Kövess minket!

Egyéb kategória

A Bajnai-narratívák egyetemes, ősi gyökerei I.

Kicsit mélyebbre ásva egészen banális dolgokat találunk a hazai politikai narratívák mögött. Általános, mindenki által ismert sémákat. Pont ezért hatnak.

Létezik pár olyan narratíva, ami majd’ minden kultúrában fellelhető, vagyis olyan egyetemesek, mint a kognitív metaforák. Ilyen egyetemes történet például a megmentés narratíva, melynek forgatókönyve: valaki megment valakit/valakiket vagy valamit valakitől/valakiktől, vagy valamitől. A forgatókönyv főszerepei: Hős, aki megment, Áldozat, akit meg kell menteni, és az Ellenség, akitől/amitől meg kell menteni. A forgatókönyv lényege, mondanivalója pedig az, hogy a megmentés aktusa helyreállítja a világ Ellenség által megbontott morális egyensúlyát. A legtöbb esetben mindkét oldalnak vannak Segítői is. Nincs olyan része a világnak, és nincs olyan korszak az emberiség történetében, ahol és amikor ez az alapnarratíva ne jelenne meg vallási hiedelmekben, mítoszokban, politikai gondolkodásban, üzleti életben, mesében, irodalomban, színházban, filmen.

Bár az alapnarratívák egyetemesek, konkrét megnyilvánulásaik már gyakorta specifikusak, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt ugyanarra a sémára más és más konkrét történetek képesek épülni, másrészt ugyanannak a narratívának különböző olvasatai, értelmezései és konklúziói lehetnek, amit az adott kultúra történelme és helyzete, ill. az ottani közgondolkodás sajátosságai határoz meg.

A megmentés narratíva például egyaránt gyakori alapsémája számos hollywoodi és számos magyar filmnek, ám ezeknek az alkotásoknak a hangulata, végkifejlete és tanulságai mégis igen különbözők. Az amerikai tömegfilmekben a Hős megmenti a világot, s mivel a Hős mindig az adott országot, népet személyesíti meg, általa maga Amerika menti meg a világot. Ezt számos magyar néző is hajlamos elhinni, vagy legalább elfogadni, hogy “ilyenek az amerikaiak”, azt viszont már nagyon kevés magyar hinné el, hogy egy Magyarországot, vagy a magyarságot reprezentáló Hős bármikor is megmentené a világot, ahogyan vélhetőleg a legtöbb félperifériás ország kis népének gyermeke se hinné el saját hőséről ugyanezt.

Az adott nép (ill. kultúra) mindenféle értelemben vett “nagysága” illetve “kicsisége” mellett van egy további specializációs tényező is a narratívákhoz való viszonyulásban, és ez pedig az adott nép történelme, illetve annak hatásai a gondolkodásra. Fenti példánknál maradva, számos más “kis” néppel ellentétben mi nem csak azt nem tudjuk elképzelni, hogy egy magyar hős megmenti a világot, de még azt sem, hogy ez a Hős bármit is megmentene. Ahogyan nem tudunk olyan típusú Hőst komolyan venni, akit egy Bruce Willis vagy Sylvester Stallone alakítana. Ha egy magyar film ilyesmivel próbálkozna, minden bizonnyal (ön)iróniának, paródiának hatna, és nem csak, sőt, nem elsősorban a hazai filmipar pénzhiánya miatt. Nálunk a Hős általában elbukik, ezért Áldozat lesz belőle, ahogyan egy Áldozat majd mindig Hős, mert szenved – vagyis a két szerep kicserélődik. Ennek oka már nem szimplán a kisnépi státusz, hanem a magyar történelem, amit bukott szabadságharcok és sikertelen reformok sora fémjelez, s ami létrehozta az önsorsrontó, kudarcorientált magyar gondolkodást.

Megmentés narratíva

Nézzük ezek után azt az alapnarratíva-komplexumot, ami a korábbi posztjainkban felsorolt “Bajnai-narratívák” mögött lappang. Kezdjük az említett megmentés narratívával, amit nem véletlenül hoztunk fel példaként, lévén ez a hazai politikai kommunikációnak is állandósult, nélkülözhetetlen alapeleme. Bajnai és Orbán alakja (azaz szimbolikus személye a politikai közgondolkodásban), s ennek révén megítélése elsősorban ennek a narratívának a keretein belül nyer értelmezést, s a többi is ennek rendelődik alá. Elemzésünk tárgya – azaz Bajnai és politikai tábora szempontjából Bajnai Gordon esetben a Hős, Orbán Viktor az Ellenség, segítői a Rossz oldal, az Áldozat pedig az ország. Nézzük kicsit részletesebben a szerepeket:

Az Ellenség szükségszerűen Gonosz. Egyrészt ez ad magyarázatot a bajokra, amit ő okozott, ő borította fel a világ morális egyensúlyát és idézett elő ezzel katasztrófát. Ami implicite azt is kimondja, hogy addig minden rendben volt. Másrészt ez a narratíva érzelmi struktúrája, aminek funkciója a cselekvésre való mozgósítás: a Gonoszt le kell győzni.

Gonoszból persze sokféle van, emberi és nem emberi mitikus alakok tucatját lehetne felsorolni. A politikai Gonosz általában a Zsarnok, ami önálló narratívává nőtte ki magát már az ókorban. Ennek modern történeti vetülete a Diktátor, segítői az alantas értelemben vett Szolgák, illetve Kegyeltek. Mint korábban említettük, ez Orbán Viktor szerepe is a balliberális narratívában, amit olyan specifikumok finomítanak, mint a Feudalizmus narratíva, minek révén a Diktátor Hűbérúr is egyben, Segítői pedig Kiskirályok, Oligarchák.

A Zsarnoknak általában két alaptípusát különböztetjük meg. A ravasz, tehetséges, ördögit és az ostoba tehetségtelent, aki gonosz ugyan, de nevetséges is (egyik legjobb irodalmi megnyilvánulása az Übü papa). Az “orbáni alak” az ellenfelei által korábbi posztokban taglalt narratívák alapján inkább az utóbbi kategóriába sorolható, hiszen gyakori vád ellene, hogy nem ért a hatalom gyakorlásához, az országot és önmagát egyaránt lejáratja, illetve szorosan idekötődik a Dilettantizmus, részben pedig a Mucsa narratíva is.

Ahogyan a Zsarnok kétarcú – gonosz, ám nevetséges -, ugyanez a kettősség jellemzi országát is. Egyfelől az emberek nem szabadok, hanem szolgák, mindenki fél és folyamatos a viszály, lásd “mindenki félti az állását, mert politikai okok miatt kirúgják”, “nincs sajtószabadság”, “végzetesen megosztják a társadalmat”, stb. Másfelől az ország Mucsa, ami nevetséges.

Egy valódi zsarnokságban mindenki fél. Az ellenzék szerint nincs ez másként nálunk se. Ugyanakkor nincsenek tele a börtönök politikai foglyokkal, mint Fehéroroszországban vagy valamely közép-ázsiai államban, de még oknyomozó újságírókat sem likvidálnak, mint Oroszországban vagy Ukrajnában. (Merthogy ezek az országok szoktak lenni “Orbán Magyarországának” analógiái.) Még a szólásszabadság korlátozása is inkább virtuális, mintsem valós veszély. Az újságírók általában öncenzúrát hajtanak végre magukon anélkül, hogy ténylegesen eljönne értük a fekete autó – vagyis a (valódi) zsarnokság belül van, s ez inkább a közép-kelet európai antidemokratikus hagyományoknak tudható be, mint az Orbán-kormánynak, mely utóbbi persze ugyanezekre a hagyományokra építve erősíti a hatalmát, és gyakorol egy kétségtelenül tekintélyelvű kormányzást.

A Mucsához kötődik e komplexum másik fontos narratívája, a visszafejlődés, ami részben az említett Feudalizmus narratívában specializálódott. Orbán birodalma a maradiság földje, egyfajta “új középkor”, az Ady óta szállóigévé lett “magyar ugar”, a kormány az országot eltávolította Európától, ami a fejlettség, a civilizáció hazája, sőt, szimbóluma. Ennek a magyar politikai gondolkodásból és irodalomból egyaránt jól ismert narratívának az igazi tudatalatti hatását a zsidó-keresztény kultúra történeti sémája, történelemfelfogása adja, ami mélyen beleivódott a nyugati emberbe, és az ő révén utóbb a meghódított más kultúrák emberébe is.

E felfogás lényege az üdvtörténet, miszerint a történelemnek és nyomában a társadalmi folyamatoknak meghatározott iránya van, s a történelem menetének lényege egy alacsonyabb rendűből egy magasabb rendű állapotba jutás.

Ezt a sémát vette át a Bibliából minden utópia, a marxizmus éppúgy, mint a szélsőjobboldali utópiák, de a polgári gondolkodók jelentős része is. Az egyik ősbűn ennek a folyamatnak a megrekesztése. A nyugati társadalomtudományok is erre a gondolkodásmódra épültek, amikor más kultúrákat fejletlennek minősítettek, s noha a tudományból ez már egy jó ideje kikopott, ill. háttérbe szorult, a politikában és a közgondolkodás mainstreamjében változatlanul érvényben maradt, bár megjelentek ellenreakciók, ez ellen ható tendenciák is, pl. ilyen a hippi kultúra, a neoprimitivizmus, a radikális természetvédelem, vagy éppen a nálunk jelenleg virágzó szélsőjobbos romantikus múltfelfogás. Mindenesetre, aki az országot nem engedi fejlődni, vagy még rosszabb esetben visszafejleszti, az ezt az ősbűnt követi el, amire nincs bocsánat.

A következő bejegyzésben tovább elemezzük a Megmentés narratíva forgatókönyvét és szerepeit, illetve bemutatjuk a közöttük lévő összefüggéseket.

Egyéb kategória

Magyar fotósok és filmesek képeit mutatja be a Műcsarnok Kolozsváron

A budapesti Műcsarnok két korábbi kiállításának anyagából mutat be válogatást a Művészek a kamera fókuszában – Magyar fotósok és filmesek fényképei című kiállítás, amely szerdától látható Kolozsváron, a Bánffy-palotában.

Közzétéve:

A borítókép illusztráció, a forrása: Pixabay

A június 5-ig nyitva tartó tárlat a Műcsarnok A Fotográfiák képzőművészekről, valamint Filmesek fotói című kiállításainak anyagából szemezget. Mindkét tárlatot az intézmény 125 éves jubileuma alkalmából szervezte – tájékoztatta a Műcsarnok az MTI-t hétfőn.

A képzőművészekről készült képek közül Kolozsváron 12 kortárs fotóművész munkáit láthatja a közönség. A magyar fotótörténet rangos képviselőinek képein alkotás közben vagy beállított műtermi pózban jelennek meg festők, szobrászok, grafikusok, médiaművészek. A válogatás széles spektrumot mutat be: a legkorábbi kép 1964-ben, a legutóbbi 2020-ban készült.

A Bánffy-palotában rendezendő kiállításon határon túl is ismert művészek jelennek meg. Egyebek mellett Erdélyi Lajos által lencsevégre kapott alkotók többsége Kolozsváron, a Ion Andreescu Egyetemen szerzett diplomát.

A filmesek közül a kolozsvári kiállításon 25 alkotó képei szereplenek. Olyanoké, akik az ötvenes-hatvanas években, a modernizmussal pályára lépő nagy nemzedék tagjai voltak, és több album is fűződik a nevűkhöz. Az alkotók valamilyen módon kötődnek Erdélyhez: itt születtek, itt végezték egyetemi tanulmányaikat, forgatták valamelyik filmjüket, vagy fényképeket készítettek az erdélyi tájról, épületekről, emberekről. Emellett olyan rendezők és operatőrök képei is bekerültek a válogatásba, akik a két médium – film és fotó – kapcsolatát izgalmasan ragadták meg – olvasható a tájékoztatóban.

Visszatérő motívuma a fotóknak a városkép, a szocioportré, az absztrakt vagy kalligrafikus jelleg, illetve a groteszk, ironikus hangvétel. A kiállítás bemutatja, hogy a legkülönfélébb korszakban, filmtípusban, műfajban és stílusban dolgozó magyar filmesek közül milyen sokan gyakorolták és gyakorolják ma is a fotográfiát a filmezéssel egyenrangú médiumként – áll a tájékoztatóban.

Tovább olvasom

Egyéb kategória

Megsértette a 444 a választási eljárásról szóló törvényt

A gyermekvédelmi népszavazással kapcsolatos politikai hirdetésüket kifogásolta a Nemzeti Választási Bizottság.

Közzétéve:

Közleményt adott ki a 444.hu, amelyben az áll, hogy a portál megsértette a választási eljárási törvényt. A pontos közlemény így szól:

„A Nemzeti Választási Bizottság megállapítja, hogy a 444.hu oldalt kiadó Magyar Jeti Zrt. megsértette a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 148. § (2) bekezdését azzal, hogy a 444.hu internetes sajtótermékben 2022. március 8-án közzétett »Olvass a sorok között Népszavazz te is érvénytelenül április 3-án! X Érvénytelen kérdésre érvénytelen válasz X ervenytelenul.hu« tartalmú politikai hirdetést úgy tette közzé, hogy az más médiatartalmaktól nem volt megkülönböztethető.

A Nemzeti Választási Bizottság megállapítja, hogy az Amnesty International Magyarország és a Háttér Társaság mint a 444.hu internetes sajtótermékben 2022. március 8-án közzétett »Olvass a sorok között Népszavazz te is érvénytelenül április 3-án! X Érvénytelen kérdésre érvénytelen válasz X ervenytelenul.hu« tartalmú politikai hirdetés megrendelői megsértették a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 148. § (2) bekezdését azzal, hogy a politikai hirdetésen nem tüntették fel a megrendelő nevét és székhelyét” – idézte a portál közleményét a Mandiner.

Tovább olvasom

Egyéb kategória

Manipulálja a koronavírussal kapcsolatos információkat a német közmédia

A közszolgálati műsorszolgáltató korábbi munkatársa szerint a csatorna manipulálja a járvánnyal kapcsolatos információkat és nem tűri meg a kritikus véleményeket. Emellett – az egykori alkalmazott szerint – a pénzekkel is visszásan bánik a csatorna, sőt az álhírektől sem riad vissza.

Közzétéve:

Katrin Seibold évekig dolgozott újságíróként a Zweites Deutsches Fernsehen (ZDF) német közszolgálati csatornának, nemrég azonban elhagyni kényszerült a televíziót. A nő most azzal vádolta meg korábbi munkaadóját, hogy manipulálja a koronavírussal kapcsolatos történéseket és információkat, a kritikákat pedig nem tűri meg – írja a Junge Freiheit.

A nő arról panaszkodott, hogy a ZDF szándékosan ellaposította az összes olyan riportját, amelyben objektíven szerette volna megvizsgálni a történéseket, a műsor vendégeit is úgy választották meg, hogy véletlenül se lehessen kritikus hangvételt közvetíteni.

“Hasonló történt egy kolléganőmmel is, akinek a műsorában a meggyőződése és az előzetesen kidolgozott koncepciója ellenére újra kellett vágnia a riportjait”

– mesélte a ZDF egykori újságírója. A csatorna olyan műsorokba nyúlt bele, amelyekben a vendégek a vírussal kapcsolatos témákról vitáztak, például a szövetségi kormány járványkezelési stratégiájáról. Seibold szerint a vírus szélesebb terjedése után egyre nehezebb volt kritikát megfogalmazni, a csatorna ugyanis nem tűrte a negatív hozzászólásokat.

Az újságíró azt is állította, hogy a ZDF “álhíreket” gyárt. Elmondta, hogy tanúja volt annak, amikor például a 2003-as iraki háború előtt a ZDF megrendezett jeleneteket kért New Yorkban. Egy olyan riportot kellett forgatniuk a kollégáknak, amely a lakosság állítólagos pánikjáról szólt volna egy iraki gáztámadás előtt.

Katrin Seibold szerint a pénzekkel is furcsán bánik a ZDF, azokat “rendkívül kétes módon használják fel”. A dolgozók sok esetben nem is tudnak róla, hogy rengeteg pénze van a műsorszolgáltatónak, például van egy “saját alkalmazottja, aki műtárgyakat vásárol a csatornának”. Az újságírókra és a fejlesztésekre ugyanakkor nem hajlandó költeni a ZDF.

Nem Seibold az első újságíró, aki éles kritikát fogalmazott meg, miután elhagyta a közszolgálati médiát – számolt be róla a V4NA hírügynökség. Simone Standl, az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány regionális közszolgálati csatornája, a WDR egykori műsorvezetője arról mesélt, hogy a vezetők lenézik az idősebb közönséget és egyáltalán nem tartják szükségesnek az olyan műsorokat, amelyek ennek a társadalmi csoportnak szólnak.

“Többször is hallottam a vezetőségünktől azt a kijelentést, hogy az öregek úgyis meghalnak. Véleményük szerint ezek a hűséges nézők “úgyis a táskában” vannak, nem tartoznak a “hódítási célcsoportba”

mondta Standl, aki azt is megjegyezte, hogy a “sokszínűség nevében” egyre több dolgozót cserélnek le migrációs hátterű alkalmazottakra.

Tovább olvasom