta meg: az újságíró katona vagy ellenség, nincsenek átmenetek, sőt, mára már az érted aggódom típusú kritika is odalett. Hibát követtünk el, amikor jobboldali újságírókként belementünk ebbe, mert onnantól kezdve az lett a szabály, hogy csak egy irányba lőhetsz.

Van arról információja, hányan voltak olyanok a HírTV-nél, akik annak ellenére, hogy nem értenek egyet az iránnyal, nem tudtak felállni?

Semmit se tudok róla, hogy mi történik a színfalak mögött, de látom, hogy sokan maradtak. Ez egy nagyon nehéz helyzet, korábban is megértettem és most is megértem azokat, akik mentek, és azokat is, akik maradtak. Nem láttam árulókat se itt, se ott, mert mindenkinek megvolt, megvan a személyes története.

Mi az öné?

Engem egyszer – a tudtom nélkül – kirúgtak a G-Nap előtti Magyar Nemzettől. Erről csak akkor értesültem, amikor már visszavettek. Felhívott a rovatvezetőm, hogy „jövök neki eggyel”, mert most intézte el, hogy ismét a lapnál dolgozhassak. Akkor döbbentem rá, hogy milyen kis hülye naiv voltam, mert ebben a rendszerben nem számít, mit tettél le az asztalra: ha úgy vélik, hogy hibáztál, azonnal kivégeznek. Utána el is jöttem a Nemzettől.

A G-Nap után tehát azt várták volna tőlem, hogy a Heti Választól – ahol teljesen szabadon dolgozhattam- álljak föl, és menjek vissza azokkal együtt dolgozni, akik engem korábban levegőnek néztek, ráadásul mondjak le az újságíró önállóságom jelentős részéről, és kezdjek el ismét csak egy irányba lövöldözni.

Mit vétett?

Ostoba történet… Még az idők hajnalán én foglalkoztam az internetes dolgokkal a lapnál: az Index egyik kezdetleges fórumán valaki a Magyar Nemzetet szidta. Regisztráltam és a saját nevemmel megvédtem a lapot. Azt mondták, hogy túlléptem a hatáskörömet, és ezt kirúgással kell megtorolni. Visszanézve ez halálosan nevetséges. Egyébként a G-Nap előtt sokaknak volt tele a hócipője ezzel a fajta vezetési stílussal, ezért örültek, amikor elmentek a főnökök, akik nem túl humánusan bántak velük, ráadásul így szabadabban dolgozhattak tovább. Szóval miért kellett volna velük tartaniuk?

A mostani események miatt sokan elhagyták a szakmát?

Nem tudni pontosan, de akadnak, akik így tettek.

Mit tudnak csinálni?

Akik most utcára kerültek, azok komoly bajban vannak. Aki nevét, arcát adta, hogy a hatalmat polgári oldalról kritizálja, annak ebben az országban fű nem terem. Régebben az újságírókat legvégső esetben a különböző minisztériumok sajtóosztályai szippantották fel, de most már ez sincs, ráadásul sok kolléga nem is választaná ezt az utat.

Azok az újságírók, akiknek van személyes brandjük, mert korábban főmunkatársak, főszerkesztők, műsorvezetők voltak, milyen helyzetben vannak?

Ahány ember, annyi történet. A Magyar Hang, a régi Magyar Nemzet Magazin szellemiségét, tartalmát viszi tovább, ott megtalálható sok régi kolléga. Én is írok az újságba, ami az első pár hónapban teljesen társadalmi munkában működött, viszont legutóbb már 8500 darabban ment el, ami a hetilappiacon igencsak jó szám – a Heti Választ például valamivel több, mint 10 000-en vették az utolsó időszakban. Ezen kívül nem nagyon van más.

Dévényi Kapolcson

Önnek egy baloldali vagy liberális lap nem jelenthet ebben a helyzetben alternatívát?

Így amikor az ember ott találja magát a semmi közepén, akkor kénytelen agyalni a hogyan, merre továbbon. Én meg úgy döntöttem, hogy a legkockázatosabbnak és a legnehezebbnek tűnő utat választom. A kormánytól független jobboldali médiának volt egy komoly olvasó-, néző-, hallgatóbázisa. Ha már szenvedünk itt évtizedek óta, hogy Magyarországon nincs fizetős tartalom, egy csomó online termék ezért hal meg, nem tud létrejönni, vagy ezért van az állami hirdetéseken keresztül kiszolgáltatva a kormánynak, akkor próbáljuk meg kicsiben, és hajtsuk végre ezt a kísérletet.

A „kormánytól független jobboldali média” megszűnésével felerősödhet a kormánymédia vagy a liberális és baloldali sajtó?

Szerintem április 8-a akkora sokk volt sokak számára, hogy egyszerűen fogták magukat és hátat fordítottak a közéletnek. A HVG írta, hogy Schmidt Mária arra számít, a Heti Válasz megszűnésével tudja majd a Figyelőt optimálisan működtetni. Nehezen tudom elképzelni azt a forgatókönyvet, amint a Heti Válasz szomorú olvasói nagy tömegben kezdenek áramlani a kormánypárti hetilap felé.

A Simicska-portfólió megszűnése által keletkezett piaci rés miatt nem az lenne az ideális, ha valaki befektetne „kormánytól független jobboldali” médiába vagy indítana ilyen sajtótermékeket?

Kemény helyzetben vagyunk, mert Magyarországon sokan pártalapon, nem pedig értékalapon fogyasztanak tartalmat. De talán épp az összeomlások és a nyomukban keletkezett új helyzet hozhat áttörést. Itt az alkalom, hogy a közösség szintet lépjen. Ez nem azt jelenti, hogy ha engem nem támogatnak, akkor vége a sajtószabadságnak: ha ez megtörténik, az csak annyit jelent, hogy nem készítettem jó tartalmat, nem volt rám igény, félreértettem a közönséget. Viszont máris van egy-két jó próbálkozás, meg lesz is, a Magyar Hang erre nagyon jó példa.

Az a rossz ebben az egészben, hogy amikor az ember egy szerkesztőségben dolgozik, akkor is ezt csinálja: tartalmat állít elő, és ezért pénzt kap, mégis nagyon nehéz volt megírni az üzenetet, hogy innentől közvetlenül támogasson a közösség. Még nekünk is szoknunk kell az új helyzetet, vagy, ahogy az előbb mondtam: nekünk is szintet kell lépnünk.

Összegyűlt az ehhez elegendő pénz?

Szörnyen amatőr módon vágtam bele: csináltam egy videót, ott mondtam el, hogy kezdjünk új, közös életet a közösség és én. Aztán, amikor megérkezett az első támogatás, jöttem rá, hogy elszúrtam, nem jó a sorrend, mert túlságosan előre kértem a bizalmat. Le kellett volna gyártani még néhány videót, és a filmek végén felhívni a figyelmet a támogatási lehetőségre.

A Patreon-oldalamat már így csináltam, ott eddig havi 130 dollárnyi támogatás jött össze. Ez heti egy hosszabb vidéki útra elegendő, szóval meg tudom csinálni, amit terveztem. Megélni nem fogok ebből, pláne nem meggazdagodni, arra jó, hogy kiderüljön: működhet-e az egyszemélyes szerkesztőség műfaja Magyarországon.

Nagyon szkeptikus voltam az elején, féltem tőle, hogy kudarcba fullad a próbálkozás. Egy hónappal ezelőtt még azt se tudtam, hogyan kell vágni, de most már legalább össze tudok rakni egy öt perces, fapados filmecskét. Iszonyú hibákkal, persze, de a visszajelzésekből úgy tűnik, átment az a rém egyszerű üzenet, hogy meg szeretném mutatni Magyarországot olyannak, amilyennek én látom.

Csináltam egy YouTube-csatornát, amit hirdetni kellene, de makacskakas vagyok, és kos, ráadásul zempléni, úgyhogy azt mondtam: azért se, nézzük meg, mire képes a közösség tiszta ereje – itt most szerintem fájdalmasan felszisszennek a hozzáértők, de ha kísérlet, akkor legyen rendes kísérlet. Facebookon 2000, YouTube-on 1600 követőm van most, amit az előbb felszisszenő profik nyilván körberöhögnek, de az abszolút nulláról indultam. És bár nem könnyű úttörőszerűségnek lenni, de bízom benne, hogy sikerül áttörni a falat.

Pedig a marketing nem csak a közösségi alapon működő, de a klasszikus érelemben vett média, valamint minden vállalkozás, ha úgy tetszik „kísérlet” alapja is. Nem lenne mégiscsak okosabb döntés a befolyó összegből valamennyit erre elkülöníteni?

Arra vagyok kíváncsi, hogy az, amit csinálok, ami most három-négyezer embernek érdekes, mennyire tudja önmagát gerjeszteni. A támogatások mellé sok-sok üzenetet is kaptam, és mindegyiknek az a közös hangulata, hogy úgy érzik, együtt csinálunk valamit. Ez sokat segít.

Lényegében az értékteremtés, amiért ebbe belevágott. Ugyanakkor, ha nem vagyok túl indiszkrét, miből szeretne megélni?

Ilyenkor szokták álszerényen azt mondani, hogy „persze, ha úgy alakulna, akkor jó lenne…” De tartok tőle, hogy nem fog úgy alakulni, nem igazán tudom ezt elképzelni. Az, hogy magyarok vagyunk, brutálisan leszűkíti a lehetőségeket, hiszen egy kicsi, pár százezres közönségen kell minden próbálkozónak osztoznia. Így aztán, amikor ránézek szegény telefonomra videózás közben, rémisztően nagynak tűnik a kihívás.

Önhöz hasonlóan Csintalan Sándor, valamint Vona Gábor is vlogolásra adta a fejét. Ezek szerint elkezdődött a közéleti influencerek kora?

Nem szeretem ezt a kifejezést, én inkább úgy hívom, amivel próbálkozom, hogy „új polgári nyilvánosság”. Rosszabbul hangzik, mint a közéleti influencer, de jobban leírja a jelenséget, mert nem befolyásolni akarom a „tömegemet”, csupán át szeretném adni nekik a világképemet.

Az is a befolyásolás egy formája.

Hogy beszélünk egymással, az is az. De nekem ezzel nincs olyan célom, hogy az emberek azt gondolják, amit én gondolok. Csak oda teszem eléjük azt a valóságot, amit és ahogy én látom, és rájuk bízom, hogy mit kezdenek vele.

A Szabadfogás, immáron Kötöttfogás néven a Magyar Hang Facebook-oldalán működik tovább. Emlékszik még, hogy milyen volt az első epizód?

Nagy zavar volt a rendszerben, közvetlenül a G-Nap után voltunk. Megkeresett Tarr Péter (a televízió korábbi vezérigazgató-helyettese – a szerk.), hogy találjunk ki valamit. Puzsér Róberttel és Wahorn Andrással (előbbi a Magyar Hang publicistája, az első közéleti influencerek egyike, utóbbi festő- és szaxofonművész – a szerk.) közös produkcióban gondolkodott. Aztán addig-addig szervezkedtünk, és vetettük el a különböző ötleteteket, míg Szabadfogás lett belőle. Belecsöppentem, de kőkeményen, ha valaki visszanézi az első 30 adást, láthatja, mennyire idegen volt ez a világ.

De azért vállaltam, mert az egész üzenete az volt a kezdetektől fogva, hogy mutassuk meg: le lehet, sőt, le kell ülni egymással beszélgetni, vitatkozni. A televízió büféjében jöttem rá, hogy milyen fontos ez az üzenet: ittuk a kávénkat a felvétel előtt, amikor Pörzse Sándor azt mondta Konok Péternek (előbbi a Jobbik már megszűnt hetilapjának, a Barikádnak a volt főszerkesztője, a párt korábbi országgyűlési képviselője, míg utóbbi egy baloldali értékrendet valló történész – a szerk.), hogy

Mi történt most, hogy a kormánypárti publicista, Jeszenszky Zsolt elmehetett a műsorba?

Induláskor azt szerettük volna, ha lefedjük a teljes közéleti palettát a baloldaltól egészen a radikális jobboldalig, de a Fidesz bojkottja miatt – azt mondták, akiket hívtunk, hogy Simicska Lajos Orbán Viktorral szembeni megnyilvánulásai miatt nem akarnak szerepelni – ez már az első adásnál elbukott. Ebből származott, hogy a kormánypárti nézők szemében a Szabadfogás egy szimpla Fidesz-ellenes műsor lett, pedig nagyon nem erről volt szó: ha van egy ilyen erős politikai erő, mint amilyen a kormánypárt, akkor nem lehet kikerülni, hogy ne beszéljünk róluk sokat. Ráadásul még a Fidesszel, Orbán Viktorral kapcsolatos témákban is sokszor komoly viták voltak. De most, hogy már nem Simicska Lajos médiafelületén vagyunk, végképp semmi értelme nem maradt a kormánypárti bojkottnak

Televízió nem jelentkezett a műsorért és egyébként átültethető lenne, mondjuk az ATV-re vagy az RTL Klubra egy későbbi órában?

Előbbin erősen meglepődnék, utóbbin még jobban. A nézettség egyébként nem volt rossz a Hír TV méretéhez képest: alapjáraton 100 000-en nézték a műsort, a választási kampányban pedig 150 000-en is, ráadásul az ismétlést is volt, hogy 80 ezren. Mondjuk 200-250 ezer néző – közéleti-politikai műfajban nem rossz, de ki az, aki bevállalná minden kockázatával együtt? Mert egy teljesen szabad és szabad szájú műsorról beszélünk, volt olyan adás, amiben több szereplő is Simicska Lajost kritizálta.

Soha nem is készült műsorvezetőnek?

Semmi közöm nem volt a televíziózáshoz, izgulós is vagyok, ráadásul ott volt hat „erős” ember, akikkel nem találkoztam előtte, de sokukra felnéztem. Ültem középen, aztán egyszer csak puff: reflektorok és rengeteg kamera, és tessék, mondjad. Dermesztő volt.

Ahhoz képest a mai napig vezeti a műsort.

Ez most picit fellengzősnek fog hangzani, de amikor rájöttem, hogy a műsornak küldetése van, az nagy erőt adott. Bár már húsz éve dolgoztam a médiában, soha nem gondoltam volna, hogy a televíziózás ennyire kemény meló.

Lenne műsor, amire ha felkérnék, elvállalná?

Nem lesz ilyen, mert nem vagyok tévés. Bár épp most kezdtünk egy Flaszter című élő beszélgetést ugyancsak a Magyar Hang oldalán, de ez se egy klasszikus tévéműsor. Amit mindig is szerettem, az a riport. Ami mára szinte teljesen kihalt, mert macerás, „lassú”, sokba kerül, és amíg egy újságíró felvesz és megír egy riportot, annyi idő alatt tud gyártani ötven kattintáshatékony internetes kishírt. Pedig ez az igazi; megfogni az olvasó kezét és vinni magaddal végig a történeten. A vlogolásban is hasonlót látok.

Milyen lehetőséget ad a műsornak a közösségi média?

Kikerült a fejünk fölül a szervezeti védőháló, valamint ránk szakadt a teljes demokrácia. A Magyar Hangban volt annyit technikai feltétel, hogy az első, szamizdatnak becézett műsort össze tudtuk hozni, és tudjuk folytatni. De őszintén mondom, hogy nem tudom, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy sokaknak fontos a műsor, olyan üzeneteket kapok nap mint nap, mennyire becsülik, hogy nem adtuk fel, és megyünk tovább. Sikerült túlélnünk a saját halálunkat, ezt kipipáltuk. Attól azért tartok, hogy ez a szamizdat, kézműves jelleg csak egy darabig érdekes, és egy idő után már profibb körülményeket várnak a nézők.

A közéleti influencerek vagy a Kötöttfogás szponzorokra, hirdetőkre számíthat?

Nem hiszem. Láttam, ahogy a Heti Válasznál hétfőről keddre megszűntek a hirdetések és nem csak az államiak. A Válasznak az olvasóközönség összetétele és a példányszám alapján tele kellett volna lenni, autó-, gasztro és tech-hirdetésekkel, de úgy tűnik, nem érte meg a cégeknek a hatalommal szembehirdetni. Gyanús, hogy az új próbálkozásoknál ez hatványozottan igaz. De van bennem optimizmus is, ha jól sül el a kísérlet, és nem csak létrejön, hanem meg is erősödik az említett új polgári nyilvánosság, akkor akár oda is elérhetünk, hogy megkerülhetetlen lesz az ezt a médiát fogyasztó közönség.

A műsort mindig egy frappáns kérdéssel zárja, megpróbálkozom én is egy ilyennel. Sajtóértesülések szerint a Mandinerből hetilap lesz, amely ugyancsak a Heti Válasz olvasótáborát célozza meg. Mit üzenne nekik, hogyan csinálják ezt?