Eddig úgy hittük, hogy egy esetleges atomtámadást csak a csótányok és a sajtóközlemények élnék túl. Az utóbbiak esélyei komolyan csökkenni látszanak.
Nosztalgiával telve gondolok vissza arra a napra, amikor felfedeztem a blogot. Nem úgy általában, csak magam számára. Most együtt isszuk a levét.
Nagyon téved az a megbízó, aki a szponzorált bloggert összetéveszti a bértollnokkal.
Nem az az érdekes, hogy 250 millió dollárért elkelt a Washington Post, hanem hogy egy olyan ember vette meg, aki nem pénzt akar belőle kivenni.
Egyesek a kákán keresik a csomót, mások az óriási tömegű adatban a közönség számára is emészthető információt. Ez utóbbi mostanában nagyon menő.
A szerkesztett tartalmak és a reklámok merev szétválasztása már csak a mesékben létezik. A digitális világban sorra jelennek meg az új megoldások.
Minden új médium története annak alapos félreértésével kezdődött. A rádiót beszélő újságnak hitték. A filmet sokszorosítható színháznak. A tévét kicsinyített mozinak... Nincs ez másképpen a mobillal...
A gyerekek el sem hiszik, hogy nem volt mindig. Sok felhasználó elképzelni sem tudja, hogy nem lesz mindig. Nézzünk a múltba, hátha okosabbak leszünk.
A történetmesélés divatos téma, rengetegen írnak, beszélnek róla. Szerencsére vannak, akik nem az elmélettel, hanem a gyakorlattal foglalkoznak.
A jótékony zaj serkenti a kreativitást. A túlzott csend csak a ″száraz″, nagy koncentrációt igénylő munkákhoz kedvező. Ezt állítják amerikai tudósok.