Létezik pár olyan narratíva, ami majd’ minden kultúrában fellelhető, vagyis olyan egyetemesek, mint a kognitív metaforák. Ilyen egyetemes történet például a megmentés narratíva, melynek forgatókönyve: valaki megment valakit/valakiket vagy valamit valakitől/valakiktől, vagy valamitől. A forgatókönyv főszerepei: Hős, aki megment, Áldozat, akit meg kell menteni, és az Ellenség, akitől/amitől meg kell menteni. A forgatókönyv lényege, mondanivalója pedig az, hogy a megmentés aktusa helyreállítja a világ Ellenség által megbontott morális egyensúlyát. A legtöbb esetben mindkét oldalnak vannak Segítői is. Nincs olyan része a világnak, és nincs olyan korszak az emberiség történetében, ahol és amikor ez az alapnarratíva ne jelenne meg vallási hiedelmekben, mítoszokban, politikai gondolkodásban, üzleti életben, mesében, irodalomban, színházban, filmen.

Bár az alapnarratívák egyetemesek, konkrét megnyilvánulásaik már gyakorta specifikusak, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt ugyanarra a sémára más és más konkrét történetek képesek épülni, másrészt ugyanannak a narratívának különböző olvasatai, értelmezései és konklúziói lehetnek, amit az adott kultúra történelme és helyzete, ill. az ottani közgondolkodás sajátosságai határoz meg.

A megmentés narratíva például egyaránt gyakori alapsémája számos hollywoodi és számos magyar filmnek, ám ezeknek az alkotásoknak a hangulata, végkifejlete és tanulságai mégis igen különbözők. Az amerikai tömegfilmekben a Hős megmenti a világot, s mivel a Hős mindig az adott országot, népet személyesíti meg, általa maga Amerika menti meg a világot. Ezt számos magyar néző is hajlamos elhinni, vagy legalább elfogadni, hogy “ilyenek az amerikaiak”, azt viszont már nagyon kevés magyar hinné el, hogy egy Magyarországot, vagy a magyarságot reprezentáló Hős bármikor is megmentené a világot, ahogyan vélhetőleg a legtöbb félperifériás ország kis népének gyermeke se hinné el saját hőséről ugyanezt.

Az adott nép (ill. kultúra) mindenféle értelemben vett “nagysága” illetve “kicsisége” mellett van egy további specializációs tényező is a narratívákhoz való viszonyulásban, és ez pedig az adott nép történelme, illetve annak hatásai a gondolkodásra. Fenti példánknál maradva, számos más “kis” néppel ellentétben mi nem csak azt nem tudjuk elképzelni, hogy egy magyar hős megmenti a világot, de még azt sem, hogy ez a Hős bármit is megmentene. Ahogyan nem tudunk olyan típusú Hőst komolyan venni, akit egy Bruce Willis vagy Sylvester Stallone alakítana. Ha egy magyar film ilyesmivel próbálkozna, minden bizonnyal (ön)iróniának, paródiának hatna, és nem csak, sőt, nem elsősorban a hazai filmipar pénzhiánya miatt. Nálunk a Hős általában elbukik, ezért Áldozat lesz belőle, ahogyan egy Áldozat majd mindig Hős, mert szenved – vagyis a két szerep kicserélődik. Ennek oka már nem szimplán a kisnépi státusz, hanem a magyar történelem, amit bukott szabadságharcok és sikertelen reformok sora fémjelez, s ami létrehozta az önsorsrontó, kudarcorientált magyar gondolkodást.

Megmentés narratíva

Nézzük ezek után azt az alapnarratíva-komplexumot, ami a korábbi posztjainkban felsorolt “Bajnai-narratívák” mögött lappang. Kezdjük az említett megmentés narratívával, amit nem véletlenül hoztunk fel példaként, lévén ez a hazai politikai kommunikációnak is állandósult, nélkülözhetetlen alapeleme. Bajnai és Orbán alakja (azaz szimbolikus személye a politikai közgondolkodásban), s ennek révén megítélése elsősorban ennek a narratívának a keretein belül nyer értelmezést, s a többi is ennek rendelődik alá. Elemzésünk tárgya – azaz Bajnai és politikai tábora szempontjából Bajnai Gordon esetben a Hős, Orbán Viktor az Ellenség, segítői a Rossz oldal, az Áldozat pedig az ország. Nézzük kicsit részletesebben a szerepeket:

Az Ellenség szükségszerűen Gonosz. Egyrészt ez ad magyarázatot a bajokra, amit ő okozott, ő borította fel a világ morális egyensúlyát és idézett elő ezzel katasztrófát. Ami implicite azt is kimondja, hogy addig minden rendben volt. Másrészt ez a narratíva érzelmi struktúrája, aminek funkciója a cselekvésre való mozgósítás: a Gonoszt le kell győzni.

Gonoszból persze sokféle van, emberi és nem emberi mitikus alakok tucatját lehetne felsorolni. A politikai Gonosz általában a Zsarnok, ami önálló narratívává nőtte ki magát már az ókorban. Ennek modern történeti vetülete a Diktátor, segítői az alantas értelemben vett Szolgák, illetve Kegyeltek. Mint korábban említettük, ez Orbán Viktor szerepe is a balliberális narratívában, amit olyan specifikumok finomítanak, mint a Feudalizmus narratíva, minek révén a Diktátor Hűbérúr is egyben, Segítői pedig Kiskirályok, Oligarchák.

A Zsarnoknak általában két alaptípusát különböztetjük meg. A ravasz, tehetséges, ördögit és az ostoba tehetségtelent, aki gonosz ugyan, de nevetséges is (egyik legjobb irodalmi megnyilvánulása az Übü papa). Az “orbáni alak” az ellenfelei által korábbi posztokban taglalt narratívák alapján inkább az utóbbi kategóriába sorolható, hiszen gyakori vád ellene, hogy nem ért a hatalom gyakorlásához, az országot és önmagát egyaránt lejáratja, illetve szorosan idekötődik a Dilettantizmus, részben pedig a Mucsa narratíva is.

Ahogyan a Zsarnok kétarcú – gonosz, ám nevetséges -, ugyanez a kettősség jellemzi országát is. Egyfelől az emberek nem szabadok, hanem szolgák, mindenki fél és folyamatos a viszály, lásd “mindenki félti az állását, mert politikai okok miatt kirúgják”, “nincs sajtószabadság”, “végzetesen megosztják a társadalmat”, stb. Másfelől az ország Mucsa, ami nevetséges.

Egy valódi zsarnokságban mindenki fél. Az ellenzék szerint nincs ez másként nálunk se. Ugyanakkor nincsenek tele a börtönök politikai foglyokkal, mint Fehéroroszországban vagy valamely közép-ázsiai államban, de még oknyomozó újságírókat sem likvidálnak, mint Oroszországban vagy Ukrajnában. (Merthogy ezek az országok szoktak lenni “Orbán Magyarországának” analógiái.) Még a szólásszabadság korlátozása is inkább virtuális, mintsem valós veszély. Az újságírók általában öncenzúrát hajtanak végre magukon anélkül, hogy ténylegesen eljönne értük a fekete autó – vagyis a (valódi) zsarnokság belül van, s ez inkább a közép-kelet európai antidemokratikus hagyományoknak tudható be, mint az Orbán-kormánynak, mely utóbbi persze ugyanezekre a hagyományokra építve erősíti a hatalmát, és gyakorol egy kétségtelenül tekintélyelvű kormányzást.

A Mucsához kötődik e komplexum másik fontos narratívája, a visszafejlődés, ami részben az említett Feudalizmus narratívában specializálódott. Orbán birodalma a maradiság földje, egyfajta “új középkor”, az Ady óta szállóigévé lett “magyar ugar”, a kormány az országot eltávolította Európától, ami a fejlettség, a civilizáció hazája, sőt, szimbóluma. Ennek a magyar politikai gondolkodásból és irodalomból egyaránt jól ismert narratívának az igazi tudatalatti hatását a zsidó-keresztény kultúra történeti sémája, történelemfelfogása adja, ami mélyen beleivódott a nyugati emberbe, és az ő révén utóbb a meghódított más kultúrák emberébe is.

E felfogás lényege az üdvtörténet, miszerint a történelemnek és nyomában a társadalmi folyamatoknak meghatározott iránya van, s a történelem menetének lényege egy alacsonyabb rendűből egy magasabb rendű állapotba jutás.

Ezt a sémát vette át a Bibliából minden utópia, a marxizmus éppúgy, mint a szélsőjobboldali utópiák, de a polgári gondolkodók jelentős része is. Az egyik ősbűn ennek a folyamatnak a megrekesztése. A nyugati társadalomtudományok is erre a gondolkodásmódra épültek, amikor más kultúrákat fejletlennek minősítettek, s noha a tudományból ez már egy jó ideje kikopott, ill. háttérbe szorult, a politikában és a közgondolkodás mainstreamjében változatlanul érvényben maradt, bár megjelentek ellenreakciók, ez ellen ható tendenciák is, pl. ilyen a hippi kultúra, a neoprimitivizmus, a radikális természetvédelem, vagy éppen a nálunk jelenleg virágzó szélsőjobbos romantikus múltfelfogás. Mindenesetre, aki az országot nem engedi fejlődni, vagy még rosszabb esetben visszafejleszti, az ezt az ősbűnt követi el, amire nincs bocsánat.

A következő bejegyzésben tovább elemezzük a Megmentés narratíva forgatókönyvét és szerepeit, illetve bemutatjuk a közöttük lévő összefüggéseket.